Valami Magyarország valami Amerikában

Nos, jelen pillanatban úgy érzem magam, mint egy frissen szült macska, akit egyrészt egész napra bezártak a házba a gazdái, míg haza nem érnek a munkából, másrészt szülés utáni depresszióban szenved. A kulcsnélküliségből adódó frusztrációm nem enyhült túl sokat, az fix. No de most már tényleg csak három nap van hátra a nagy amerikai "álomból", hogy aztán visszacsöppenjek a nagy magyar "valóságba". Ki tudja, melyiknek van több előnye és árnyoldala. Én jelen pillanatban már nem vagyok biztos semmiben, és jó időbe telik majd szerintem, mire megemésztem a millió benyomást, interkulturális tapasztalatot, negatív és pozitív csalódásokat, úti élményeket és a bennem felgyülemlett érzéseket.

A dramatizálást félretéve, ha már egyszer nagy magyar valóságról volt szó, akad azért nagy magyar álom is, amit a Los Angeles-i immigráns nagy öregek dédelgetnek a kis fészkükben, amit United Hungarian House-nak neveznek errefelé. Ez a fantasztikus, csikóbőrös giccsben fürdő kis komplexum tőlünk 5 percre található két koreai autószervíz között szerényen megbújva, és csak a falra festett matyóhímzés és címer hirdeti, hogy itt az Urál nyugati oldaláról van szó. A helyi magyar házhoz egyébként mindeddig nem volt szerencsém, a tegnapi látogatás sem a re-szocializáció céljából történt, hanem mert egy magyar barátnőmmel elmerészkedtünk a Made in Hungária (lásd Hungária zenekar, éééérted) című film "közönségtalálkozós", a megjelentek átlagéletkorából adódóan nyugdíjas baráti kör klubestjének is beillő vetítésére. A film mellesleg - várakozásaimon felül - igen szórakoztató és profi volt, igaz, ehhez Fenyő Miklós szinte teljes vizuális hiánya is erősen hozzájárult (a végefőcímet kivéve, ajajj, de azt már nem várták ki a nénik-bácsik).

De hogy abban a közösségi házban micsoda trikolór idill megy, az egyszerűen eszméletlen. Sosevolt hazaszeretet fűti az egészet, a falon egymást érik a Petőfi-idézetek, Nemzeti Dal, matyóhímzéses falikárpitok, címerek, nagy hazafiak portréi, igazi székelykapu a beltérben(!), "Freedomfighters Day" festmények, csiricsáré relikviák, Szeresd Magyarországot felszólítások, és fél éve először láttam újra élőben igazi kolbászt és konyhásnénit. Az egész hely olyan, mint egy rohadt nagy szuvenírbolt, csak a nagy öregek elhiszik, hogy létezik az a nagy magyaros giccs, amit ők maguknak oda felépítettek. Nem baj, hadd higgyenek benne, boldogok a szelídek. Los Angeles pedig igazán olyan hely, ahol hinned kell a nagy álomban, különben gyorsan felébredsz, és rájössz, hogy az nem is létezik errefelé.

Azért ahogy a lépcsőn felhágtam a mosdót keresve, és kinéztem az ablakon, a pálmafák és koreai bodegák gyorsan visszazökkentettek a valóságba. Még legalább három nap erejéig.

PS 1: Erre most valaki megkérdezheti, hogy akkor már megint kiket is fikáztam? Az USA-t? Magyarországot? A Los Angeles-ieket? A naívakat? A hazaiakat? A hazafiakat? Őszintén... Fogalmam sincs. Én megmondtam előre, hogy kissé kavarognak bennem az érzések és az élmények.

PS 2: Abszolút más tészta, de akit érdekel a gyönyörű és valóban idilli Santa Barbara-ba tett egynapos vonatos kiruccanásom képi beszámolója, itt van a webalbumom linkje:
http://www.facebook.com/album.php?aid=131499&id=559072666&l=e4dda6128e