Most csak egészen röviden jelentkezem be, mielőtt holnap, ha minden jól megy, nekivágok egy kis keleti-parti körútnak (Washington DC, New York, Boston). Hogy Los Angeles-be visszaérve pontosan éppen kiknél és hogy fogom tölteni a fennmarad két hetemet, az még a jövő zenéje, de ne szaladjunk ennyire előre.;)
Az elmúlt napjaim a csomagolással járó kisebb idegrohamhullámok jegyében telt. Mindkét bőröndömre már most kiírhatnám, hogy telt ház, és a cuccaim egy része már így is egy külön zsákba kényszerült. Asszem vagy a Los Angeles-i csövesek fognak majd nagyon jól járni a törölközőimmel és az ágyneműmmel, vagy valami vákuumtechnikával az egészet összezsugorítom.
A nagyobb táskámat már most csak ráüléses-rugdosásos technikával sikerült valahogy összecipzározni. Ajajj. A pakolás minden út legutálatosabb része, az már szentigaz.
Ezenkívül a Menlo-háznak is búcsút kell intenem. Tulajdonképpen már most kihaltnak tűnik az egész környék, noha a lakótársaim fele hivatalosan még itt tartózkodik. Tegnap este teljesen egyedül voltam a házban, amihez nagyon stílusosan audiovizuális aláfestésként kiválasztottam egy még szomorúbb és elszomorítóbb romantikus filmet a Video on Demand szolgáltatásunkból, csak hogy tovább melankolizálhassam nagy magányomban.
Szóval, ma (pontosabban holnap kora reggel) leadom a kulcsot és "elhagyom a házat, ahol élek".
Azért majdnem 4,5 hónapot töltöttem el itt, a lakótársaim között, és ennél többet eddig csak a családommal éltem egy fedél alatt, szóval furcsa lesz itthagyni az egészet. Bár, mivel majdnem mindenki más még nálam is korábban költözött be ide, gondolom a többieknek még nehezebb. Vagy furcsább. Bár nem is tudom, látszólag mindenki leszarta a dolgot az amerikaik között, nem egy csöpögős-érzelgős-búcsúzkodós népség, mondhatni elég felszínesek az ilyesmivel kapcsolatban. Szivacsból vannak, és folyton vándorolnak.
Tehát, viszlát Menlo Ave. Nem lesz több vízipipázás a tornácon, napozás a kertben, fröcskölés a gyerekmedencénél; nem lesz több iszonyú rendetlenség és szétszórt üvegek vasárnap délután, és patyolattiszta konyha hétfő délután (gracias a takarítónőknek), az aktuális vicces tévésorozatok kollektív bambulása a nappaliban heverészve; beerpong és flip cup meccsek; bemelegítő felesek, mielőtt nekivágnánk a környék házibulijainak vagy a belváros bárjainak; nem lesz több hazabiciklizés a USC-ről, vagy biciklizés a Ralphs-ba, hogy hazacipeljem a mázsás súlyú egygallonos tejeket. Nem lesz több rikácsolás, ordibálás (persze mindezt just for fun), üvöltő raggea zene, kétdolláros mosás-szárítás, haverkodás a szomszédokkal vagy a DPS/LAPD-tisztekkel, utcán átsüvítő USC-busz vagy csilingelő mexikói fagylaltoskocsi.
Bye-bye.
2009. május 23., szombat
2009. május 19., kedd
Megrázó és felkavaró élmények
Ezen a héten két megrázó élményben volt részem: először is, miután tegnap egy egész napos buszos gettókörút (célállomás: Venice Beach, ahol hétfőn olyan csönd volt, mint a világűrben, és a hőmérséklet sem volt sokkal magasabb egy jó ideig, és kvázi bealudtunk a homokban:)) után hazaértem, meglepetéssel vettem észre, hogy egyke maradtam a szobámban.
A szobatársnőm úgy látszik, fogta magát, és az összes valamirevaló cuccát átdeponálta Malibuba. A bútorain és a hajszárítóján kívül, mellesleg...utóbbiért hálás köszönetem, ezzel sikerült megmentenie engem egy időre a csutakos hajból eredő közbotrányokozástól.
Nem mondom, hogy nem egyszerűbb az életem, ha a biológiai órámat és laptophangszóróimat nem kell mások életviteléhez igazítanom, de akkor is szíven ütött a dolog, hogy TÉNYLEG vége van a félévnek, és TÉNYLEG minden lakótársam lassan szedegeti a sátorfáját, engem is beleértve.
