A reggeli, szürke budapesti csöpögést bámulva jutott az eszembe, hogy hivatalosan bele sem került a krónikákba, hogy pénteken estefelé hazavetett a sors - és egy cirka 15 órás, az időeltolódással egynaposra nyúló repülőút, mely a fedélzeti filmeknek, kajának és limitált mennyiségű alvásnak köszönhetően azért annyira nem is volt elviselhetetlen.
Most van egy hetem arra, hogy a hűvös hazai levegő lehűtse a fejemet (vagy éppen a kedélyemet?), aztán tovább szedem a sátorfámat egy hónap erejéig a nagy német fővárosba.
Hogy a kis blogommal mi lesz, az majd a jövő kérdése, a furcsa amerikaiak őrült WonderL.A.nd-jébe történt kiruccanásomnak mindenesetre vége, úgyhogy ez a fejezet egyelőre lezárult, még ha nem is minden tekintetben úgy, ahogyan azt szerettem volna. De hát mit lehet várni egy olyan vidéktől, ami tele van Bolond Kalaposokkal, rohangászó Fehér Nyulakkal, na meg hallucinogéneken érlelődött Hernyókkal.
Egyszóval, The End. Legalábbis egyelőre.:)
2009. június 21., vasárnap
2009. június 15., hétfő
Valami Magyarország valami Amerikában
Nos, jelen pillanatban úgy érzem magam, mint egy frissen szült macska, akit egyrészt egész napra bezártak a házba a gazdái, míg haza nem érnek a munkából, másrészt szülés utáni depresszióban szenved. A kulcsnélküliségből adódó frusztrációm nem enyhült túl sokat, az fix. No de most már tényleg csak három nap van hátra a nagy amerikai "álomból", hogy aztán visszacsöppenjek a nagy magyar "valóságba". Ki tudja, melyiknek van több előnye és árnyoldala. Én jelen pillanatban már nem vagyok biztos semmiben, és jó időbe telik majd szerintem, mire megemésztem a millió benyomást, interkulturális tapasztalatot, negatív és pozitív csalódásokat, úti élményeket és a bennem felgyülemlett érzéseket.
A dramatizálást félretéve, ha már egyszer nagy magyar valóságról volt szó, akad azért nagy magyar álom is, amit a Los Angeles-i immigráns nagy öregek dédelgetnek a kis fészkükben, amit United Hungarian House-nak neveznek errefelé. Ez a fantasztikus, csikóbőrös giccsben fürdő kis komplexum tőlünk 5 percre található két koreai autószervíz között szerényen megbújva, és csak a falra festett matyóhímzés és címer hirdeti, hogy itt az Urál nyugati oldaláról van szó. A helyi magyar házhoz egyébként mindeddig nem volt szerencsém, a tegnapi látogatás sem a re-szocializáció céljából történt, hanem mert egy magyar barátnőmmel elmerészkedtünk a Made in Hungária (lásd Hungária zenekar, éééérted) című film "közönségtalálkozós", a megjelentek átlagéletkorából adódóan nyugdíjas baráti kör klubestjének is beillő vetítésére. A film mellesleg - várakozásaimon felül - igen szórakoztató és profi volt, igaz, ehhez Fenyő Miklós szinte teljes vizuális hiánya is erősen hozzájárult (a végefőcímet kivéve, ajajj, de azt már nem várták ki a nénik-bácsik).
De hogy abban a közösségi házban micsoda trikolór idill megy, az egyszerűen eszméletlen. Sosevolt hazaszeretet fűti az egészet, a falon egymást érik a Petőfi-idézetek, Nemzeti Dal, matyóhímzéses falikárpitok, címerek, nagy hazafiak portréi, igazi székelykapu a beltérben(!), "Freedomfighters Day" festmények, csiricsáré relikviák, Szeresd Magyarországot felszólítások, és fél éve először láttam újra élőben igazi kolbászt és konyhásnénit. Az egész hely olyan, mint egy rohadt nagy szuvenírbolt, csak a nagy öregek elhiszik, hogy létezik az a nagy magyaros giccs, amit ők maguknak oda felépítettek. Nem baj, hadd higgyenek benne, boldogok a szelídek. Los Angeles pedig igazán olyan hely, ahol hinned kell a nagy álomban, különben gyorsan felébredsz, és rájössz, hogy az nem is létezik errefelé.
Azért ahogy a lépcsőn felhágtam a mosdót keresve, és kinéztem az ablakon, a pálmafák és koreai bodegák gyorsan visszazökkentettek a valóságba. Még legalább három nap erejéig.
PS 1: Erre most valaki megkérdezheti, hogy akkor már megint kiket is fikáztam? Az USA-t? Magyarországot? A Los Angeles-ieket? A naívakat? A hazaiakat? A hazafiakat? Őszintén... Fogalmam sincs. Én megmondtam előre, hogy kissé kavarognak bennem az érzések és az élmények.
PS 2: Abszolút más tészta, de akit érdekel a gyönyörű és valóban idilli Santa Barbara-ba tett egynapos vonatos kiruccanásom képi beszámolója, itt van a webalbumom linkje:
http://www.facebook.com/album.php?aid=131499&id=559072666&l=e4dda6128e
A dramatizálást félretéve, ha már egyszer nagy magyar valóságról volt szó, akad azért nagy magyar álom is, amit a Los Angeles-i immigráns nagy öregek dédelgetnek a kis fészkükben, amit United Hungarian House-nak neveznek errefelé. Ez a fantasztikus, csikóbőrös giccsben fürdő kis komplexum tőlünk 5 percre található két koreai autószervíz között szerényen megbújva, és csak a falra festett matyóhímzés és címer hirdeti, hogy itt az Urál nyugati oldaláról van szó. A helyi magyar házhoz egyébként mindeddig nem volt szerencsém, a tegnapi látogatás sem a re-szocializáció céljából történt, hanem mert egy magyar barátnőmmel elmerészkedtünk a Made in Hungária (lásd Hungária zenekar, éééérted) című film "közönségtalálkozós", a megjelentek átlagéletkorából adódóan nyugdíjas baráti kör klubestjének is beillő vetítésére. A film mellesleg - várakozásaimon felül - igen szórakoztató és profi volt, igaz, ehhez Fenyő Miklós szinte teljes vizuális hiánya is erősen hozzájárult (a végefőcímet kivéve, ajajj, de azt már nem várták ki a nénik-bácsik).
De hogy abban a közösségi házban micsoda trikolór idill megy, az egyszerűen eszméletlen. Sosevolt hazaszeretet fűti az egészet, a falon egymást érik a Petőfi-idézetek, Nemzeti Dal, matyóhímzéses falikárpitok, címerek, nagy hazafiak portréi, igazi székelykapu a beltérben(!), "Freedomfighters Day" festmények, csiricsáré relikviák, Szeresd Magyarországot felszólítások, és fél éve először láttam újra élőben igazi kolbászt és konyhásnénit. Az egész hely olyan, mint egy rohadt nagy szuvenírbolt, csak a nagy öregek elhiszik, hogy létezik az a nagy magyaros giccs, amit ők maguknak oda felépítettek. Nem baj, hadd higgyenek benne, boldogok a szelídek. Los Angeles pedig igazán olyan hely, ahol hinned kell a nagy álomban, különben gyorsan felébredsz, és rájössz, hogy az nem is létezik errefelé.
