Már megint lemoshatatlan bacon-szagot árasztok, mert teganp részt vettem életem első beach BBQ-ján Dokweiler Beach-en, ami a reptér közvetlen közelében van (és karnyújtásnyi távolságra húznak el a fejed felett a repülőgépek), és kifejezetten ilyen szociális happeningekre találták ki. Kicsit hervasztó volt, és mellesleg kellemetlen érzés nekünk (legalábbis nekem tutira), hogy mellettünk egy ideig éppen egy megemlékezési ceremónia folyt egy halott pasasról, úgyhogy elég furcsa/szomorú/bunkó (mindenki húzza alá a megfelelőt érzése szerint) dolog volt, hogy mi meg ott vidámkodunk.
A BBQ-t egyébként a European Students Association szervezte, akiknek eddig egy rendezvényén se volt szerencsém részt venni, de az tuti, hogy ez nagyon élvezetesre sikeredett. Nem mindenki volt európai (voltak pl. egyiptomiak is), de amúgy volt ott minden náció, főleg grad studentek, meg Phd-sek, meg full time studentek, szóval magamfajta cserediák asszem egy se volt. Voltak svédek, németek, olaszok, amerikaik, oroszok, ukránok, és tegnap este találkoztam életem első izlandjaival (izlandijaival?) is. Eddig azt hittem, ilyen nem is létezik. Björkön kívül, persze, de ő is elég szürreális egyéniség. Mellesleg mit tesz Isten, később az este folyamán, a saját utcámban, valami random házibuliban találkoztam egy újabb izlandival. Úgy látszik, mindenki kirajzott onnan, miután csődbe ment az országuk.:D (Mondjuk én mit poénkodom ezzel mint magyar?!:O)
Egyébiránt a nagy eseményt majdnem elfújta a szél - mikor odaértünk a strandra, olyan viharos szél fújt, mint az Antarktiszon, és két perc alatt tele lett minden cuccom homokkal (a táskám BELSEJE is). Szerencsére egy-két óra múltán lecsitult a szél, ami megmentett minket az éhhaláltól, ugyanis sikerült tüzet gyújtanunk és hotdoggal, smores-szal (marshmallow és csokoládé két keksz között) és hasonló BBQ-alapkreációkkal tömnünk magunkat.
A héten egyébként végre sikerült IGAZI színházba is eljutnom itten, csak hogy meglegyen az az érzésem, hogy milyen élénk kulturális életet folytatok a nagy Los Angeles-ben. Megint a suli által szervezett Vision and Voices programsorozat keretében folyt a dolog (úgy, mint a múzeumlátogatás esetében, ha valaki ennyire járatos lenne a blogomban), esküszöm, ez kábé a legjobb hasonló kezdeményezés, amiben valaha is részt vettem, olyan ötcsillagos kiszolgálást nyújtanak - nem csak hogy ingyen visznek ide-oda busszal, de még kaját is adnak (nem is rosszat), és persze a jegyért/belépőért sem kell soha fizetni. Szóval csak VIGYETEK, VIGYETEK BÁRHOVA, HADD SZÍVJAM MAGAMBA A MAGAS KULTÚRÁT!
A darab maga Octavio Solis Lydia-ja, amit valószínűleg hazai vizeken nem sokan ismernek; a történet elég klasszikusan hangzik kívülről, adott egy család tele konfliktusokkal, súrlódásokkal, feszültséggel, titkokkal, satöbbi; az egyik lány egy autóbalesetben értelmi fogyatékos lett, a balesetet az egyik báty okozta, szóval mindenki hibásnak érzi magát keresztbe-kasul; a lány mellé felfogadnak egy bejárónőt/bébiszittert, aki az egyedüli személy, aki kommunikálni tud a lánnyal (ugyanis egyszer neki is komoly balesete volt, és visszajött a halálból vagy ilyesmi.) A család mellesleg Texasban lakik, latino, így a darab fele spanyol szleng, a másik fele angol, szóval Spanglish az egész, a bejárónő meg illegáns mexikói bevándorló (ki is toloncolják csúnyán).
Időről-időre a szellemi fogyatékos lány álmában költőien filozofál és kielemzi a család problémáit.
Asszem sikerült mindezt úgy ecsetelnem, hogy mindenki azt gondolja, mekkora klisé volt az egész, pedig éppen az ellenkezője, az egyik legjobb előadás volt, amin jó ideje részt vettem. (Nem mintha annyira sokat jutnék el színházba...)
Pénteken pedig az egyik ismerősömmel (aki román, és teljesen random ismerkedtem meg vele, és azóta finom szellemi vitákat folytatunk arról, kinek a jogos tulajdona Erdély, pedig aki ismer, tudja, hogy mennyire érdektelen számomra ez a kérdés, de messziről könnyű hazafinak lenni:D)
elkocsikáztunk a Getty Villa-ba Malibuba, ami gyakorlatilag egy bazi nagy villában berendezett múzeum görög és római szobrokkal, vázákkal, márványfelületekkel, kertekkel, kismedencékkel, egyéb olaszos-görögös stílusú műlátványosságokkal. Baromi szépen van kialakítva az egész, és nagyon megnyugtató a hely maga, de már megint nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra, hogy milyen szarkasztikus, hogy itt mindenki el van ájulva attól, ha néhány görög vázát lát, én meg már messziről kerülöm őket minden múzeumban Európában, mert görög váza túladagolásban szenvedek, és hogy mennyi hasonló stílusú, valódi épületet lát/ott/hat az ember mondjuk Toszkánában, Rómában vagy Görögországban. Amerika mindig felépíti magának a kis álomvilágát. És persze csak hogy meglegyen az olaszos látnivaló Malibuban is, ne kelljen Vegasba menni Velencéért.:)
2009. április 26., vasárnap
2009. április 21., kedd
Szegény Los Angeles-iek
Bár ahogy hallom, otthon sincsenek éppen éjjeli fagyok, itt aztán végképp tagadhatatlan, hogy kitört a kánikula. És még van, aki tagadja, hogy a globális felmelegedés korát éljük. Tegnap rekordot döntött a hőmérséklet mind fokban, mind elviselhetetlenségben kifejezve. Mintegy 36 fokot mértek. Azért ez már tiszta augusztus-fíling, teljesen nyárhangulatom támadt (amihez hozzájárul a pálmafás-óceános környezet is, persze).
Természetes és olcsó légkondícionálóként a bejárati és a hátsó ajtó egyidejű nyitvatartásával próbálkozunk, illetve a mennyezeti ventillátorok kevergetik a meleg levegőt, de persze mindez halottnak a csók.