De hát ilyen a végzősök és a cserediákok élete. A búcsúzkodás mellesleg ígyis-úgyis hosszúra nyúlik (főleg nekem, aki még június nagy részében is errefelé fog csövezni), és a lakótársaim különböző végzős ceremóniáiból és összejöveteleiből adódan eddig elég emlékezetesre is sikeredett. Szombaton például nekivágtunk a Pacific Highway-nek, és a szokásos nukleáris szürkeségben nekivágtunk Malibunak, ahol a szobatársnőm szervezett Poolside BBQ-t (magyarosan "medence parti parti", hohohó, micsoda szójáték).
Nekem ez nem is annyira "poolside", hanem technikailag "in-pool" állapotban végződött, miután az egyik ismerősöm valami idióta játék folyamán gátlástalanul belökött a vízbe. Nem mondom, hogy nem provokáltam ki a dolgot, és hogy nem tudtam, hogy fog végződni, ha a medence peremétől húsz centire egyensúlyozunk, tehát egyrészt megérdemeltem, másrészt így legalább rávettem magam, hogy úszkáljak egy kicsit a napmentes klíma ellenére is. Mazochista élvezet volt.
Mellesleg nem én voltam az egyetlen, aki búcsúztatta a végzős lakótársaimat, hanem segítségemre volt öreg osztrák barátunk, Arnold Schwarzenegger bácsi is, aki az ezévi ünnepi beszédért volt felelős (persze nem Malibuban, hanem a USC hivatalos pénteki ceremóniáján).
Egész szórakoztatóra vette a figurát a még mindig erőteljes akcentussal színezett baritonú Governator, és nem csak a kacifántos karrierjéről tett megindító vallomást és ejtett el önironikus megjegyzéseket (személyes tanulság: faragj előnyt az akcentusodból, haha), de olyan nagyszerű tanácsokat és útmutatásokat is megosztott a sikerre éhes diákokkal, mint hogy nem tudod megmászni a siker létráját, ha a zsebre vágod a kezed, illetve "work your butt off". Szerencsére Schwarzi mindenkit megnyugtatott, hogy az USA a legnagyszerűbb ország a világon, és senki ne aggódjon a jövője miatt (a recesszió ellenére se), elvégre itt nem lesz semmi gáz, mennyivel szarabbak lennének a kilátások mondjuk Afganisztánban (vagy Magyarországon...?:P).
És még doktorrá is avatták a USC-n ez alkalomból. Ejj, Amerika tényleg a lehetőségek hazája.
Aki nagyon unatkozik/érdeklődik, tessen megnézni az audiovizuális, kásás videót róla:
http://www.youtube.com/watch?v=i5ZeIVPe5dg
No, de nehogy kifelejtsem a LEGMEGRÁZÓBB élményt heti hírmorzsáim közül, nevezetesen hogy mintegy két napja valódi miniföldrengésben lehetett részem, és ezért az életre szóló (és remélhetőleg egyszeri;) élményért még a szobámból sem kellett kilépnem. Sőt, még a seggemet sem kellett felemelnem a székből, ugyanis egyszercsak megmozdult körülöttem a ház, mintha egy metrt zúgattak volna el a felső emeleten. Én jó kiscserkész módjára beálltam szépen az ajtófélfába, de szerencsére az egész nem tartott tovább 7-8 másodpercnél, mire végül az egész ház és környék recsegve visszahelyezkedett eredeti állapotába. Persze egyedül voltam éppen itthon, ami nem segített a pánikoldásban, de szerencsére nagyobb volt a füstje, mint a lángja, és sehol nem történt semmi nagyobb gáz a városban. Én mindenesetre utórezgésként még vagy fél óráig remegtem.
Végezetül íme Universal Studios képeim webalbum-linkje, családi nyomásra:D :
http://www.facebook.com/album.php?aid=124213&id=559072666&l=609137f29f
...Illetve egy egyveleg:
http://www.facebook.com/album.php?aid=123350&id=559072666&l=5220c38423
A szobatársnőm úgy látszik, fogta magát, és az összes valamirevaló cuccát átdeponálta Malibuba. A bútorain és a hajszárítóján kívül, mellesleg...utóbbiért hálás köszönetem, ezzel sikerült megmentenie engem egy időre a csutakos hajból eredő közbotrányokozástól.
Nem mondom, hogy nem egyszerűbb az életem, ha a biológiai órámat és laptophangszóróimat nem kell mások életviteléhez igazítanom, de akkor is szíven ütött a dolog, hogy TÉNYLEG vége van a félévnek, és TÉNYLEG minden lakótársam lassan szedegeti a sátorfáját, engem is beleértve.