Azért ahogy a lépcsőn felhágtam a mosdót keresve, és kinéztem az ablakon, a pálmafák és koreai bodegák gyorsan visszazökkentettek a valóságba. Még legalább három nap erejéig.
PS 1: Erre most valaki megkérdezheti, hogy akkor már megint kiket is fikáztam? Az USA-t? Magyarországot? A Los Angeles-ieket? A naívakat? A hazaiakat? A hazafiakat? Őszintén... Fogalmam sincs. Én megmondtam előre, hogy kissé kavarognak bennem az érzések és az élmények.
PS 2: Abszolút más tészta, de akit érdekel a gyönyörű és valóban idilli Santa Barbara-ba tett egynapos vonatos kiruccanásom képi beszámolója, itt van a webalbumom linkje:
http://www.facebook.com/album.php?aid=131499&id=559072666&l=e4dda6128e
2009. június 12., péntek
Alkonyzóna és vakszerencse
Nos, sok újdonsággal nem tudok szolgálni azon a súlyos, szentenciaszerű ténymegállapításon kívül, hogy immár utolsó Los Angeles-i hetembe léptem. Az égről meg csak nem akar eltűnni az állandósult June Gloom, miszerint minden júniusban menetrendszerűen gusztustalan, sápadt, vastag szürke felhőtakaró borítja az eget, és minden pillanatban azt várod, hogy mikor kezd el rohadtul esni, de aztán mégsem esik, csak olyan érzés, mintha egy szürke ponyva alatt poshadnál. Szóval búcsú-napsütésből túlzottan sok azért nem jut ki.
Az univerzum eme fentebbi jelenséget kivéve mellesleg elég kegyes hozzám, és a közelmúltban egymást érték a véletlen vakszerencsék az életemben. Először is, a Pleasantville-nek is beillő, fás-virágos Los Feliz-i utcákat járva egy ágyásban teljesen véletlenül egy magányos, fekete, szerény biológiai ismereteim alapján kígyóbőrnek beazonosított régi táskára akadtam, ami mellesleg elvileg valami erősen vintage Boss, úgyhogy kénytelen voltam befogadni a kis árvát, még ha kicsit csapzott is szegény.:D Emiatt minden hímnemű ismerősöm hülyének nézett eddig, de kit érdekel, hogy ők nem jönnek lázba egy talált táskától, a lelki szegények.
Tegnap pedig Santa Monica mólóján mászkálva jött rám a hirtelen infantilis vágy, hogy felüljek az Óriáskerékre meg egyéb színes-szagos micsodákra a Vidámparkban, de elhessegettem az ötletet, meg hát egyedül azért ez a móka sem az igazi, nemdebár. Kis idő múlva viszont éppen a móló végén üldögéltem a lépcsőn - hallgatva az aktuális nyálas utcazenészeket - mikor valami random iráni srác odajött hozzám haverkodni, a változatosság kedvéért (és mellesleg lassan nagyon a falra mászom ettől a nagy barátkozástól meg small talk-ozástól errefelé), és kiderült, hogy valami csoporttal éppen a Vidámparkban voltak aznap reggel, és van még a zsebében egy használt, ámde fantasztikus csellel újrahasznosítható karszalag. Persze kapva kaptam az alkalmon, és nem csak az Óriáskereket, de a hullámvasutat, a kalapácsot (ami, hála az égnek, nem fordult át, és így is én sikoltoztam rajta egyedül), meg valami szabadeséses cuccot is kipróbáltunk. Mondjuk minden attrakció csak éppen annyira emelte meg az adrenalinszintedet, hogy még kellemes legyen, és ne pereld be őket. Mikor egy négyéves, egyméteres kislány ült be mellénk a szabadeséses minitoronyba, anyuka és minden nyikkanás nélkül, már éreztem, hogy ez nekem való veszélyességi fokú hely lesz.
Az univerzum eme fentebbi jelenséget kivéve mellesleg elég kegyes hozzám, és a közelmúltban egymást érték a véletlen vakszerencsék az életemben. Először is, a Pleasantville-nek is beillő, fás-virágos Los Feliz-i utcákat járva egy ágyásban teljesen véletlenül egy magányos, fekete, szerény biológiai ismereteim alapján kígyóbőrnek beazonosított régi táskára akadtam, ami mellesleg elvileg valami erősen vintage Boss, úgyhogy kénytelen voltam befogadni a kis árvát, még ha kicsit csapzott is szegény.:D Emiatt minden hímnemű ismerősöm hülyének nézett eddig, de kit érdekel, hogy ők nem jönnek lázba egy talált táskától, a lelki szegények.
Tegnap pedig Santa Monica mólóján mászkálva jött rám a hirtelen infantilis vágy, hogy felüljek az Óriáskerékre meg egyéb színes-szagos micsodákra a Vidámparkban, de elhessegettem az ötletet, meg hát egyedül azért ez a móka sem az igazi, nemdebár. Kis idő múlva viszont éppen a móló végén üldögéltem a lépcsőn - hallgatva az aktuális nyálas utcazenészeket - mikor valami random iráni srác odajött hozzám haverkodni, a változatosság kedvéért (és mellesleg lassan nagyon a falra mászom ettől a nagy barátkozástól meg small talk-ozástól errefelé), és kiderült, hogy valami csoporttal éppen a Vidámparkban voltak aznap reggel, és van még a zsebében egy használt, ámde fantasztikus csellel újrahasznosítható karszalag. Persze kapva kaptam az alkalmon, és nem csak az Óriáskereket, de a hullámvasutat, a kalapácsot (ami, hála az égnek, nem fordult át, és így is én sikoltoztam rajta egyedül), meg valami szabadeséses cuccot is kipróbáltunk. Mondjuk minden attrakció csak éppen annyira emelte meg az adrenalinszintedet, hogy még kellemes legyen, és ne pereld be őket. Mikor egy négyéves, egyméteres kislány ült be mellénk a szabadeséses minitoronyba, anyuka és minden nyikkanás nélkül, már éreztem, hogy ez nekem való veszélyességi fokú hely lesz.
2009. június 5., péntek
Eastside, Westside
Nos, mintegy 12 napi intenzív, láblejárós-városnézős keleti parti körutam után ismételten a legőrültebb nyugati szegmensből jelentkezem be. Hajnali egykor értem vissza Los Angeles-be két hétre úgy, hogy gyakorlatilag barátok jóindulatára, kanapéira és zugaira vagyok rákényszerülve, állandó hivatalos lakhely hiányában. Nincs kiszolgáltatottabb érzés, mint saját kulcs és ruhásszekrény nélkül létezni, úgyhogy holnap mindenki dobjon oda egy százast valamelyik csövesnek a Kálvin téren.:D De legalább a nap kisütött a reggeli hervasztó esőfelhők után, és még a suli medencéjéhez is sikerült ellógnom a magyar barátnőm belépőjének köszönhetően (akiknél egyébként jelenleg is csövezem).