Vasárnap kis felüdülésként visszasüllyedtünk az óvodások szintjére, és egész nap a kertben és a tornácon ücsörögtünk, illetőleg egymást fröcsköltük slaggal és vízipisztollyal, belülről pedig Corona-val hűtöttük magunkat (persze ez utóbbit csak a rosszgyerek óvodások művelik). Az egyik lakótársam beszerzett egy új gyerekmedencét, ami felfújt állapotban olyan kicsinek bizonyult, hogy szerintem csak én férek el benne kényelmesen. De ÉN tényleg elférek benne, ezt többször is kipróbáltam, többek közt úgy, hogy az egyik haverunk egymás után ötször vágott bele poénból a vízbe, miután már lezuhanyoztam, hajat mostam és felöltöztem. Mellesleg a gyerekmedence a biciklim kellő párja szépségben és infantilizmusban - béka alakú, és ha egy locsolócsövet csatlakoztat rá az ember, akkor spricceli is a vízet, mint egy szökőkút. Nagyon profi.
Ma pedig volt szerencsém megint elkísérni pár embert egy korai este Manhattan-beachezésre, igaz, megint baromi nagy szél volt ott, és a sárkányomat se vittem magammal, így csak belegyalogoltam a vízbe, és fenntartva az óvodás színvonalat, a hullámokkal szórakoztam.
Kicsit más téma, sokkal szociológusosabb-társadalomtudósosabb-jajj-de-jó-ember-vagyok-önpíárszagú: szombat reggel sikerült rávennem magam, hogy felkeljek (nagggyon nehéz volt), és elmenjek egy önkéntes napra, amit USC-s és UCLA-s diákok közösen tartottak, Hunger Cleanup programnéven. Gyakorlatilag a hajléktalanok megsegítésének jegyében szerveztek különböző kis önkéntes-happeningeket, én például egy étel-adomány-gyűjtéshez csatlakoztam, amit a helyi Superior szupermarketnél (törzsközönség: 70% latino, 20% USC-diák, 10% afro-amerikai*) tartottunk.
Páran egyébként szendvicseket gyártottak, amit utána a Skid Row-ra vittek el, és ott szétosztották hajléktalanok között. Ez egyébként gyakorlatilag a hajléktalanok helyi gyülekezőhelye a belvárosban - mellesleg állítólag mintegy 70 000 hajléktalan él szerte LA-ben. Szóval itt sem minden csupa csillogás meg pezsgő és limuzin mindenkinek.
No szóval, az ételgyűjtésre visszatérve, a célkitűzés az volt, hogy rávegyük a vásárlókat, hogy vegyenek egy-két konzervet, amit utána összegyűjthetünk a szegényeknek. Komolyan mondom, pár óra leforgása alatt, az idegesítő kánikulában is csomó segítőkész emberrel találkoztunk, és majdnem mindenki az alsóbb társadalmi osztályokból került ki. Körülbelül 2-3 diák volt egyáltalán meghallgatni, mit szeretnénk, nem hogy adományozni bármit is. Viszont akadt, aki 10 dollárt nyomott a kezünkbe, hogy vegyünk belőle konzerveket, és három óra leforgása alatt 6 ember mintegy 240 konzervet gyűjtött össze.
Most nem azért meséltem el ezt, hogy érezzétek, hogy mi milyen nemes, altruista, önzetlen emberek vagyunk, de ha mégis ezt gondoljátok, azért nem esik rosszul. (HAHA)
Egyébként van itt egy önfenntartó mikrorendszer, ami szerintem baromi jól működik: a környékbeli házakat folyamatosan mindenféle proli elemek (szegények, hajléktalanok satöbbi) járják körbe szatyorral meg kiskocsival, és összeszedik/kikukázzák az újrahasznosítható sörösdobozokat, üvegeket stb, amit az alkoholista egyetemisták szórnak szét estéről estére. (Nem kis mennyiség, mi legutóbb kb 15-en mintegy 70 doboz sört fogyasztottunk/játszottunk el egy este alatt.)
Ezért 1. ők pénzt kapnak a vissza/beváltásnál 2. a diákok amúgy mocskos házatája ezzel is kissé tisztább és kevesebb a szemét 3. a Földanya is örülhet, hogy működik a recycling.
Hát nem ez maga a hedonista-zöld utópia?:)
*Apám meglátása szerint eredeti szóhasználatom ("feka"), rasszista felhangú volt. Jelentem alássan, nekem az égegyadta világon semmi problémám nincs a feketékkel, sőt, kifejezetten kedvelem őket. A politikai korrektség jegyében és szüleim megnyugtatására módosítom a kifejezést, bár én nem is úgy gondoltam, Tanár Úr kérem.:)
Természetes és olcsó légkondícionálóként a bejárati és a hátsó ajtó egyidejű nyitvatartásával próbálkozunk, illetve a mennyezeti ventillátorok kevergetik a meleg levegőt, de persze mindez halottnak a csók.
Vasárnap kis felüdülésként visszasüllyedtünk az óvodások szintjére, és egész nap a kertben és a tornácon ücsörögtünk, illetőleg egymást fröcsköltük slaggal és vízipisztollyal, belülről pedig Corona-val hűtöttük magunkat (persze ez utóbbit csak a rosszgyerek óvodások művelik). Az egyik lakótársam beszerzett egy új gyerekmedencét, ami felfújt állapotban olyan kicsinek bizonyult, hogy szerintem csak én férek el benne kényelmesen. De ÉN tényleg elférek benne, ezt többször is kipróbáltam, többek közt úgy, hogy az egyik haverunk egymás után ötször vágott bele poénból a vízbe, miután már lezuhanyoztam, hajat mostam és felöltöztem. Mellesleg a gyerekmedence a biciklim kellő párja szépségben és infantilizmusban - béka alakú, és ha egy locsolócsövet csatlakoztat rá az ember, akkor spricceli is a vízet, mint egy szökőkút. Nagyon profi.
Ma pedig volt szerencsém megint elkísérni pár embert egy korai este Manhattan-beachezésre, igaz, megint baromi nagy szél volt ott, és a sárkányomat se vittem magammal, így csak belegyalogoltam a vízbe, és fenntartva az óvodás színvonalat, a hullámokkal szórakoztam.
Kicsit más téma, sokkal szociológusosabb-társadalomtudósosabb-jajj-de-jó-ember-vagyok-önpíárszagú: szombat reggel sikerült rávennem magam, hogy felkeljek (nagggyon nehéz volt), és elmenjek egy önkéntes napra, amit USC-s és UCLA-s diákok közösen tartottak, Hunger Cleanup programnéven. Gyakorlatilag a hajléktalanok megsegítésének jegyében szerveztek különböző kis önkéntes-happeningeket, én például egy étel-adomány-gyűjtéshez csatlakoztam, amit a helyi Superior szupermarketnél (törzsközönség: 70% latino, 20% USC-diák, 10% afro-amerikai*) tartottunk.