De hát ilyen a végzősök és a cserediákok élete. A búcsúzkodás mellesleg ígyis-úgyis hosszúra nyúlik (főleg nekem, aki még június nagy részében is errefelé fog csövezni), és a lakótársaim különböző végzős ceremóniáiból és összejöveteleiből adódan eddig elég emlékezetesre is sikeredett. Szombaton például nekivágtunk a Pacific Highway-nek, és a szokásos nukleáris szürkeségben nekivágtunk Malibunak, ahol a szobatársnőm szervezett Poolside BBQ-t (magyarosan "medence parti parti", hohohó, micsoda szójáték).
Nekem ez nem is annyira "poolside", hanem technikailag "in-pool" állapotban végződött, miután az egyik ismerősöm valami idióta játék folyamán gátlástalanul belökött a vízbe. Nem mondom, hogy nem provokáltam ki a dolgot, és hogy nem tudtam, hogy fog végződni, ha a medence peremétől húsz centire egyensúlyozunk, tehát egyrészt megérdemeltem, másrészt így legalább rávettem magam, hogy úszkáljak egy kicsit a napmentes klíma ellenére is. Mazochista élvezet volt.
Mellesleg nem én voltam az egyetlen, aki búcsúztatta a végzős lakótársaimat, hanem segítségemre volt öreg osztrák barátunk, Arnold Schwarzenegger bácsi is, aki az ezévi ünnepi beszédért volt felelős (persze nem Malibuban, hanem a USC hivatalos pénteki ceremóniáján).
Egész szórakoztatóra vette a figurát a még mindig erőteljes akcentussal színezett baritonú Governator, és nem csak a kacifántos karrierjéről tett megindító vallomást és ejtett el önironikus megjegyzéseket (személyes tanulság: faragj előnyt az akcentusodból, haha), de olyan nagyszerű tanácsokat és útmutatásokat is megosztott a sikerre éhes diákokkal, mint hogy nem tudod megmászni a siker létráját, ha a zsebre vágod a kezed, illetve "work your butt off". Szerencsére Schwarzi mindenkit megnyugtatott, hogy az USA a legnagyszerűbb ország a világon, és senki ne aggódjon a jövője miatt (a recesszió ellenére se), elvégre itt nem lesz semmi gáz, mennyivel szarabbak lennének a kilátások mondjuk Afganisztánban (vagy Magyarországon...?:P).
És még doktorrá is avatták a USC-n ez alkalomból. Ejj, Amerika tényleg a lehetőségek hazája.
Aki nagyon unatkozik/érdeklődik, tessen megnézni az audiovizuális, kásás videót róla:
http://www.youtube.com/watch?v=i5ZeIVPe5dg
No, de nehogy kifelejtsem a LEGMEGRÁZÓBB élményt heti hírmorzsáim közül, nevezetesen hogy mintegy két napja valódi miniföldrengésben lehetett részem, és ezért az életre szóló (és remélhetőleg egyszeri;) élményért még a szobámból sem kellett kilépnem. Sőt, még a seggemet sem kellett felemelnem a székből, ugyanis egyszercsak megmozdult körülöttem a ház, mintha egy metrt zúgattak volna el a felső emeleten. Én jó kiscserkész módjára beálltam szépen az ajtófélfába, de szerencsére az egész nem tartott tovább 7-8 másodpercnél, mire végül az egész ház és környék recsegve visszahelyezkedett eredeti állapotába. Persze egyedül voltam éppen itthon, ami nem segített a pánikoldásban, de szerencsére nagyobb volt a füstje, mint a lángja, és sehol nem történt semmi nagyobb gáz a városban. Én mindenesetre utórezgésként még vagy fél óráig remegtem.
Végezetül íme Universal Studios képeim webalbum-linkje, családi nyomásra:D :
http://www.facebook.com/album.php?aid=124213&id=559072666&l=609137f29f
...Illetve egy egyveleg:
http://www.facebook.com/album.php?aid=123350&id=559072666&l=5220c38423
2009. május 13., szerda
Univerzális születésnap
Jelen pillanatban életem első amerikai születésnapját ünnepelem, ami az időzónák kontinensközi játékából adóan idén extrém hosszúra nyúlik, és kvázi egész héten kapom az üdvözleteket a Föld minden pontjáról. Valaki dobjon már meg holnap hajnalban eggyel Ázsiából, ott még javában tartana a hacacáré. Hogy meglegyen a torta is, vettem magamnak egy szelet Red Velvet-et a boltban, amiről máig nem tudtam eldönteni, illetve kianalizálni, hogy miből készítik, és erősen amerikai ízvilágú, mélyvörösben pompázó cukormázas csoda, de az íze valóban bársonyos és mennyei. (Na, ez valamilyen átlagos igénytelenségű helyi reklámszövegnek is beillett volna...)