Egyébiránt rögtön rávett a kíváncsiság, hogy egy kisebb partizánakcióval felderítő expedícióra induljak drága utcám, a Menlo Ave környékére, és kémkedésem során sikerült kiderítenem, hogy mind a mi házunkból, mind a szomszéd házból akadnak még jelenlévő túlélők. (Vagyis lízingelők.) Arra számítottam, hogy sivatagi állapotokat és teljes csöndet találok arrafelé, erre az ablakon benézve látszólag nem nagyon változott semmi. (A hivatalos kiebrudalás tényén kívül.) Olyan érzés volt ez nekem, mint élet nyomaira bukkanni a Marson.
Na de szégyellhetném magam, ha az elmúlt 12 napom meg csak úgy a feledés homályába merülne, úgyhogy kénytelen vagyok legalább röviden megemlékezni keleti parti élményeimről. Nos, a zavartalan tömegközlekedéses-mászkálós körülményekből adódóan olyan kalandosra és eseménydúsra sikeredett az egész, mint errefelé a "túloldalon" akár egy egész hónap, úgyhogy előre szólok, hogy fizikailag és szellemileg képtelen lennék mindent blogba sűríteni. Valószínűleg egész este itt ülnék a Starbucksban, ami a USC környékén található, koffeint felszolgáló egységek legszociálisabbika - ezért is ragadott ide az élet a mai napon - de valószínűleg megőrülnék az üvöltő jazz-country keveréktől, ami minden, csak nem HÁTTÉRzene.
Így, más technikához folyamodva, mindhárom útiállomásom - Washington DC, New York és Boston - esetében is csak a kedvenceimet vagy legmaradandóbb emlékeimet emelem ki.
Washington DC -
Először is, ez egy igen kellemes város. Ez mindent elmond abban a tekintetben is, hogy ugyan kellemes, de semmiképpen sem túúúúl izgalmas. Olyan embereknek való, akik igényesek, harmincasok-negyvenesek, kormányhivatalokban dolgoznak, és az egész napi kosztümös munka után nem vágynak másra, mint beülni egy jó étterembe. Összesen két McDonald's-ot és Subwayt láttam, más gyorsétterem nyomát se nagyon, ami nem fokmérője a civilizációnak, de ezen könnyedén lemérhető, milyen jellegű volt a hely. (A USC körül legalább húszféle gyorsétterem van.) Annál több volt az emlékmű, szobor és egyéb látnivaló, és mindenhova könnyedén elsétálhatott az ember.
A kedvenc pillanatom/eseményem: Memorial Day (az elesett katonák emlékére) parádé és felvonulás a parkban, különböző iskolai rezesbandák, történelmi szerepjátszó egyesületek és katonai szervezetek dzsemborijával.
A kedvenc kulináris élményem (nem én lennék, ha nem lenne:D): Potbelly Sandwich works, ahol isteni Chicken Salad salátát készítenek cranberryvel megszórva.
A kedvenc városrészem: Gallery Place (vagy mi), ami elég kommersz, de igen hangulatos, és Georgetown, ahol minden szép, kellemes, hangulatos és nívós, a lakóházakat és a boltokat beleértve.
*** Azt mondtam, hogy rövid leszek, erre megint regényeket körmölök. Ez a jegeskávé tényleg felpörgetett, úgy látom. ***
New York City -
Nos, ez mindig is álmaim városa volt, szó szerint is, mert legalább ötször álmodtam azt a múltban, hogy ott vagyok, igaz, az egész esetenként erősen magyar lakótelep kinézetet öltött álmaimban...és nem is csalódtam benne, 5 és fél nap után sem éreztem azt egy percig sem, hogy kifogytam volna a látnivalókból. (Egyetlen gyenge pillanat fogott el, mikor a rohadt beengedő-kapukkal kellett szórakoznom a metrómegállóban, aztán még a bokámat is beütöttem a fém forgóajtóval, ami a gyalogolós Manhattanben halálos mértékű sérülésnek tekinthető.)
Ja, és a sztereotípiák ellenére mindenki sokkal barátságosabbnak és ártalmatlanabbnak tűnt, mint LA-ben. Igaz, Bronxba és Harlembe nem merészkedtem be.;)
A kedvenc pillanatom/élményem: Nos, ilyen itt több is lenne, de persze mi más, mint:
1. 360 fokos elképesztő kilátás a Rockefeller Center tetejéről (18 dollárt kell persze pengetni érte)
2. Mikor a SoHo-ban totál egyenesen keresztülgyalogoltam egy hülye MTV show, The City forgatásán, a kamerák kereszttüzében...mellesleg az asszisztens azt mondta, hogy mehetünk tovább, csak ne nézzünk a kamerába. Ennyire reality az egész, kéremszépen.
3. A couchsurfinges hostom elvitt magával és családjával egy olasz étterembe, ahol mindenki úgy vacsorázik, mint egy családi ebéden, és nagy közös tálakból eszik a kagylót meg hasonlókat.
4. séták és üldögélések a Central Park-ban (különösen a tóparton, ami egy köpésre volt a hostom lakásától)
A kedvenc kulináris élményem: Shake Shack pár utcára tőlünk, ahol isteni jégkrém-kreációkat gyártanak (úgy mint Upper West Slide és Strawberry Fields). Muffin bárhol, bármilyen formában.
A kedvenc városrészeim:
1. Upper West Side, pl. a Colombus Avenue környéke, ami tele van kajáldákkal, üzletekkel és fiatalokkal (és ahol én is laktam), és egy köpésre ott a Central Park is.
2. SoHo, ami menő, stílusos, bohém és fiatalos.
3. A Central Park úgy egészében.
4. Times Square. Tényleg olyan, mintha egy nagy, színes, digitális méhburokban üldögélnél. És mivel félig sétálóutcává alakították, székekkel, asztalokkal és napozóágyakkal, ennek nincs is semmi fizikai akadálya.
Boston -
Nos, Boston esetében többre és nagyobbra számítottam, de talán ott követtem el a hibát, hogy NYC UTÁN vetett oda a sors. Mindenesetre nem véletlenül nevezik Amerika "Walking City"-jének, ugyanis az egész látszólag belefér a tenyeredbe, és még Cambridge (ahol én is laktam, és a Harvard és MIT is arrafelé található) sincs elérhetetlen távolságban lábbusszal (igaz, én majd megdöglöttem, mikor egyszer hazagyalogoltunk a hostommal.) Mindenesetre kellemes hely, amivel megint csak azt fejezem ki, hogy azért New York-ot ez sem veri kenterbe a szememben. Igazából sok szempontból még Budapestet se.
A kedvenc pillanatom/emlékem: A leggyönyörűbb naplemente a folyó partján, ami aranyra festette a túlparti belváros felhőkarcolóit. (Ez meg csak úgy folyt a sziruptól, elnézést a túlcsorduló költőiségért.)
Kedvenc kulináris élményem: Boston Kreme/Cream (whatever) donuts, amit már eddig is imádtam, de itt és most AUTENTIKUS volt.