Páran egyébként szendvicseket gyártottak, amit utána a Skid Row-ra vittek el, és ott szétosztották hajléktalanok között. Ez egyébként gyakorlatilag a hajléktalanok helyi gyülekezőhelye a belvárosban - mellesleg állítólag mintegy 70 000 hajléktalan él szerte LA-ben. Szóval itt sem minden csupa csillogás meg pezsgő és limuzin mindenkinek.
No szóval, az ételgyűjtésre visszatérve, a célkitűzés az volt, hogy rávegyük a vásárlókat, hogy vegyenek egy-két konzervet, amit utána összegyűjthetünk a szegényeknek. Komolyan mondom, pár óra leforgása alatt, az idegesítő kánikulában is csomó segítőkész emberrel találkoztunk, és majdnem mindenki az alsóbb társadalmi osztályokból került ki. Körülbelül 2-3 diák volt egyáltalán meghallgatni, mit szeretnénk, nem hogy adományozni bármit is. Viszont akadt, aki 10 dollárt nyomott a kezünkbe, hogy vegyünk belőle konzerveket, és három óra leforgása alatt 6 ember mintegy 240 konzervet gyűjtött össze.
Most nem azért meséltem el ezt, hogy érezzétek, hogy mi milyen nemes, altruista, önzetlen emberek vagyunk, de ha mégis ezt gondoljátok, azért nem esik rosszul. (HAHA)
Egyébként van itt egy önfenntartó mikrorendszer, ami szerintem baromi jól működik: a környékbeli házakat folyamatosan mindenféle proli elemek (szegények, hajléktalanok satöbbi) járják körbe szatyorral meg kiskocsival, és összeszedik/kikukázzák az újrahasznosítható sörösdobozokat, üvegeket stb, amit az alkoholista egyetemisták szórnak szét estéről estére. (Nem kis mennyiség, mi legutóbb kb 15-en mintegy 70 doboz sört fogyasztottunk/játszottunk el egy este alatt.)
Ezért 1. ők pénzt kapnak a vissza/beváltásnál 2. a diákok amúgy mocskos házatája ezzel is kissé tisztább és kevesebb a szemét 3. a Földanya is örülhet, hogy működik a recycling.
Hát nem ez maga a hedonista-zöld utópia?:)
*Apám meglátása szerint eredeti szóhasználatom ("feka"), rasszista felhangú volt. Jelentem alássan, nekem az égegyadta világon semmi problémám nincs a feketékkel, sőt, kifejezetten kedvelem őket. A politikai korrektség jegyében és szüleim megnyugtatására módosítom a kifejezést, bár én nem is úgy gondoltam, Tanár Úr kérem.:)
2009. április 17., péntek
Sörünnep és egyéb őrültségek
Bár még mindig csak ülepednek bennem az emlékek (sőt, az este fele a feledés homályába vész), de eszembe jutott, hogy még meg sem emlékeztem múlt szombati, éves Beerfest-ünkről, melynek állítólag már igencsak nagy hagyományai vannak a Menlo Ave-n. A nagy sörünnep gyakorlatilag nem takart mást, mint ötfős csapatok kemény összecsapását különböző ivós játékokban. Hogy még nagyobb legyen a móka, minden csapat egy-egy nemzetet képviselt - volt ott minden, Mexikó, USA, Afrika (amiről persze Paris Hilton-on kívül mindenki tudja, hogy nem egy ország), Új-Zéland, Olaszország, satöbbi satöbbi. Én a "maradékokkal" összeállva alkottam a resztli csapatot Ellis Island fedőnéven (mely mellesleg a Szabadság-szobor lakóhelye), és egész szépen küzdöttünk (különösen beerpongban), már amennyire emlékszem. Volt egy filmszakadás, hogy finoman fejezzem ki magam, és ezt követően csak beszámolók alapján tudnám rekonstruálni a történteket.
[Egyébként, a nemzetekre visszatérve, az Alaszka csapat - amely persze szintén nem ország, valljuk be férfiasan - igencsak kitett magáért, volt ott Sarah Palin, óriás papírmasé rozmár és rénszarvasfej, iglu, eszkimó, minden mi szem-szájnak ingere, komolyan le voltam nyűgözve. Ehhez képest én semmiféle jelmezt nem viseltem. Még egy Szabadság-szobor-koronát se.]
Az utolsó dolog, amit haloványan fel tudok idézni a memóriámban, azon intermezzo, mikor átmásztam a kerítésen a szomszédék udvarába, ahol szintén tivornyázás folyt, és sikerült megkaparintanom egy zacskó nacho-sajt ízesítésű Doritos tortilla chipset. Aki evett már ilyet, az megérti az elszántságomat. Ezt követően számomra The End, állítólag mindenkit vehemensen kínálgattam a zsákmánnyal, aminek látható nyomai maradtak szerteszét a házban.
A Húsvétom egyébként szokatlanul ünneptelenül, kalácstalanul és sonkátlanul telt el, sajnos a Nyuszi nem utazott utánam az USA-ba. De hát valamit valamiért.
Ma kénytelen leszek rövidre fogni élménybeszámolómat, ugyanis nemrég értem haza egy igen őrült magánexpedícióról Venice Beach-re, amit éppen azért imádok, amiért sokan ferde szemmel néznek rá: ez ugyanis a füstölők, bahiás cuccok, Obama-pólók, a marihuána, a tetoválószalonok, graffitisek, skateboardosok, meg nem értett művészek, vintage ruha boltok és zakkantak helyi Mekkája. Igazi elvetemült, proli hely első osztályú homokos tengerparton, ami egyszerre gettó és turistaparadicsom, szóval nagyon groteszk az egész.
A kis kiruccanás egyébként úgy indult, hogy kipróbálom a USC ingyenes shuttle-buszát, ami Marina del Rey-be megy minden hétköznap (ez egy elég jellegtelen, bár nagyon békés és megnyugtató jachtkikötő). Innen viszont némi füles alapján felbátorodtam, hogy még két rövidebb buszutat beiktatva átmenjek a szomszédos Venice-re. Ez odafele szép és jó volt, visszafele meg maga a pokol, ugyanis a Los Angeles-i közlekedés kiismerhetetlensége jól kifogott rajtam, és ami odafele 15 perc volt, ugyanaz visszafele mintegy egy órát vett igénybe. Ennek köszönhetően az utolsó 500 métert loholva tettem meg (a Nap meg már jól kiszívta minden energiámat addigra), és tökéletes hollywoodi időzítéssel, pánikrohammal küzdve éppen csak sikerült elérnem az aznapi utolsó shuttle-t vissza az egyetemre.
Na mindegy, minden jó, ha jó a vége. - Home sweet home.
[Egyébként, a nemzetekre visszatérve, az Alaszka csapat - amely persze szintén nem ország, valljuk be férfiasan - igencsak kitett magáért, volt ott Sarah Palin, óriás papírmasé rozmár és rénszarvasfej, iglu, eszkimó, minden mi szem-szájnak ingere, komolyan le voltam nyűgözve. Ehhez képest én semmiféle jelmezt nem viseltem. Még egy Szabadság-szobor-koronát se.]