Egyébként a lakótársaim is nagyon édesek voltak, hajnali fél háromkor három azonosítatlan kilétű, részeg egyén (illetőleg volt az négy is, de szemüveg nélkül, az éjszaka kellős közepén, néhány pohár pezsgő után képtelen voltam ilyen bonyolult vizuális teszteket kiállni) szó szerint betört a szuperbiztonságos, számzáras lakatú bunkerembe, és legszebb álmaimból felébresztve énekelt és ugrándozott a tiszteletemre, valamint belenyomta a fejemet a félig megevett "szülinapi" nachosukba, és nekem ajándékozta a szobatársnőm egyik bevásárlószatyrát. Nem baj, a szándék a lényeg, azt meg értékeltem.
Az úgymond - szó szerint, illetve átvitt értelemben is - felhőtlen napot beárnyékolta, hogy kénytelen voltam elvonszolni testemet egyetlen vizsgámra (most mindenki utál otthon ezért is, de úgyis kénytelen leszek utólag mindenből otthon is levizsgázni, Tanár Úr kérem), és két órán keresztül mintegy 9 oldalban igyekeztem ecsetelni a divat szociológiáját. Na de mindegy, ez is megvolt, végre én is lezárhatom az itteni félévemet. A végzős lakótársaim (akiknek ezen a héten mindenféle bulija és ceremóniája lesz ez alkalomból) már másfél hete váltófutás-jellegű eufória-kitöréseket produkálnak, végleg maguk mögött hagyva az iskolapadot (ami a USC-n persze nem is olyan kemény, mint amilyen kemény a leszállóágban lévő kaliforniai munkaerőpiac).
Tegnap végre - előszülinapként, illetve a vizsgámat félretéve - hárman, magyarok, elzarándokoltunk a Universal Studios-ba is. Nem lett volna semmi probléma az odajutással, illetve a hazajutással se, ha ártatlan, BKV-hoz szokott egyszerű magyar lelkünk meg nem tréfál minket, és számolunk olyan apróságokkal, mint hogy a metróvonalak elágaznak, nincsenek pontosan feltüntetve a megállókban, nincs kiírva a menetrend a buszmegállóban, illetve hogy este hét után már lövik a pizsit, vagy mindenki az Esmeraldát nézi a tévében, és nem járnak a buszaink a belvárosban.
Maga a Universal egyébként relatíve hozta az általam elvártakat, én legalábbis tök jól szórakoztam egy álló napon át a különböző kommersz turistalátványosságokkal, japán turistákat kényeztető fotó-beállási lehetőségekkel, kajáldákkal, szuvenírboltokkal és hullámvasutakkal (vagy éppen virtuális hullámvasutakkal, mint ami mondjuk a Simpsons Ride esetében teljesen váratlanul kikanyarodott a történetből.) Volt megint minden, ami köll, nem is ecsetelném a dolgot, mert annyi ideig írhatnám az eseményeket meg a látnivalókat, hogy görcsbe állnának az ujjbegyeim (az ujjaim már így is görcsben vannak két óra körmöléstől és fél óra úszástól).
Röviden annyit, hogy megnéztünk majdnem mindent (vízi kaszkadőrshow-t, special effect bemutatót, Shrek 3-D vetítést stb.), felültünk majdnem mindenhova (Jurassic Ride szabadeséses-vízeséses mittomén milyen zuhanással, Mummy Ride sötét alagútban, Simpsons Ride virtuális hullámvasúton), persze paráztunk is rendesen, mint a rossz, beszari ötévesek, ahogy illett, és vizesek is lettünk, ahogy illett, mert ez minden egyes produkció magját jelentette.
Mintegy órás sorbanállás/sorbanülés után (amit húsz percre hazudtak le a bejáratnál) felültünk az elektromos kiskocsira, ami végigvitt minket a stúdió külterületének nagy részén, ahol olyan klasszikusokat forgattak, mint a Psycho (a motelnél ál-Norman Bates nézett nagyon csúnyán, és rohant a kocsi után késsel), a Cápa, Grincs, Heroes vagy a Fast and Furious. Haha. Volt föld alatti álmetrómegálló, special effectek, fröcskölés, tűz, turisták ijesztegetése. Bár elvileg aznap forgatási napja volt a Született feleségeknek (igaz, valószínűleg fedett stúdiókban), végigkocsikáztunk a Wisteria Lane-n is, ami persze élőben nem hosszabb, mint az én utcám otthon, és a házak, gondolom, belülről teljesen üresek, valamint közelről minden növényről ordít, hogy vizet és szerves kémiát az életben nem látott, de egyébként egészen élethű volt az egész. Utca vót, na.