Kedvenc városrészem: Cambridge, ami a folyó túlpartján található, és két stréberképző, a Harvard és a Massachusetts Institute of Technology otthona, ebből adódóan dúskál többé-kevésbé hipereminens diákokban, hangulatos beülős helyekben, aranyos boltokban és bárokban, valamint elbűvölő mélyvörös téglás épületekben.
Képi aláfestésként pedig íme a Facebook-os webalbumaim:
Boston - http://www.facebook.com/album.php?aid=129300&id=559072666&l=cecaec6afd
NYC - http://www.facebook.com/album.php?aid=129075&id=559072666&l=38baba2187
Washington DC
- http://www.facebook.com/album.php?aid=128455&id=559072666&l=4054516c55
Hát, röviden ennyi. Nem is annyira röviden. Aki szeret olvasni, az örülhet, hogy baromira ráérek igazi Los Angeles-i semmirekellőként. Talán ideje lenne kiköltöznöm Venice Beach-re és beállni utcai őrültnek egy kicsit.
Egyébiránt rögtön rávett a kíváncsiság, hogy egy kisebb partizánakcióval felderítő expedícióra induljak drága utcám, a Menlo Ave környékére, és kémkedésem során sikerült kiderítenem, hogy mind a mi házunkból, mind a szomszéd házból akadnak még jelenlévő túlélők. (Vagyis lízingelők.) Arra számítottam, hogy sivatagi állapotokat és teljes csöndet találok arrafelé, erre az ablakon benézve látszólag nem nagyon változott semmi. (A hivatalos kiebrudalás tényén kívül.) Olyan érzés volt ez nekem, mint élet nyomaira bukkanni a Marson.
Na de szégyellhetném magam, ha az elmúlt 12 napom meg csak úgy a feledés homályába merülne, úgyhogy kénytelen vagyok legalább röviden megemlékezni keleti parti élményeimről. Nos, a zavartalan tömegközlekedéses-mászkálós körülményekből adódóan olyan kalandosra és eseménydúsra sikeredett az egész, mint errefelé a "túloldalon" akár egy egész hónap, úgyhogy előre szólok, hogy fizikailag és szellemileg képtelen lennék mindent blogba sűríteni. Valószínűleg egész este itt ülnék a Starbucksban, ami a USC környékén található, koffeint felszolgáló egységek legszociálisabbika - ezért is ragadott ide az élet a mai napon - de valószínűleg megőrülnék az üvöltő jazz-country keveréktől, ami minden, csak nem HÁTTÉRzene.
Így, más technikához folyamodva, mindhárom útiállomásom - Washington DC, New York és Boston - esetében is csak a kedvenceimet vagy legmaradandóbb emlékeimet emelem ki.
Washington DC -
Először is, ez egy igen kellemes város. Ez mindent elmond abban a tekintetben is, hogy ugyan kellemes, de semmiképpen sem túúúúl izgalmas. Olyan embereknek való, akik igényesek, harmincasok-negyvenesek, kormányhivatalokban dolgoznak, és az egész napi kosztümös munka után nem vágynak másra, mint beülni egy jó étterembe. Összesen két McDonald's-ot és Subwayt láttam, más gyorsétterem nyomát se nagyon, ami nem fokmérője a civilizációnak, de ezen könnyedén lemérhető, milyen jellegű volt a hely. (A USC körül legalább húszféle gyorsétterem van.) Annál több volt az emlékmű, szobor és egyéb látnivaló, és mindenhova könnyedén elsétálhatott az ember.
A kedvenc pillanatom/eseményem: Memorial Day (az elesett katonák emlékére) parádé és felvonulás a parkban, különböző iskolai rezesbandák, történelmi szerepjátszó egyesületek és katonai szervezetek dzsemborijával.
A kedvenc kulináris élményem (nem én lennék, ha nem lenne:D): Potbelly Sandwich works, ahol isteni Chicken Salad salátát készítenek cranberryvel megszórva.
A kedvenc városrészem: Gallery Place (vagy mi), ami elég kommersz, de igen hangulatos, és Georgetown, ahol minden szép, kellemes, hangulatos és nívós, a lakóházakat és a boltokat beleértve.
*** Azt mondtam, hogy rövid leszek, erre megint regényeket körmölök. Ez a jegeskávé tényleg felpörgetett, úgy látom. ***
New York City -
Nos, ez mindig is álmaim városa volt, szó szerint is, mert legalább ötször álmodtam azt a múltban, hogy ott vagyok, igaz, az egész esetenként erősen magyar lakótelep kinézetet öltött álmaimban...és nem is csalódtam benne, 5 és fél nap után sem éreztem azt egy percig sem, hogy kifogytam volna a látnivalókból. (Egyetlen gyenge pillanat fogott el, mikor a rohadt beengedő-kapukkal kellett szórakoznom a metrómegállóban, aztán még a bokámat is beütöttem a fém forgóajtóval, ami a gyalogolós Manhattanben halálos mértékű sérülésnek tekinthető.)
Ja, és a sztereotípiák ellenére mindenki sokkal barátságosabbnak és ártalmatlanabbnak tűnt, mint LA-ben. Igaz, Bronxba és Harlembe nem merészkedtem be.;)
A kedvenc pillanatom/élményem: Nos, ilyen itt több is lenne, de persze mi más, mint:
1. 360 fokos elképesztő kilátás a Rockefeller Center tetejéről (18 dollárt kell persze pengetni érte)
2. Mikor a SoHo-ban totál egyenesen keresztülgyalogoltam egy hülye MTV show, The City forgatásán, a kamerák kereszttüzében...mellesleg az asszisztens azt mondta, hogy mehetünk tovább, csak ne nézzünk a kamerába. Ennyire reality az egész, kéremszépen.
3. A couchsurfinges hostom elvitt magával és családjával egy olasz étterembe, ahol mindenki úgy vacsorázik, mint egy családi ebéden, és nagy közös tálakból eszik a kagylót meg hasonlókat.
4. séták és üldögélések a Central Park-ban (különösen a tóparton, ami egy köpésre volt a hostom lakásától)
A kedvenc kulináris élményem: Shake Shack pár utcára tőlünk, ahol isteni jégkrém-kreációkat gyártanak (úgy mint Upper West Slide és Strawberry Fields). Muffin bárhol, bármilyen formában.
A kedvenc városrészeim:
1. Upper West Side, pl. a Colombus Avenue környéke, ami tele van kajáldákkal, üzletekkel és fiatalokkal (és ahol én is laktam), és egy köpésre ott a Central Park is.
2. SoHo, ami menő, stílusos, bohém és fiatalos.
3. A Central Park úgy egészében.
4. Times Square. Tényleg olyan, mintha egy nagy, színes, digitális méhburokban üldögélnél. És mivel félig sétálóutcává alakították, székekkel, asztalokkal és napozóágyakkal, ennek nincs is semmi fizikai akadálya.