Az utolsó dolog, amit haloványan fel tudok idézni a memóriámban, azon intermezzo, mikor átmásztam a kerítésen a szomszédék udvarába, ahol szintén tivornyázás folyt, és sikerült megkaparintanom egy zacskó nacho-sajt ízesítésű Doritos tortilla chipset. Aki evett már ilyet, az megérti az elszántságomat. Ezt követően számomra The End, állítólag mindenkit vehemensen kínálgattam a zsákmánnyal, aminek látható nyomai maradtak szerteszét a házban.
A Húsvétom egyébként szokatlanul ünneptelenül, kalácstalanul és sonkátlanul telt el, sajnos a Nyuszi nem utazott utánam az USA-ba. De hát valamit valamiért.
Ma kénytelen leszek rövidre fogni élménybeszámolómat, ugyanis nemrég értem haza egy igen őrült magánexpedícióról Venice Beach-re, amit éppen azért imádok, amiért sokan ferde szemmel néznek rá: ez ugyanis a füstölők, bahiás cuccok, Obama-pólók, a marihuána, a tetoválószalonok, graffitisek, skateboardosok, meg nem értett művészek, vintage ruha boltok és zakkantak helyi Mekkája. Igazi elvetemült, proli hely első osztályú homokos tengerparton, ami egyszerre gettó és turistaparadicsom, szóval nagyon groteszk az egész.
A kis kiruccanás egyébként úgy indult, hogy kipróbálom a USC ingyenes shuttle-buszát, ami Marina del Rey-be megy minden hétköznap (ez egy elég jellegtelen, bár nagyon békés és megnyugtató jachtkikötő). Innen viszont némi füles alapján felbátorodtam, hogy még két rövidebb buszutat beiktatva átmenjek a szomszédos Venice-re. Ez odafele szép és jó volt, visszafele meg maga a pokol, ugyanis a Los Angeles-i közlekedés kiismerhetetlensége jól kifogott rajtam, és ami odafele 15 perc volt, ugyanaz visszafele mintegy egy órát vett igénybe. Ennek köszönhetően az utolsó 500 métert loholva tettem meg (a Nap meg már jól kiszívta minden energiámat addigra), és tökéletes hollywoodi időzítéssel, pánikrohammal küzdve éppen csak sikerült elérnem az aznapi utolsó shuttle-t vissza az egyetemre.
Na mindegy, minden jó, ha jó a vége. - Home sweet home.
2009. április 10., péntek
Ügynökösködések és ügyeskedések
Már megint munkálkodott bennem egy ideje a lelkiismeret-furdalás (annyira önostorozó vagyok ám), hogy miért nem írok ide gyakrabban, de mentségemre legyen szólva, ezen a héten teljesen elsziájésodtam, és minden energiámat a CIA-nak készített USC-s figyelemfelhívó kampányunkba öltem, mely ezen a héten teljesedett ki különböző rendezvények és ellentüntetések formájában (utóbbit természetesen nem mi szerveztük, de igen sok energiát vett el az illetékesek szemmel verése és szuggerálása). Egyébként kisebb stressztől és problémáktól eltekintve maximálisan megfelelt a várakozásainknak (és az ügyfél várakozásainak; akivel egyébként az átlagnál is nehezebb volt együtt dolgozni, mert még fotót sem lehet készíteni a munkatársaikról, meg hát ugye az USA-t képviselik, mégiscsak..) Ugyan én nem érzem, hogy az egész megért 2500 dollárt, amennyi a büdzsénk volt, de hát ez egy drága ország, és elég sok lóvé ment el ingyen kajára (anélkül amerikai diák be se teszi sehova a lábát, még ha az Úristen tart előadást, akkor se), illetve infrastrukturális kiadásokra (pl. sátort, asztalt, széket, kutyafülét kellett bérelnünk iszonyat összegekért, illetve hirdetési felületet, területet, miegymást; a plakátokat meg egyebeket így is mindenki mutyiban nyomtatta az egyetem különböző hiperszuper óriásnyomtatóin.)...Igaz, ennyi pénzt a Közgáz is rákölt egy Korda Gyuri koncertre valamelyik egyetemi fesztiválon. (Korda Gyuri nagyon drága, de most komolyan, én láttam anno szerződést vele.)
Az első stresszfaktort a fő rendezvény napjára jósolt esetleges vihar jelentette, ami miatt kénytelenek voltunk a rohadt drága sátrat kibérelni, meg rágni a körmünket, hogy mi a francot fogunk csinálni, és mi legyen a B-terv, satöbbi. Szerencsére Kalifornia kimentett minket a helyzetből, mert megint csak vaklárma volt az egész, és a lehető legkellemesebb hőmérséklet jutott ki nekünk keddre...Hétfőn meg olyan kánikula volt, hogy majd megrohadtam az egyik figyelemfelkeltő akciónk helyszínén - gyakorlatilag abból állt a dolog, hogy színes krétával körberajzoltuk az arra járó diákok kezét az járdán, hogy a kézlenyomatok egyrészt az összetartást és a diverzitást jelképezzék (ami a CIA egyik fő üzenete), másrészt hogy látnivalóul szolgáljon az egész. Ezt most nagyon szépen körbeírtam, asszem. Valójában olvadoztunk a napon (főleg én, mert én voltam a koordinátora a történetnek), kérleltük az embereket, hogy hadd rajzoljuk körbe a kezüket (amúgy elég sokan hagyták, igaz, én halálra nyüstöltem őket, és főleg fiúknál értem el sikereket, a lányok elég míszek voltak), aztán persze csaltunk is, és a saját tenyerünket használtuk, meg folyamatosan újra kellett festenünk a feliratokat, mert a nap kiszívta őket, de tök mindegy, legalább generáltunk egy kis word-of-mouth-t, meg kiélhettem a titkos aszfaltrajzolós vágyaimat (és még a krétás dobozt is megtarthattam).
Kedden aztán felvirradt a nagy nap, és a korai kelés ellenére töretlen lelkesedésünk (H-A-H-A) csak akkor lohadt le kissé, mikor a tanár azzal (meg egy csomó bagel-lel) állított be, hogy néhányan tüntetést szerveznek ellenünk, mert utálják a CIA-t mert "mocskos emberkínzó banda", meg egyebek, és lehet, hogy le kell fújni az egészet, mert 200 embert akarnak idecsődíteni, és ha elfajul a dolog, akkor mindenki maradjon a választott párja közelében, és evakuálja magát a helyszínről, de SEMMI PÁNIK, mert itt van két kedves bácsi az egyetemi járőrszolgálattól, aki lekaratézza őket. Szóval megvolt a reggeli megfélemlítés meg pszichológiai felkészítés a nagy csata előtt.