Szóval igazán elmondhatni, hogy univerzális volt a szórakozás. Haha. Most komolyan ezzel a szlogennel operálnak, nem én találtam ki. Aki nem hiszi, járjon utána.
Egyébként a lakótársaim is nagyon édesek voltak, hajnali fél háromkor három azonosítatlan kilétű, részeg egyén (illetőleg volt az négy is, de szemüveg nélkül, az éjszaka kellős közepén, néhány pohár pezsgő után képtelen voltam ilyen bonyolult vizuális teszteket kiállni) szó szerint betört a szuperbiztonságos, számzáras lakatú bunkerembe, és legszebb álmaimból felébresztve énekelt és ugrándozott a tiszteletemre, valamint belenyomta a fejemet a félig megevett "szülinapi" nachosukba, és nekem ajándékozta a szobatársnőm egyik bevásárlószatyrát. Nem baj, a szándék a lényeg, azt meg értékeltem.
Az úgymond - szó szerint, illetve átvitt értelemben is - felhőtlen napot beárnyékolta, hogy kénytelen voltam elvonszolni testemet egyetlen vizsgámra (most mindenki utál otthon ezért is, de úgyis kénytelen leszek utólag mindenből otthon is levizsgázni, Tanár Úr kérem), és két órán keresztül mintegy 9 oldalban igyekeztem ecsetelni a divat szociológiáját. Na de mindegy, ez is megvolt, végre én is lezárhatom az itteni félévemet. A végzős lakótársaim (akiknek ezen a héten mindenféle bulija és ceremóniája lesz ez alkalomból) már másfél hete váltófutás-jellegű eufória-kitöréseket produkálnak, végleg maguk mögött hagyva az iskolapadot (ami a USC-n persze nem is olyan kemény, mint amilyen kemény a leszállóágban lévő kaliforniai munkaerőpiac).
Tegnap végre - előszülinapként, illetve a vizsgámat félretéve - hárman, magyarok, elzarándokoltunk a Universal Studios-ba is. Nem lett volna semmi probléma az odajutással, illetve a hazajutással se, ha ártatlan, BKV-hoz szokott egyszerű magyar lelkünk meg nem tréfál minket, és számolunk olyan apróságokkal, mint hogy a metróvonalak elágaznak, nincsenek pontosan feltüntetve a megállókban, nincs kiírva a menetrend a buszmegállóban, illetve hogy este hét után már lövik a pizsit, vagy mindenki az Esmeraldát nézi a tévében, és nem járnak a buszaink a belvárosban.
Maga a Universal egyébként relatíve hozta az általam elvártakat, én legalábbis tök jól szórakoztam egy álló napon át a különböző kommersz turistalátványosságokkal, japán turistákat kényeztető fotó-beállási lehetőségekkel, kajáldákkal, szuvenírboltokkal és hullámvasutakkal (vagy éppen virtuális hullámvasutakkal, mint ami mondjuk a Simpsons Ride esetében teljesen váratlanul kikanyarodott a történetből.) Volt megint minden, ami köll, nem is ecsetelném a dolgot, mert annyi ideig írhatnám az eseményeket meg a látnivalókat, hogy görcsbe állnának az ujjbegyeim (az ujjaim már így is görcsben vannak két óra körmöléstől és fél óra úszástól).
Röviden annyit, hogy megnéztünk majdnem mindent (vízi kaszkadőrshow-t, special effect bemutatót, Shrek 3-D vetítést stb.), felültünk majdnem mindenhova (Jurassic Ride szabadeséses-vízeséses mittomén milyen zuhanással, Mummy Ride sötét alagútban, Simpsons Ride virtuális hullámvasúton), persze paráztunk is rendesen, mint a rossz, beszari ötévesek, ahogy illett, és vizesek is lettünk, ahogy illett, mert ez minden egyes produkció magját jelentette.
Mintegy órás sorbanállás/sorbanülés után (amit húsz percre hazudtak le a bejáratnál) felültünk az elektromos kiskocsira, ami végigvitt minket a stúdió külterületének nagy részén, ahol olyan klasszikusokat forgattak, mint a Psycho (a motelnél ál-Norman Bates nézett nagyon csúnyán, és rohant a kocsi után késsel), a Cápa, Grincs, Heroes vagy a Fast and Furious. Haha. Volt föld alatti álmetrómegálló, special effectek, fröcskölés, tűz, turisták ijesztegetése. Bár elvileg aznap forgatási napja volt a Született feleségeknek (igaz, valószínűleg fedett stúdiókban), végigkocsikáztunk a Wisteria Lane-n is, ami persze élőben nem hosszabb, mint az én utcám otthon, és a házak, gondolom, belülről teljesen üresek, valamint közelről minden növényről ordít, hogy vizet és szerves kémiát az életben nem látott, de egyébként egészen élethű volt az egész. Utca vót, na.