Boston -
Nos, Boston esetében többre és nagyobbra számítottam, de talán ott követtem el a hibát, hogy NYC UTÁN vetett oda a sors. Mindenesetre nem véletlenül nevezik Amerika "Walking City"-jének, ugyanis az egész látszólag belefér a tenyeredbe, és még Cambridge (ahol én is laktam, és a Harvard és MIT is arrafelé található) sincs elérhetetlen távolságban lábbusszal (igaz, én majd megdöglöttem, mikor egyszer hazagyalogoltunk a hostommal.) Mindenesetre kellemes hely, amivel megint csak azt fejezem ki, hogy azért New York-ot ez sem veri kenterbe a szememben. Igazából sok szempontból még Budapestet se.
A kedvenc pillanatom/emlékem: A leggyönyörűbb naplemente a folyó partján, ami aranyra festette a túlparti belváros felhőkarcolóit. (Ez meg csak úgy folyt a sziruptól, elnézést a túlcsorduló költőiségért.)
Kedvenc kulináris élményem: Boston Kreme/Cream (whatever) donuts, amit már eddig is imádtam, de itt és most AUTENTIKUS volt.
Kedvenc városrészem: Cambridge, ami a folyó túlpartján található, és két stréberképző, a Harvard és a Massachusetts Institute of Technology otthona, ebből adódóan dúskál többé-kevésbé hipereminens diákokban, hangulatos beülős helyekben, aranyos boltokban és bárokban, valamint elbűvölő mélyvörös téglás épületekben.
Képi aláfestésként pedig íme a Facebook-os webalbumaim:
Boston - http://www.facebook.com/album.php?aid=129300&id=559072666&l=cecaec6afd
NYC - http://www.facebook.com/album.php?aid=129075&id=559072666&l=38baba2187
Washington DC
- http://www.facebook.com/album.php?aid=128455&id=559072666&l=4054516c55
Hát, röviden ennyi. Nem is annyira röviden. Aki szeret olvasni, az örülhet, hogy baromira ráérek igazi Los Angeles-i semmirekellőként. Talán ideje lenne kiköltöznöm Venice Beach-re és beállni utcai őrültnek egy kicsit.
2009. május 23., szombat
Bye-bye Menlo
Most csak egészen röviden jelentkezem be, mielőtt holnap, ha minden jól megy, nekivágok egy kis keleti-parti körútnak (Washington DC, New York, Boston). Hogy Los Angeles-be visszaérve pontosan éppen kiknél és hogy fogom tölteni a fennmarad két hetemet, az még a jövő zenéje, de ne szaladjunk ennyire előre.;)
Az elmúlt napjaim a csomagolással járó kisebb idegrohamhullámok jegyében telt. Mindkét bőröndömre már most kiírhatnám, hogy telt ház, és a cuccaim egy része már így is egy külön zsákba kényszerült. Asszem vagy a Los Angeles-i csövesek fognak majd nagyon jól járni a törölközőimmel és az ágyneműmmel, vagy valami vákuumtechnikával az egészet összezsugorítom.
A nagyobb táskámat már most csak ráüléses-rugdosásos technikával sikerült valahogy összecipzározni. Ajajj. A pakolás minden út legutálatosabb része, az már szentigaz.
Ezenkívül a Menlo-háznak is búcsút kell intenem. Tulajdonképpen már most kihaltnak tűnik az egész környék, noha a lakótársaim fele hivatalosan még itt tartózkodik. Tegnap este teljesen egyedül voltam a házban, amihez nagyon stílusosan audiovizuális aláfestésként kiválasztottam egy még szomorúbb és elszomorítóbb romantikus filmet a Video on Demand szolgáltatásunkból, csak hogy tovább melankolizálhassam nagy magányomban.
Szóval, ma (pontosabban holnap kora reggel) leadom a kulcsot és "elhagyom a házat, ahol élek".
Azért majdnem 4,5 hónapot töltöttem el itt, a lakótársaim között, és ennél többet eddig csak a családommal éltem egy fedél alatt, szóval furcsa lesz itthagyni az egészet. Bár, mivel majdnem mindenki más még nálam is korábban költözött be ide, gondolom a többieknek még nehezebb. Vagy furcsább. Bár nem is tudom, látszólag mindenki leszarta a dolgot az amerikaik között, nem egy csöpögős-érzelgős-búcsúzkodós népség, mondhatni elég felszínesek az ilyesmivel kapcsolatban. Szivacsból vannak, és folyton vándorolnak.
Tehát, viszlát Menlo Ave. Nem lesz több vízipipázás a tornácon, napozás a kertben, fröcskölés a gyerekmedencénél; nem lesz több iszonyú rendetlenség és szétszórt üvegek vasárnap délután, és patyolattiszta konyha hétfő délután (gracias a takarítónőknek), az aktuális vicces tévésorozatok kollektív bambulása a nappaliban heverészve; beerpong és flip cup meccsek; bemelegítő felesek, mielőtt nekivágnánk a környék házibulijainak vagy a belváros bárjainak; nem lesz több hazabiciklizés a USC-ről, vagy biciklizés a Ralphs-ba, hogy hazacipeljem a mázsás súlyú egygallonos tejeket. Nem lesz több rikácsolás, ordibálás (persze mindezt just for fun), üvöltő raggea zene, kétdolláros mosás-szárítás, haverkodás a szomszédokkal vagy a DPS/LAPD-tisztekkel, utcán átsüvítő USC-busz vagy csilingelő mexikói fagylaltoskocsi.
Bye-bye.
Az elmúlt napjaim a csomagolással járó kisebb idegrohamhullámok jegyében telt. Mindkét bőröndömre már most kiírhatnám, hogy telt ház, és a cuccaim egy része már így is egy külön zsákba kényszerült. Asszem vagy a Los Angeles-i csövesek fognak majd nagyon jól járni a törölközőimmel és az ágyneműmmel, vagy valami vákuumtechnikával az egészet összezsugorítom.
A nagyobb táskámat már most csak ráüléses-rugdosásos technikával sikerült valahogy összecipzározni. Ajajj. A pakolás minden út legutálatosabb része, az már szentigaz.
Ezenkívül a Menlo-háznak is búcsút kell intenem. Tulajdonképpen már most kihaltnak tűnik az egész környék, noha a lakótársaim fele hivatalosan még itt tartózkodik. Tegnap este teljesen egyedül voltam a házban, amihez nagyon stílusosan audiovizuális aláfestésként kiválasztottam egy még szomorúbb és elszomorítóbb romantikus filmet a Video on Demand szolgáltatásunkból, csak hogy tovább melankolizálhassam nagy magányomban.
Szóval, ma (pontosabban holnap kora reggel) leadom a kulcsot és "elhagyom a házat, ahol élek".
Azért majdnem 4,5 hónapot töltöttem el itt, a lakótársaim között, és ennél többet eddig csak a családommal éltem egy fedél alatt, szóval furcsa lesz itthagyni az egészet. Bár, mivel majdnem mindenki más még nálam is korábban költözött be ide, gondolom a többieknek még nehezebb. Vagy furcsább. Bár nem is tudom, látszólag mindenki leszarta a dolgot az amerikaik között, nem egy csöpögős-érzelgős-búcsúzkodós népség, mondhatni elég felszínesek az ilyesmivel kapcsolatban. Szivacsból vannak, és folyton vándorolnak.