Most mindenki biztosan izgalomba jött, hogy mi történt, meg micsoda történések következnek, vér, könnyek és veríték, satöbbi....hát, hála az égnek, végül a tüntetés annyiból állt, hogy néhány unatkozó diák és ideverődött középkorú a közelben álldogált kitartóan transzparenseket szorongatva, és másnap az egyetemi újság címlapján két cikk is megjelent rólunk - egy a tüntetésről, egy a rendezvényről, egymás mellett, azonos szerzőtől. Szóval mindenki boldog lehetett, a tüntetők a szólásszabadság nevében, mi meg azért, mert végül NEKÜNK sikerült 200 embert összeverbuválni - ennyien fordultak meg a kis sátortáborunkban pár óra leforgása alatt.
Egyébiránt a rendezvény középpontját a sátor (a drága, drága sátor) jelentette, ahol 5 CIA-tiszt-ügynök-mi a fene fogadta a diákokat a regisztrációt, lézengést, szórakozást, ingyen kaját követően. Amúgy már majdnem mindegyikükkel találkoztunk korábban (ők azok, akik sose árulhatják el a vezetéknevüket, és még a névjegykártyájukon is csak a kezdőbetű szerepel), és tényleg nagyon rendesek és közvetlenek, abszolút ellentmondanak annak a képnek, amit az ember sztereotípiáktól terhesen várna.
A fő sátor mellett a puffer-időtöltést az elkerített idilli kis parkrészünkben szerte szét elhelyezett asztalok szolgáltatták, ahol különböző játékok folytak; a részvételért cserébe a diákok matricát kaptak az "útlevelükbe" (amit pedig a bejáratnál szerezhettek meg), és ezzel nyereményjátékban vehettek részt. Én a Language 101, azaz Nyelvi 1x1 játék szellemi szülőatyja és koordinátora voltam, ami abból állt, hogy öt diák tanított ötféle nyelvet az érdeklődőknek (hindit, kínait, MAGYART, németet és franciát), persze játékosan, kártyácskák, spontán szerepjáték és egyebek formájában. Most nem azért, mert az én gyermekem volt a dolog, de szerintem ez volt az egyik legnépszerűbb állomása a helyszínnek, mondjuk ehhez az is hozzájárult, hogy nagyon jó fej "nyelvtanáraink" voltak. Igen hasznos kifejezésekkel gazdagodtam a hindi és a kínai nyelvek terén, hehe, persze megjegyezni körülbelül hármat sikerült, de az már nagyon megy.
Ezen kívül volt Airzooka, ami egy bazi nagy kosár formájú tölcsér, és csúzlielven lő ki levegőt (ez abszolút szar leírás volt, de mindenki gúgölözze le, akinek felkeltettem a kíváncsiságát ezzel a kaotikus félmondattal); valamint különböző igaz-hamis állításokról kellett eldönteni, hogy igaz-e (pl. hogy sose láthatod többé a családodat, ha beállsz a CIA-hoz).
Jah, a nyelvtanulás tutira csak a második legnépszerűbb állomás volt, az elsőt természetesen az ingyen burrito szolgáltatta ("cultural food", ahogy eredetileg terveztük...végülis ez is kulturális volt, ál-mexikói).
Másnap volt egy info session-ünk is, ahová elvileg csak meghívásos alapon lehetett bejutni, mert a CIA-sok válogatott társaságot kívántak, meg paranoiásak (persze a tüntetés meg a támadások után ez részben érthető), de végül így is sikerült kábé ötven embert összevadászni arra is, úgyhogy az is sikeresen zárult.
Röviden ennyi, hosszabban ráment egy negyedévünk a tervezésre, módosításokra, jóváhagyatásokra meg szervezésre, úgyhogy már csak a végső prezentáció összeállítása vár ránk. Halleluja.
Ugorjunk egy nagyot, mert ez a bejegyzés már megint a Háború és békével vetekszik, úgyhogy mai kalandtúrámról csak röviden teszek említést. Vettem egy nagy levegőt, és egyedül megkíséreltem busszal eljutni Beverly Hills-be (egyébként meglepően gyorsan és simán ment az egész, úgyhogy csak eltúlzom a dolgot). A kiindulási pontomat, a járművet és célállomást figyelembe véve úgy döntöttem, megpróbálok egyensúlyozni a ghetto girl és uptown girl megjelenés között, de asszem egyesek szemében az első felé billent el a dolog, ugyanis az egyik B.H.-i zebránál várakozva egy mexikói úriember rámmosolygott, és megkérdezte, hogy a közelben dolgozom-e. (Gondolom ő igen.) Szóval nem úgy néztem ki, mint aki a Prada boltba indult. (De legalább nem spanyolul szólt hozzám...) Egyébként azért mondtam Prada-t, mert tényleg oda indultam. Milyen cseles. Alapvető feladatom az volt, hogy a Fashion, Media and Culture órám keretében tartsak terepszemlét valamelyik butikban, és elemezzem ki a berendezést, építészeti elemeket, zenét, színeket, egyéb marketingeszközöket, vásárlóközönséget, életérzést, stb stb. Mindezt 8-10 oldalban. Hát nem tudom. Mindenesetre először csak lófráltam a Rodeo Drive-on (ami mellesleg tele van prolikkal meg turistákkal, mielőtt bárki azt hinné, hogy 24/7 hemzseg a sztároktól a környék), aztán fél órát jegyzeteltem a Prada-nál (azt hittem, kifigyelnek és kicikiznek, kidobnak, egyebek, de nem, az egyik eladóval még kellemesen el is csevegtem, és segített nekem). Egy másik boltban megkérdezték, vakáción vagyok-e. ENNYIRE üvölt rólam, hogy idegen bolygóról jöttem? Hát ez ölég gáz. Na nem baj, nem is sajnálom, ha nem néznek multimilliomos amerikai tyúknak. Könyörgöm, magyar vagyok, nem turista. (Ezt muszáj volt elsütnöm, bocs.) Ezt követően még órákat vándoroltam Beverly Hills utcáin, és összehaverkodtam egy nagyon kedves hetvenvalahány éves bácsival, aki azzal állított meg, hogy miért nem mosolygok (most mit vigyorogjak állandóan..persze csak megállítani akart ezzel, gondolom), meg hogy a filmiparban dolgozott castingosként, és hogy akarok-e filmben szerepelni. (Haha, hát nem nagyon bíznék benne, hogy benyom valami blockbusterbe a bácsi a következő két hónap során.:D) Nagyon kedves bácsi volt. De nem adott nekem cukorkát.