Szóval igazán elmondhatni, hogy univerzális volt a szórakozás. Haha. Most komolyan ezzel a szlogennel operálnak, nem én találtam ki. Aki nem hiszi, járjon utána.
2009. május 6., szerda
LA felett az ég
Finals week van, azaz az egyetlen többé-kevésbé kemény másfél hétbe sűrített vizsgaidőszak, ami azt jelenti, hogy mindenki visszanbújik szépen a barlangjába, és elő se jön, amíg be nem adta az összes beadandóját, és le nem vizsgázott minden levizsgázandóból. Legalábbis elvileg: a lakótársaim többsége például egészen ritka természeti jelenséggé redukálódott a házban, nekem viszont csak egy vizsgám lesz, és az is a születésnapomon, csak hogy teljes legyen majd az élvezet.
A tanítás hiányát viszont igyekszem dúsított mennyiségű sportolással (squash, ami a legújabb szenvedélyem lenne, ha otthon nem kéne vagyont fizetni a pályabérlésért; úszás a suli medencéjében, ami jacuzzizással megspékelve a lehető legjobb tevékenység a forró kaliforniai májusban stb.) kompenzálni, hogy ha agyra nem is, legalább testre gyúrjak (höhö).
Tegnap pedig egészen durva izomlázat szereztem be (az előző napi squash-utófájdalmak mellé), mikor egy rövidebb túrára/sétára (a jelenlévőknek séta, nekem túra volt) indultunk a Griffith Park-ba, ami a hollywoodi hegyeknél található. Ez gyakorlatilag egy tipikus LA-összlátványosság, mindent bele kategória, csillagvizsgálóval, sivatagos nemzeti parknak beillő hegyes-völgyes vidékkel és egyebekkel. Mellesleg a természet teljes mértékben a Madrid közeli hegyekre emlékeztett.
A kilátás fenomenális, az egész várost belátni, és még annak ellenére is megérte felhágni a hegyre, hogy:
1. százfokos kánikula volt a tűző napon
2. telement a cipőm homokkal (persze miért visel a divatmajom ember nyitott orrú cipőt, ha kirándulni megy?)
3. élénksárga táblák figyelmeztettek a csörgőkígyó-veszélyre, és legalább háromszor szartam össze magam, mikor gyanús hangokra lettem figyelmes (ami jobb esetben tücsök volt, de az én képzeletemet mindenesetre beindította)
4. a kocsink mellett nagy kényelmesen egy coyote (ezt meg aztán hogy mondják magyarul *** a szótár szerint prérifarkas. A-H-A. *** ) sétált el, igaz, nem tűnt vérengzőnek, de azért igen sajnáltam a gyanútlan futókat, akik két perccel később kocogtak el mellettünk ugyanabba az irányba.
De tényleg baromi szép volt az egész, és csak azért ecseteltem eme fizikai és lelki terrorelemeket, hogy mindenki átérezze, milyen Passió-fílingben vágtunk neki a hegyoldalnak, hogy távolról csodálhassuk meg Los Angeles-t, és felülről szagolhassuk a jól megszokott szürke szmogörvöt.
UI: Egyébként holnap lesz négy hónapja, hogy kikötöttem a nyugati parton. Hát nem hihetetlen?!
A tanítás hiányát viszont igyekszem dúsított mennyiségű sportolással (squash, ami a legújabb szenvedélyem lenne, ha otthon nem kéne vagyont fizetni a pályabérlésért; úszás a suli medencéjében, ami jacuzzizással megspékelve a lehető legjobb tevékenység a forró kaliforniai májusban stb.) kompenzálni, hogy ha agyra nem is, legalább testre gyúrjak (höhö).
Tegnap pedig egészen durva izomlázat szereztem be (az előző napi squash-utófájdalmak mellé), mikor egy rövidebb túrára/sétára (a jelenlévőknek séta, nekem túra volt) indultunk a Griffith Park-ba, ami a hollywoodi hegyeknél található. Ez gyakorlatilag egy tipikus LA-összlátványosság, mindent bele kategória, csillagvizsgálóval, sivatagos nemzeti parknak beillő hegyes-völgyes vidékkel és egyebekkel. Mellesleg a természet teljes mértékben a Madrid közeli hegyekre emlékeztett.