Tehát, viszlát Menlo Ave. Nem lesz több vízipipázás a tornácon, napozás a kertben, fröcskölés a gyerekmedencénél; nem lesz több iszonyú rendetlenség és szétszórt üvegek vasárnap délután, és patyolattiszta konyha hétfő délután (gracias a takarítónőknek), az aktuális vicces tévésorozatok kollektív bambulása a nappaliban heverészve; beerpong és flip cup meccsek; bemelegítő felesek, mielőtt nekivágnánk a környék házibulijainak vagy a belváros bárjainak; nem lesz több hazabiciklizés a USC-ről, vagy biciklizés a Ralphs-ba, hogy hazacipeljem a mázsás súlyú egygallonos tejeket. Nem lesz több rikácsolás, ordibálás (persze mindezt just for fun), üvöltő raggea zene, kétdolláros mosás-szárítás, haverkodás a szomszédokkal vagy a DPS/LAPD-tisztekkel, utcán átsüvítő USC-busz vagy csilingelő mexikói fagylaltoskocsi.
Bye-bye.
2009. május 19., kedd
Megrázó és felkavaró élmények
Ezen a héten két megrázó élményben volt részem: először is, miután tegnap egy egész napos buszos gettókörút (célállomás: Venice Beach, ahol hétfőn olyan csönd volt, mint a világűrben, és a hőmérséklet sem volt sokkal magasabb egy jó ideig, és kvázi bealudtunk a homokban:)) után hazaértem, meglepetéssel vettem észre, hogy egyke maradtam a szobámban.
A szobatársnőm úgy látszik, fogta magát, és az összes valamirevaló cuccát átdeponálta Malibuba. A bútorain és a hajszárítóján kívül, mellesleg...utóbbiért hálás köszönetem, ezzel sikerült megmentenie engem egy időre a csutakos hajból eredő közbotrányokozástól.
Nem mondom, hogy nem egyszerűbb az életem, ha a biológiai órámat és laptophangszóróimat nem kell mások életviteléhez igazítanom, de akkor is szíven ütött a dolog, hogy TÉNYLEG vége van a félévnek, és TÉNYLEG minden lakótársam lassan szedegeti a sátorfáját, engem is beleértve.
De hát ilyen a végzősök és a cserediákok élete. A búcsúzkodás mellesleg ígyis-úgyis hosszúra nyúlik (főleg nekem, aki még június nagy részében is errefelé fog csövezni), és a lakótársaim különböző végzős ceremóniáiból és összejöveteleiből adódan eddig elég emlékezetesre is sikeredett. Szombaton például nekivágtunk a Pacific Highway-nek, és a szokásos nukleáris szürkeségben nekivágtunk Malibunak, ahol a szobatársnőm szervezett Poolside BBQ-t (magyarosan "medence parti parti", hohohó, micsoda szójáték).
Nekem ez nem is annyira "poolside", hanem technikailag "in-pool" állapotban végződött, miután az egyik ismerősöm valami idióta játék folyamán gátlástalanul belökött a vízbe. Nem mondom, hogy nem provokáltam ki a dolgot, és hogy nem tudtam, hogy fog végződni, ha a medence peremétől húsz centire egyensúlyozunk, tehát egyrészt megérdemeltem, másrészt így legalább rávettem magam, hogy úszkáljak egy kicsit a napmentes klíma ellenére is. Mazochista élvezet volt.
Mellesleg nem én voltam az egyetlen, aki búcsúztatta a végzős lakótársaimat, hanem segítségemre volt öreg osztrák barátunk, Arnold Schwarzenegger bácsi is, aki az ezévi ünnepi beszédért volt felelős (persze nem Malibuban, hanem a USC hivatalos pénteki ceremóniáján).
Egész szórakoztatóra vette a figurát a még mindig erőteljes akcentussal színezett baritonú Governator, és nem csak a kacifántos karrierjéről tett megindító vallomást és ejtett el önironikus megjegyzéseket (személyes tanulság: faragj előnyt az akcentusodból, haha), de olyan nagyszerű tanácsokat és útmutatásokat is megosztott a sikerre éhes diákokkal, mint hogy nem tudod megmászni a siker létráját, ha a zsebre vágod a kezed, illetve "work your butt off". Szerencsére Schwarzi mindenkit megnyugtatott, hogy az USA a legnagyszerűbb ország a világon, és senki ne aggódjon a jövője miatt (a recesszió ellenére se), elvégre itt nem lesz semmi gáz, mennyivel szarabbak lennének a kilátások mondjuk Afganisztánban (vagy Magyarországon...?:P).
És még doktorrá is avatták a USC-n ez alkalomból. Ejj, Amerika tényleg a lehetőségek hazája.
Aki nagyon unatkozik/érdeklődik, tessen megnézni az audiovizuális, kásás videót róla:
http://www.youtube.com/watch?v=i5ZeIVPe5dg
No, de nehogy kifelejtsem a LEGMEGRÁZÓBB élményt heti hírmorzsáim közül, nevezetesen hogy mintegy két napja valódi miniföldrengésben lehetett részem, és ezért az életre szóló (és remélhetőleg egyszeri;) élményért még a szobámból sem kellett kilépnem. Sőt, még a seggemet sem kellett felemelnem a székből, ugyanis egyszercsak megmozdult körülöttem a ház, mintha egy metrt zúgattak volna el a felső emeleten. Én jó kiscserkész módjára beálltam szépen az ajtófélfába, de szerencsére az egész nem tartott tovább 7-8 másodpercnél, mire végül az egész ház és környék recsegve visszahelyezkedett eredeti állapotába. Persze egyedül voltam éppen itthon, ami nem segített a pánikoldásban, de szerencsére nagyobb volt a füstje, mint a lángja, és sehol nem történt semmi nagyobb gáz a városban. Én mindenesetre utórezgésként még vagy fél óráig remegtem.
Végezetül íme Universal Studios képeim webalbum-linkje, családi nyomásra:D :
http://www.facebook.com/album.php?aid=124213&id=559072666&l=609137f29f
...Illetve egy egyveleg:
http://www.facebook.com/album.php?aid=123350&id=559072666&l=5220c38423
A szobatársnőm úgy látszik, fogta magát, és az összes valamirevaló cuccát átdeponálta Malibuba. A bútorain és a hajszárítóján kívül, mellesleg...utóbbiért hálás köszönetem, ezzel sikerült megmentenie engem egy időre a csutakos hajból eredő közbotrányokozástól.
Nem mondom, hogy nem egyszerűbb az életem, ha a biológiai órámat és laptophangszóróimat nem kell mások életviteléhez igazítanom, de akkor is szíven ütött a dolog, hogy TÉNYLEG vége van a félévnek, és TÉNYLEG minden lakótársam lassan szedegeti a sátorfáját, engem is beleértve.