Az első stresszfaktort a fő rendezvény napjára jósolt esetleges vihar jelentette, ami miatt kénytelenek voltunk a rohadt drága sátrat kibérelni, meg rágni a körmünket, hogy mi a francot fogunk csinálni, és mi legyen a B-terv, satöbbi. Szerencsére Kalifornia kimentett minket a helyzetből, mert megint csak vaklárma volt az egész, és a lehető legkellemesebb hőmérséklet jutott ki nekünk keddre...Hétfőn meg olyan kánikula volt, hogy majd megrohadtam az egyik figyelemfelkeltő akciónk helyszínén - gyakorlatilag abból állt a dolog, hogy színes krétával körberajzoltuk az arra járó diákok kezét az járdán, hogy a kézlenyomatok egyrészt az összetartást és a diverzitást jelképezzék (ami a CIA egyik fő üzenete), másrészt hogy látnivalóul szolgáljon az egész. Ezt most nagyon szépen körbeírtam, asszem. Valójában olvadoztunk a napon (főleg én, mert én voltam a koordinátora a történetnek), kérleltük az embereket, hogy hadd rajzoljuk körbe a kezüket (amúgy elég sokan hagyták, igaz, én halálra nyüstöltem őket, és főleg fiúknál értem el sikereket, a lányok elég míszek voltak), aztán persze csaltunk is, és a saját tenyerünket használtuk, meg folyamatosan újra kellett festenünk a feliratokat, mert a nap kiszívta őket, de tök mindegy, legalább generáltunk egy kis word-of-mouth-t, meg kiélhettem a titkos aszfaltrajzolós vágyaimat (és még a krétás dobozt is megtarthattam).
Kedden aztán felvirradt a nagy nap, és a korai kelés ellenére töretlen lelkesedésünk (H-A-H-A) csak akkor lohadt le kissé, mikor a tanár azzal (meg egy csomó bagel-lel) állított be, hogy néhányan tüntetést szerveznek ellenünk, mert utálják a CIA-t mert "mocskos emberkínzó banda", meg egyebek, és lehet, hogy le kell fújni az egészet, mert 200 embert akarnak idecsődíteni, és ha elfajul a dolog, akkor mindenki maradjon a választott párja közelében, és evakuálja magát a helyszínről, de SEMMI PÁNIK, mert itt van két kedves bácsi az egyetemi járőrszolgálattól, aki lekaratézza őket. Szóval megvolt a reggeli megfélemlítés meg pszichológiai felkészítés a nagy csata előtt.
Most mindenki biztosan izgalomba jött, hogy mi történt, meg micsoda történések következnek, vér, könnyek és veríték, satöbbi....hát, hála az égnek, végül a tüntetés annyiból állt, hogy néhány unatkozó diák és ideverődött középkorú a közelben álldogált kitartóan transzparenseket szorongatva, és másnap az egyetemi újság címlapján két cikk is megjelent rólunk - egy a tüntetésről, egy a rendezvényről, egymás mellett, azonos szerzőtől. Szóval mindenki boldog lehetett, a tüntetők a szólásszabadság nevében, mi meg azért, mert végül NEKÜNK sikerült 200 embert összeverbuválni - ennyien fordultak meg a kis sátortáborunkban pár óra leforgása alatt.
Egyébiránt a rendezvény középpontját a sátor (a drága, drága sátor) jelentette, ahol 5 CIA-tiszt-ügynök-mi a fene fogadta a diákokat a regisztrációt, lézengést, szórakozást, ingyen kaját követően. Amúgy már majdnem mindegyikükkel találkoztunk korábban (ők azok, akik sose árulhatják el a vezetéknevüket, és még a névjegykártyájukon is csak a kezdőbetű szerepel), és tényleg nagyon rendesek és közvetlenek, abszolút ellentmondanak annak a képnek, amit az ember sztereotípiáktól terhesen várna.
A fő sátor mellett a puffer-időtöltést az elkerített idilli kis parkrészünkben szerte szét elhelyezett asztalok szolgáltatták, ahol különböző játékok folytak; a részvételért cserébe a diákok matricát kaptak az "útlevelükbe" (amit pedig a bejáratnál szerezhettek meg), és ezzel nyereményjátékban vehettek részt. Én a Language 101, azaz Nyelvi 1x1 játék szellemi szülőatyja és koordinátora voltam, ami abból állt, hogy öt diák tanított ötféle nyelvet az érdeklődőknek (hindit, kínait, MAGYART, németet és franciát), persze játékosan, kártyácskák, spontán szerepjáték és egyebek formájában. Most nem azért, mert az én gyermekem volt a dolog, de szerintem ez volt az egyik legnépszerűbb állomása a helyszínnek, mondjuk ehhez az is hozzájárult, hogy nagyon jó fej "nyelvtanáraink" voltak. Igen hasznos kifejezésekkel gazdagodtam a hindi és a kínai nyelvek terén, hehe, persze megjegyezni körülbelül hármat sikerült, de az már nagyon megy.
Ezen kívül volt Airzooka, ami egy bazi nagy kosár formájú tölcsér, és csúzlielven lő ki levegőt (ez abszolút szar leírás volt, de mindenki gúgölözze le, akinek felkeltettem a kíváncsiságát ezzel a kaotikus félmondattal); valamint különböző igaz-hamis állításokról kellett eldönteni, hogy igaz-e (pl. hogy sose láthatod többé a családodat, ha beállsz a CIA-hoz).
Jah, a nyelvtanulás tutira csak a második legnépszerűbb állomás volt, az elsőt természetesen az ingyen burrito szolgáltatta ("cultural food", ahogy eredetileg terveztük...végülis ez is kulturális volt, ál-mexikói).
Másnap volt egy info session-ünk is, ahová elvileg csak meghívásos alapon lehetett bejutni, mert a CIA-sok válogatott társaságot kívántak, meg paranoiásak (persze a tüntetés meg a támadások után ez részben érthető), de végül így is sikerült kábé ötven embert összevadászni arra is, úgyhogy az is sikeresen zárult.
Röviden ennyi, hosszabban ráment egy negyedévünk a tervezésre, módosításokra, jóváhagyatásokra meg szervezésre, úgyhogy már csak a végső prezentáció összeállítása vár ránk. Halleluja.