A kilátás fenomenális, az egész várost belátni, és még annak ellenére is megérte felhágni a hegyre, hogy:
1. százfokos kánikula volt a tűző napon
2. telement a cipőm homokkal (persze miért visel a divatmajom ember nyitott orrú cipőt, ha kirándulni megy?)
3. élénksárga táblák figyelmeztettek a csörgőkígyó-veszélyre, és legalább háromszor szartam össze magam, mikor gyanús hangokra lettem figyelmes (ami jobb esetben tücsök volt, de az én képzeletemet mindenesetre beindította)
4. a kocsink mellett nagy kényelmesen egy coyote (ezt meg aztán hogy mondják magyarul *** a szótár szerint prérifarkas. A-H-A. *** ) sétált el, igaz, nem tűnt vérengzőnek, de azért igen sajnáltam a gyanútlan futókat, akik két perccel később kocogtak el mellettünk ugyanabba az irányba.
De tényleg baromi szép volt az egész, és csak azért ecseteltem eme fizikai és lelki terrorelemeket, hogy mindenki átérezze, milyen Passió-fílingben vágtunk neki a hegyoldalnak, hogy távolról csodálhassuk meg Los Angeles-t, és felülről szagolhassuk a jól megszokott szürke szmogörvöt.
UI: Egyébként holnap lesz négy hónapja, hogy kikötöttem a nyugati parton. Hát nem hihetetlen?!
2009. május 2., szombat
Éjszakai fürdőzés
Tegnap túlestem életem egyik eddigi legszórakoztatóbb, ám fizikailag leginkább megterhelő próbatételén: a végzősök Fountain Run-án, amely embert próbáló vízi kalandtúra az egyetemi campus szökőkutain, kismedencéin és egyéb vízfelületein át. Gyakorlatilag az a hagyomány lényege, hogy a végzős diákok először hullarészegre isszák magukat (az alkohol persze a fagyhalál elkerülésének érdekében is szinte kötelező elem), majd csapatosan, rövidnadrágba, az éjszaka kellős közepén nekiindulnak az egyetemnek, hogy belevessék magukat a langymeleg (legalábbis néhány feles után annak tűnő) vízbe, és térdig megmártózva lubickoljanak a kutakban AKA eláztassák kisebb vagyont érő mobiljaikat és egyéb nélkülözhetetlen technikai eszközeiket, valamint kék-zöld foltokat és horzsolásokat szerezzenek. Mindez természetesen iszonyatosan élvezetes, én legalább négy szökőkútba másztam bele (igaz, az este egy része megint csak villanások formájában tör fel a memóriám rejtett zugaiból), és méretemből adódóan egész komoly fürdőzésben volt részem.
Mindenesetre egy hasonló jellegű hagyomány nekünk se ártana, igaz, az egyetlen valamire való szökőkútért a Margitszigetre kéne elslattyogni, ahhoz meg igencsak sokat kéne előre inni, hogy a közgázosok nekivágjanak egy ekkora maratonnak, egy Moszkva téri fürdőzés után meg mindenki mehetne a bőr- és nemibeteg gondozóba.
Ma egyébiránt a USC Marshall Exchange Program jóvoltából ellátogathattunk egy Dodgers baseball-meccsre, full ingyen, all you can eat opcióval - utóbbi hotdog, nachos, popcorn és mogyoró korlátlan fogyasztását takarta, ami a jelenlévők többségének valóban korlátlan, mondhatni esztelen habzsolásba fulladt, teljesen kimerítve a hét főbűn egyikét, sőt, nyugodtan ideszámíthatjuk a restséget és a haragot is. (Egy-két miniszoknyás vastag combú lánykát elnézve a bujaságot is.) A játékból mellesleg nem sokat érzékeltem, az első órában a nachosommal és a sajtszósszal való küzdelem foglalta le a figyelmemet, a második órában pedig valamilyen Carlos nevű random latino-val voltam kénytelen small talk-ot folytatni. A hangulat jó volt, de a játék maga nem sokkal volt élvezetesebb egy szoros sakkjátszmánál a külső szemlélő számára, a Dodgers egyetlen egy ponttal nyert, ami kétszeresen is igaz, ugyanis egyetlen hazafutást produkálva mindössze egyetlen ponttal előzte meg az ellenfél (San Diego) csapatát, azaz éppen eggyel több pontot ért el a nullánál. Ezt most mindenki nagyon gondolja végig, és nagyon eméssze meg.