De hát ilyen a végzősök és a cserediákok élete. A búcsúzkodás mellesleg ígyis-úgyis hosszúra nyúlik (főleg nekem, aki még június nagy részében is errefelé fog csövezni), és a lakótársaim különböző végzős ceremóniáiból és összejöveteleiből adódan eddig elég emlékezetesre is sikeredett. Szombaton például nekivágtunk a Pacific Highway-nek, és a szokásos nukleáris szürkeségben nekivágtunk Malibunak, ahol a szobatársnőm szervezett Poolside BBQ-t (magyarosan "medence parti parti", hohohó, micsoda szójáték).
Nekem ez nem is annyira "poolside", hanem technikailag "in-pool" állapotban végződött, miután az egyik ismerősöm valami idióta játék folyamán gátlástalanul belökött a vízbe. Nem mondom, hogy nem provokáltam ki a dolgot, és hogy nem tudtam, hogy fog végződni, ha a medence peremétől húsz centire egyensúlyozunk, tehát egyrészt megérdemeltem, másrészt így legalább rávettem magam, hogy úszkáljak egy kicsit a napmentes klíma ellenére is. Mazochista élvezet volt.
Mellesleg nem én voltam az egyetlen, aki búcsúztatta a végzős lakótársaimat, hanem segítségemre volt öreg osztrák barátunk, Arnold Schwarzenegger bácsi is, aki az ezévi ünnepi beszédért volt felelős (persze nem Malibuban, hanem a USC hivatalos pénteki ceremóniáján).
Egész szórakoztatóra vette a figurát a még mindig erőteljes akcentussal színezett baritonú Governator, és nem csak a kacifántos karrierjéről tett megindító vallomást és ejtett el önironikus megjegyzéseket (személyes tanulság: faragj előnyt az akcentusodból, haha), de olyan nagyszerű tanácsokat és útmutatásokat is megosztott a sikerre éhes diákokkal, mint hogy nem tudod megmászni a siker létráját, ha a zsebre vágod a kezed, illetve "work your butt off". Szerencsére Schwarzi mindenkit megnyugtatott, hogy az USA a legnagyszerűbb ország a világon, és senki ne aggódjon a jövője miatt (a recesszió ellenére se), elvégre itt nem lesz semmi gáz, mennyivel szarabbak lennének a kilátások mondjuk Afganisztánban (vagy Magyarországon...?:P).
És még doktorrá is avatták a USC-n ez alkalomból. Ejj, Amerika tényleg a lehetőségek hazája.
Aki nagyon unatkozik/érdeklődik, tessen megnézni az audiovizuális, kásás videót róla:
http://www.youtube.com/watch?v=i5ZeIVPe5dg
No, de nehogy kifelejtsem a LEGMEGRÁZÓBB élményt heti hírmorzsáim közül, nevezetesen hogy mintegy két napja valódi miniföldrengésben lehetett részem, és ezért az életre szóló (és remélhetőleg egyszeri;) élményért még a szobámból sem kellett kilépnem. Sőt, még a seggemet sem kellett felemelnem a székből, ugyanis egyszercsak megmozdult körülöttem a ház, mintha egy metrt zúgattak volna el a felső emeleten. Én jó kiscserkész módjára beálltam szépen az ajtófélfába, de szerencsére az egész nem tartott tovább 7-8 másodpercnél, mire végül az egész ház és környék recsegve visszahelyezkedett eredeti állapotába. Persze egyedül voltam éppen itthon, ami nem segített a pánikoldásban, de szerencsére nagyobb volt a füstje, mint a lángja, és sehol nem történt semmi nagyobb gáz a városban. Én mindenesetre utórezgésként még vagy fél óráig remegtem.
Végezetül íme Universal Studios képeim webalbum-linkje, családi nyomásra:D :
http://www.facebook.com/album.php?aid=124213&id=559072666&l=609137f29f
...Illetve egy egyveleg:
http://www.facebook.com/album.php?aid=123350&id=559072666&l=5220c38423
2009. május 13., szerda
Univerzális születésnap
Jelen pillanatban életem első amerikai születésnapját ünnepelem, ami az időzónák kontinensközi játékából adóan idén extrém hosszúra nyúlik, és kvázi egész héten kapom az üdvözleteket a Föld minden pontjáról. Valaki dobjon már meg holnap hajnalban eggyel Ázsiából, ott még javában tartana a hacacáré. Hogy meglegyen a torta is, vettem magamnak egy szelet Red Velvet-et a boltban, amiről máig nem tudtam eldönteni, illetve kianalizálni, hogy miből készítik, és erősen amerikai ízvilágú, mélyvörösben pompázó cukormázas csoda, de az íze valóban bársonyos és mennyei. (Na, ez valamilyen átlagos igénytelenségű helyi reklámszövegnek is beillett volna...)
Egyébként a lakótársaim is nagyon édesek voltak, hajnali fél háromkor három azonosítatlan kilétű, részeg egyén (illetőleg volt az négy is, de szemüveg nélkül, az éjszaka kellős közepén, néhány pohár pezsgő után képtelen voltam ilyen bonyolult vizuális teszteket kiállni) szó szerint betört a szuperbiztonságos, számzáras lakatú bunkerembe, és legszebb álmaimból felébresztve énekelt és ugrándozott a tiszteletemre, valamint belenyomta a fejemet a félig megevett "szülinapi" nachosukba, és nekem ajándékozta a szobatársnőm egyik bevásárlószatyrát. Nem baj, a szándék a lényeg, azt meg értékeltem.
Az úgymond - szó szerint, illetve átvitt értelemben is - felhőtlen napot beárnyékolta, hogy kénytelen voltam elvonszolni testemet egyetlen vizsgámra (most mindenki utál otthon ezért is, de úgyis kénytelen leszek utólag mindenből otthon is levizsgázni, Tanár Úr kérem), és két órán keresztül mintegy 9 oldalban igyekeztem ecsetelni a divat szociológiáját. Na de mindegy, ez is megvolt, végre én is lezárhatom az itteni félévemet. A végzős lakótársaim (akiknek ezen a héten mindenféle bulija és ceremóniája lesz ez alkalomból) már másfél hete váltófutás-jellegű eufória-kitöréseket produkálnak, végleg maguk mögött hagyva az iskolapadot (ami a USC-n persze nem is olyan kemény, mint amilyen kemény a leszállóágban lévő kaliforniai munkaerőpiac).
Tegnap végre - előszülinapként, illetve a vizsgámat félretéve - hárman, magyarok, elzarándokoltunk a Universal Studios-ba is. Nem lett volna semmi probléma az odajutással, illetve a hazajutással se, ha ártatlan, BKV-hoz szokott egyszerű magyar lelkünk meg nem tréfál minket, és számolunk olyan apróságokkal, mint hogy a metróvonalak elágaznak, nincsenek pontosan feltüntetve a megállókban, nincs kiírva a menetrend a buszmegállóban, illetve hogy este hét után már lövik a pizsit, vagy mindenki az Esmeraldát nézi a tévében, és nem járnak a buszaink a belvárosban.