Ugorjunk egy nagyot, mert ez a bejegyzés már megint a Háború és békével vetekszik, úgyhogy mai kalandtúrámról csak röviden teszek említést. Vettem egy nagy levegőt, és egyedül megkíséreltem busszal eljutni Beverly Hills-be (egyébként meglepően gyorsan és simán ment az egész, úgyhogy csak eltúlzom a dolgot). A kiindulási pontomat, a járművet és célállomást figyelembe véve úgy döntöttem, megpróbálok egyensúlyozni a ghetto girl és uptown girl megjelenés között, de asszem egyesek szemében az első felé billent el a dolog, ugyanis az egyik B.H.-i zebránál várakozva egy mexikói úriember rámmosolygott, és megkérdezte, hogy a közelben dolgozom-e. (Gondolom ő igen.) Szóval nem úgy néztem ki, mint aki a Prada boltba indult. (De legalább nem spanyolul szólt hozzám...) Egyébként azért mondtam Prada-t, mert tényleg oda indultam. Milyen cseles. Alapvető feladatom az volt, hogy a Fashion, Media and Culture órám keretében tartsak terepszemlét valamelyik butikban, és elemezzem ki a berendezést, építészeti elemeket, zenét, színeket, egyéb marketingeszközöket, vásárlóközönséget, életérzést, stb stb. Mindezt 8-10 oldalban. Hát nem tudom. Mindenesetre először csak lófráltam a Rodeo Drive-on (ami mellesleg tele van prolikkal meg turistákkal, mielőtt bárki azt hinné, hogy 24/7 hemzseg a sztároktól a környék), aztán fél órát jegyzeteltem a Prada-nál (azt hittem, kifigyelnek és kicikiznek, kidobnak, egyebek, de nem, az egyik eladóval még kellemesen el is csevegtem, és segített nekem). Egy másik boltban megkérdezték, vakáción vagyok-e. ENNYIRE üvölt rólam, hogy idegen bolygóról jöttem? Hát ez ölég gáz. Na nem baj, nem is sajnálom, ha nem néznek multimilliomos amerikai tyúknak. Könyörgöm, magyar vagyok, nem turista. (Ezt muszáj volt elsütnöm, bocs.) Ezt követően még órákat vándoroltam Beverly Hills utcáin, és összehaverkodtam egy nagyon kedves hetvenvalahány éves bácsival, aki azzal állított meg, hogy miért nem mosolygok (most mit vigyorogjak állandóan..persze csak megállítani akart ezzel, gondolom), meg hogy a filmiparban dolgozott castingosként, és hogy akarok-e filmben szerepelni. (Haha, hát nem nagyon bíznék benne, hogy benyom valami blockbusterbe a bácsi a következő két hónap során.:D) Nagyon kedves bácsi volt. De nem adott nekem cukorkát.
2009. április 4., szombat
Sóbiznisz
Az utóbbi két napban volt szerencsém kiélvezni a Los Angeles-i tömegközlekedés (vagy inkább Volánbusz, amit városi közlekedésnek hívnak című történet) vendégszeretetét, mégpedig két, a véget nem érő buszutaknál sokkalta kellemesebb történés kapcsán: először is, az egyik magyar ismerős lány és a Sors jóvoltából részt vehettem Jay Leno Tonight Show-jának felvételén (természetesen nem mint vendég, azért ennyire nem szárnyal a médiasztár karrierem errefelé), és így bepillantást nyerhettem a nagybetűs sóbiznisz kulisszái mögé.
(Szó szerint is, mert az NBC stúdiója annak a hegynek a másik oldalán volt, ahol a Hollywood felirat van. Szóval mintha a Hold soha nem látható felére tettünk volna expedíciót.)
A másik apropó a vakmerő vállalkozásra, amit itt csak buszozásnak hívnak, az volt, hogy végre meglátogassuk a USC nagy helyi riválisát, a UCLA-t, akit mindenki látványosan utál errefelé; persze nem is csoda, ha azt tekintjük, hogy az ő campusuk fényévekkel jobb környéken fekszik (Westwoodban), és ez már elég ahhoz, hogy megsavanyodjon a szőlő. (Egyébként a campus-t magát tekintve nekem a USC kompaktsága és otthonossága jobban bejön, mint a szétterült UCLA.)
Az odajutás egyik esetben sem volt fenékig tejfel. Kezdjük ott, hogy minden esetben 1,5 órát vett igénybe az út egyetlen irányban. Persze nem tudom, mit panaszkodom, mikor otthon is egy órát döcögök a fagyos villamoson, míg beérek a belvárosi civilizációba, de ezek szerint már teljesen elszoktam ettől. Mint ahogy attól is (vagy inkább sosem szoktam hozzá), hogy az egy négyzetméterre jutó proletár elemek és kattantak száma rekordokat döntöget, és minden buszból kiférne legalább 10 szociológiai esettanulmány. Minden busz zsúfolt, és ki vagy szolgáltatva a helyi csúcsidő kényének-kedvének (ami itt kábé egész délután tart). Szóval mindenki szorozza be a BKV-n tapasztalt kellemetlenségeket kábé 1,5-tel, és voilá.
Na de legalább minden esetben elértük a célunkat, még ha kisebb nehézségek (tévedésből vett, érvénytelen metrójegy és egyebek) és kimerítő utazás után is.
A csütörtöki tévéfelvétel miatt először Santa Monica-ba kellett kibuszoznom az ismerősöm (Berta) testvérével (Miki), de így legalább volt velem egy magyar, hogy világnyelvünkön hazai szellemben jól kibeszélhessünk mindent és mindenkit. Berta irodájából aztán két német kolléga autójával neki vágtunk, hogy megkeressük az NBC stúdióját Burbank-ben.
(Megjegyzés: Pontosabban neki vágtunk volna, ha az egyik német nem tűnik el hirtelen a liftből a parkolóházban, és nem iszkol el a szélrózsa valamelyik irányába. Hárman aztán egy ideig őt vadásztuk, minden emeletet körberohangászva, míg végül a másik német megtalálta őt, aztán meg megtaláltak minket. Ekkor kaptunk egy olyan finom, nyugat-európai lenézéssel meghintett megjegyzést, hogy "Mi az, Magyarországon nincs lift? Nem tudjátok, hogy ha megállsz a lift előtt, akkor az megáll.." Pontosan nem tudom, mit mondtak, de éreztem, hogy már nagyon hiányzott ez a kelet felé sugárzó malícia. Az amerikaiak legalább nem szidnak más nemzeteket; még engem néznek itt néha rasszistának.)
No szóval, tegyük fel, hogy odaértünk Burbank-be, és találtunk parkolóhelyet (ami nem volt egyszerű, mert errefelé sosem az, ha nem akarsz fizetni, aztán a végén mindig fizetsz). Igazából időnk annyi volt, mint a tenger, ám mivel több jegyet adnak ki (hónapokra előre kell postán megrendelni, viszont ingyér van), mint amennyi hely van, így ment a stressz (főleg a stresszelős-pedáns németek részéről), hogy legyen helyünk. Tegyük fel, hogy végigálltuk a sort a stúdió előtt, azaz ugorjunk át laza egy-másfél órát, és folytassuk onnan, hogy betereltek minket a helyünkre.
Még nem voltam tévéshow felvételén, sem itt, sem Magyarországon, úgyhogy csak feltételezem, hogy nagy vonalakban mind a kettő hasonló mechanizmussal működik, és valószínűleg ez az egész itt kissé az Esti Showder-rel rokonítható, hogy hazai példával éljek. Azzal a különbséggel, hogy Jay Leno TÉNYLEG vicces, nagyon közvetlen, a közönséggel parolázik, és 3500 show után sem szállt el a saját TÉNYLEGES sikerétől és legendás hírnevétől. Ja, és nem gúnyolja ki a fél politikai szférát. (Kivéve Bush-t, de vele aki errefelé nem viccel, arra ferde szemmel néznek.)