A játék végeztével a közönség beözönölhetett a játéktér füvére, és a többszáz szurkoló együtt táthatta a száját a zenével kísért tűzijáték-show-n szóval megvolt megint minden, mi szem-szájnak ingere, ne maradjon ki semmi.
Amúgy újabb tanúbizonyságot szereztem arról, hogy az ember hiába származik a majomtól, ha étkezési és esztétikai kultúráról van szó, valamelyik ősünk egy disznóval kavarhatott, mert olyan mocskot produkált a kedves all you can eat szektor maga körül/alatt, hogy olyat még nem pipáltam - persze itt meg sem próbálkoznak kukákat kihelyezni, azt úgyis túl megterhelő lenne igénybe venni, így a padlót tízcenti vastag, chipstörmelékből, ketchupból, mogyoróhéjból és kólából álló masszív burkolat fedte be, és aknamező-jelleggel kellett keresztülcsalinkázni a mocsokhalmokon keresztül, ha az ember újabb zabára vagy pisilésre vágyott. Mellesleg a játék vége felé sokakra rátört a pánikroham, hogy még nem maximálták eléggé a kalóriabevitelüket, és egyesek ipari mennyiségű (értsd, 10-15) hotdogot halmoztak fel maguknak a nehezebb időkre. Tehát nem csak a magyarok vetik rá magukat az ingyenbüfére, kedves nagyvilág, az emberi természet igencsak univerzális.
Mindenesetre egy hasonló jellegű hagyomány nekünk se ártana, igaz, az egyetlen valamire való szökőkútért a Margitszigetre kéne elslattyogni, ahhoz meg igencsak sokat kéne előre inni, hogy a közgázosok nekivágjanak egy ekkora maratonnak, egy Moszkva téri fürdőzés után meg mindenki mehetne a bőr- és nemibeteg gondozóba.
Ma egyébiránt a USC Marshall Exchange Program jóvoltából ellátogathattunk egy Dodgers baseball-meccsre, full ingyen, all you can eat opcióval - utóbbi hotdog, nachos, popcorn és mogyoró korlátlan fogyasztását takarta, ami a jelenlévők többségének valóban korlátlan, mondhatni esztelen habzsolásba fulladt, teljesen kimerítve a hét főbűn egyikét, sőt, nyugodtan ideszámíthatjuk a restséget és a haragot is. (Egy-két miniszoknyás vastag combú lánykát elnézve a bujaságot is.) A játékból mellesleg nem sokat érzékeltem, az első órában a nachosommal és a sajtszósszal való küzdelem foglalta le a figyelmemet, a második órában pedig valamilyen Carlos nevű random latino-val voltam kénytelen small talk-ot folytatni. A hangulat jó volt, de a játék maga nem sokkal volt élvezetesebb egy szoros sakkjátszmánál a külső szemlélő számára, a Dodgers egyetlen egy ponttal nyert, ami kétszeresen is igaz, ugyanis egyetlen hazafutást produkálva mindössze egyetlen ponttal előzte meg az ellenfél (San Diego) csapatát, azaz éppen eggyel több pontot ért el a nullánál. Ezt most mindenki nagyon gondolja végig, és nagyon eméssze meg.
A játék végeztével a közönség beözönölhetett a játéktér füvére, és a többszáz szurkoló együtt táthatta a száját a zenével kísért tűzijáték-show-n szóval megvolt megint minden, mi szem-szájnak ingere, ne maradjon ki semmi.
Amúgy újabb tanúbizonyságot szereztem arról, hogy az ember hiába származik a majomtól, ha étkezési és esztétikai kultúráról van szó, valamelyik ősünk egy disznóval kavarhatott, mert olyan mocskot produkált a kedves all you can eat szektor maga körül/alatt, hogy olyat még nem pipáltam - persze itt meg sem próbálkoznak kukákat kihelyezni, azt úgyis túl megterhelő lenne igénybe venni, így a padlót tízcenti vastag, chipstörmelékből, ketchupból, mogyoróhéjból és kólából álló masszív burkolat fedte be, és aknamező-jelleggel kellett keresztülcsalinkázni a mocsokhalmokon keresztül, ha az ember újabb zabára vagy pisilésre vágyott. Mellesleg a játék vége felé sokakra rátört a pánikroham, hogy még nem maximálták eléggé a kalóriabevitelüket, és egyesek ipari mennyiségű (értsd, 10-15) hotdogot halmoztak fel maguknak a nehezebb időkre. Tehát nem csak a magyarok vetik rá magukat az ingyenbüfére, kedves nagyvilág, az emberi természet igencsak univerzális.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