Maga a Universal egyébként relatíve hozta az általam elvártakat, én legalábbis tök jól szórakoztam egy álló napon át a különböző kommersz turistalátványosságokkal, japán turistákat kényeztető fotó-beállási lehetőségekkel, kajáldákkal, szuvenírboltokkal és hullámvasutakkal (vagy éppen virtuális hullámvasutakkal, mint ami mondjuk a Simpsons Ride esetében teljesen váratlanul kikanyarodott a történetből.) Volt megint minden, ami köll, nem is ecsetelném a dolgot, mert annyi ideig írhatnám az eseményeket meg a látnivalókat, hogy görcsbe állnának az ujjbegyeim (az ujjaim már így is görcsben vannak két óra körmöléstől és fél óra úszástól).
Röviden annyit, hogy megnéztünk majdnem mindent (vízi kaszkadőrshow-t, special effect bemutatót, Shrek 3-D vetítést stb.), felültünk majdnem mindenhova (Jurassic Ride szabadeséses-vízeséses mittomén milyen zuhanással, Mummy Ride sötét alagútban, Simpsons Ride virtuális hullámvasúton), persze paráztunk is rendesen, mint a rossz, beszari ötévesek, ahogy illett, és vizesek is lettünk, ahogy illett, mert ez minden egyes produkció magját jelentette.
Mintegy órás sorbanállás/sorbanülés után (amit húsz percre hazudtak le a bejáratnál) felültünk az elektromos kiskocsira, ami végigvitt minket a stúdió külterületének nagy részén, ahol olyan klasszikusokat forgattak, mint a Psycho (a motelnél ál-Norman Bates nézett nagyon csúnyán, és rohant a kocsi után késsel), a Cápa, Grincs, Heroes vagy a Fast and Furious. Haha. Volt föld alatti álmetrómegálló, special effectek, fröcskölés, tűz, turisták ijesztegetése. Bár elvileg aznap forgatási napja volt a Született feleségeknek (igaz, valószínűleg fedett stúdiókban), végigkocsikáztunk a Wisteria Lane-n is, ami persze élőben nem hosszabb, mint az én utcám otthon, és a házak, gondolom, belülről teljesen üresek, valamint közelről minden növényről ordít, hogy vizet és szerves kémiát az életben nem látott, de egyébként egészen élethű volt az egész. Utca vót, na.
Szóval igazán elmondhatni, hogy univerzális volt a szórakozás. Haha. Most komolyan ezzel a szlogennel operálnak, nem én találtam ki. Aki nem hiszi, járjon utána.
Egyébként a lakótársaim is nagyon édesek voltak, hajnali fél háromkor három azonosítatlan kilétű, részeg egyén (illetőleg volt az négy is, de szemüveg nélkül, az éjszaka kellős közepén, néhány pohár pezsgő után képtelen voltam ilyen bonyolult vizuális teszteket kiállni) szó szerint betört a szuperbiztonságos, számzáras lakatú bunkerembe, és legszebb álmaimból felébresztve énekelt és ugrándozott a tiszteletemre, valamint belenyomta a fejemet a félig megevett "szülinapi" nachosukba, és nekem ajándékozta a szobatársnőm egyik bevásárlószatyrát. Nem baj, a szándék a lényeg, azt meg értékeltem.
Az úgymond - szó szerint, illetve átvitt értelemben is - felhőtlen napot beárnyékolta, hogy kénytelen voltam elvonszolni testemet egyetlen vizsgámra (most mindenki utál otthon ezért is, de úgyis kénytelen leszek utólag mindenből otthon is levizsgázni, Tanár Úr kérem), és két órán keresztül mintegy 9 oldalban igyekeztem ecsetelni a divat szociológiáját. Na de mindegy, ez is megvolt, végre én is lezárhatom az itteni félévemet. A végzős lakótársaim (akiknek ezen a héten mindenféle bulija és ceremóniája lesz ez alkalomból) már másfél hete váltófutás-jellegű eufória-kitöréseket produkálnak, végleg maguk mögött hagyva az iskolapadot (ami a USC-n persze nem is olyan kemény, mint amilyen kemény a leszállóágban lévő kaliforniai munkaerőpiac).
Tegnap végre - előszülinapként, illetve a vizsgámat félretéve - hárman, magyarok, elzarándokoltunk a Universal Studios-ba is. Nem lett volna semmi probléma az odajutással, illetve a hazajutással se, ha ártatlan, BKV-hoz szokott egyszerű magyar lelkünk meg nem tréfál minket, és számolunk olyan apróságokkal, mint hogy a metróvonalak elágaznak, nincsenek pontosan feltüntetve a megállókban, nincs kiírva a menetrend a buszmegállóban, illetve hogy este hét után már lövik a pizsit, vagy mindenki az Esmeraldát nézi a tévében, és nem járnak a buszaink a belvárosban.
Maga a Universal egyébként relatíve hozta az általam elvártakat, én legalábbis tök jól szórakoztam egy álló napon át a különböző kommersz turistalátványosságokkal, japán turistákat kényeztető fotó-beállási lehetőségekkel, kajáldákkal, szuvenírboltokkal és hullámvasutakkal (vagy éppen virtuális hullámvasutakkal, mint ami mondjuk a Simpsons Ride esetében teljesen váratlanul kikanyarodott a történetből.) Volt megint minden, ami köll, nem is ecsetelném a dolgot, mert annyi ideig írhatnám az eseményeket meg a látnivalókat, hogy görcsbe állnának az ujjbegyeim (az ujjaim már így is görcsben vannak két óra körmöléstől és fél óra úszástól).
Röviden annyit, hogy megnéztünk majdnem mindent (vízi kaszkadőrshow-t, special effect bemutatót, Shrek 3-D vetítést stb.), felültünk majdnem mindenhova (Jurassic Ride szabadeséses-vízeséses mittomén milyen zuhanással, Mummy Ride sötét alagútban, Simpsons Ride virtuális hullámvasúton), persze paráztunk is rendesen, mint a rossz, beszari ötévesek, ahogy illett, és vizesek is lettünk, ahogy illett, mert ez minden egyes produkció magját jelentette.
Mintegy órás sorbanállás/sorbanülés után (amit húsz percre hazudtak le a bejáratnál) felültünk az elektromos kiskocsira, ami végigvitt minket a stúdió külterületének nagy részén, ahol olyan klasszikusokat forgattak, mint a Psycho (a motelnél ál-Norman Bates nézett nagyon csúnyán, és rohant a kocsi után késsel), a Cápa, Grincs, Heroes vagy a Fast and Furious. Haha. Volt föld alatti álmetrómegálló, special effectek, fröcskölés, tűz, turisták ijesztegetése. Bár elvileg aznap forgatási napja volt a Született feleségeknek (igaz, valószínűleg fedett stúdiókban), végigkocsikáztunk a Wisteria Lane-n is, ami persze élőben nem hosszabb, mint az én utcám otthon, és a házak, gondolom, belülről teljesen üresek, valamint közelről minden növényről ordít, hogy vizet és szerves kémiát az életben nem látott, de egyébként egészen élethű volt az egész. Utca vót, na.
Szóval igazán elmondhatni, hogy univerzális volt a szórakozás. Haha. Most komolyan ezzel a szlogennel operálnak, nem én találtam ki. Aki nem hiszi, járjon utána.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