A vendég Ben Affleck volt, aki az életben (is) kedves, magas, jóképű és vonzó, szóval ilyen igazi hollywoodi álomapuka (most született meg nemrég a második gyereke), illetve megjelent a színen Taylor Swift is, aki az egyik aktuális tini-popsztár kisasszony, a tini-popsztár kisasszonyok minden attribútumával (hosszú combok, miniszoknya, szőke lobonc, babapofi, nyálas dalok).
Néhány korombeli csaj komolyan transzba esett, sikoltozott, valaki elsírta magát, és mindenki szerette egymást. A show úgy fejeződött be, hogy kiterelték a közönséget egy szabadtéri színpadhoz, ahol Taylor kisasszony előadott két igen magas színvonalú ál-country (nyálas pop) számot. Úgyhogy meghatottan indulhattunk haza, élményekkel teli.
Végezetül íme a legfrissebb vizuális csemegék San Diego-i utamról:
http://www.facebook.com/album.php?aid=114488&id=559072666&l=a805270e67
http://www.facebook.com/album.php?aid=114498&id=559072666&l=5e69043e35
(Szó szerint is, mert az NBC stúdiója annak a hegynek a másik oldalán volt, ahol a Hollywood felirat van. Szóval mintha a Hold soha nem látható felére tettünk volna expedíciót.)
A másik apropó a vakmerő vállalkozásra, amit itt csak buszozásnak hívnak, az volt, hogy végre meglátogassuk a USC nagy helyi riválisát, a UCLA-t, akit mindenki látványosan utál errefelé; persze nem is csoda, ha azt tekintjük, hogy az ő campusuk fényévekkel jobb környéken fekszik (Westwoodban), és ez már elég ahhoz, hogy megsavanyodjon a szőlő. (Egyébként a campus-t magát tekintve nekem a USC kompaktsága és otthonossága jobban bejön, mint a szétterült UCLA.)
Az odajutás egyik esetben sem volt fenékig tejfel. Kezdjük ott, hogy minden esetben 1,5 órát vett igénybe az út egyetlen irányban. Persze nem tudom, mit panaszkodom, mikor otthon is egy órát döcögök a fagyos villamoson, míg beérek a belvárosi civilizációba, de ezek szerint már teljesen elszoktam ettől. Mint ahogy attól is (vagy inkább sosem szoktam hozzá), hogy az egy négyzetméterre jutó proletár elemek és kattantak száma rekordokat döntöget, és minden buszból kiférne legalább 10 szociológiai esettanulmány. Minden busz zsúfolt, és ki vagy szolgáltatva a helyi csúcsidő kényének-kedvének (ami itt kábé egész délután tart). Szóval mindenki szorozza be a BKV-n tapasztalt kellemetlenségeket kábé 1,5-tel, és voilá.
Na de legalább minden esetben elértük a célunkat, még ha kisebb nehézségek (tévedésből vett, érvénytelen metrójegy és egyebek) és kimerítő utazás után is.
A csütörtöki tévéfelvétel miatt először Santa Monica-ba kellett kibuszoznom az ismerősöm (Berta) testvérével (Miki), de így legalább volt velem egy magyar, hogy világnyelvünkön hazai szellemben jól kibeszélhessünk mindent és mindenkit. Berta irodájából aztán két német kolléga autójával neki vágtunk, hogy megkeressük az NBC stúdióját Burbank-ben.
(Megjegyzés: Pontosabban neki vágtunk volna, ha az egyik német nem tűnik el hirtelen a liftből a parkolóházban, és nem iszkol el a szélrózsa valamelyik irányába. Hárman aztán egy ideig őt vadásztuk, minden emeletet körberohangászva, míg végül a másik német megtalálta őt, aztán meg megtaláltak minket. Ekkor kaptunk egy olyan finom, nyugat-európai lenézéssel meghintett megjegyzést, hogy "Mi az, Magyarországon nincs lift? Nem tudjátok, hogy ha megállsz a lift előtt, akkor az megáll.." Pontosan nem tudom, mit mondtak, de éreztem, hogy már nagyon hiányzott ez a kelet felé sugárzó malícia. Az amerikaiak legalább nem szidnak más nemzeteket; még engem néznek itt néha rasszistának.)
No szóval, tegyük fel, hogy odaértünk Burbank-be, és találtunk parkolóhelyet (ami nem volt egyszerű, mert errefelé sosem az, ha nem akarsz fizetni, aztán a végén mindig fizetsz). Igazából időnk annyi volt, mint a tenger, ám mivel több jegyet adnak ki (hónapokra előre kell postán megrendelni, viszont ingyér van), mint amennyi hely van, így ment a stressz (főleg a stresszelős-pedáns németek részéről), hogy legyen helyünk. Tegyük fel, hogy végigálltuk a sort a stúdió előtt, azaz ugorjunk át laza egy-másfél órát, és folytassuk onnan, hogy betereltek minket a helyünkre.
Még nem voltam tévéshow felvételén, sem itt, sem Magyarországon, úgyhogy csak feltételezem, hogy nagy vonalakban mind a kettő hasonló mechanizmussal működik, és valószínűleg ez az egész itt kissé az Esti Showder-rel rokonítható, hogy hazai példával éljek. Azzal a különbséggel, hogy Jay Leno TÉNYLEG vicces, nagyon közvetlen, a közönséggel parolázik, és 3500 show után sem szállt el a saját TÉNYLEGES sikerétől és legendás hírnevétől. Ja, és nem gúnyolja ki a fél politikai szférát. (Kivéve Bush-t, de vele aki errefelé nem viccel, arra ferde szemmel néznek.)
A vendég Ben Affleck volt, aki az életben (is) kedves, magas, jóképű és vonzó, szóval ilyen igazi hollywoodi álomapuka (most született meg nemrég a második gyereke), illetve megjelent a színen Taylor Swift is, aki az egyik aktuális tini-popsztár kisasszony, a tini-popsztár kisasszonyok minden attribútumával (hosszú combok, miniszoknya, szőke lobonc, babapofi, nyálas dalok).
Néhány korombeli csaj komolyan transzba esett, sikoltozott, valaki elsírta magát, és mindenki szerette egymást. A show úgy fejeződött be, hogy kiterelték a közönséget egy szabadtéri színpadhoz, ahol Taylor kisasszony előadott két igen magas színvonalú ál-country (nyálas pop) számot. Úgyhogy meghatottan indulhattunk haza, élményekkel teli.
Végezetül íme a legfrissebb vizuális csemegék San Diego-i utamról:
http://www.facebook.com/album.php?aid=114488&id=559072666&l=a805270e67
http://www.facebook.com/album.php?aid=114498&id=559072666&l=5e69043e35
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
