Sóbiznisz

Az utóbbi két napban volt szerencsém kiélvezni a Los Angeles-i tömegközlekedés (vagy inkább Volánbusz, amit városi közlekedésnek hívnak című történet) vendégszeretetét, mégpedig két, a véget nem érő buszutaknál sokkalta kellemesebb történés kapcsán: először is, az egyik magyar ismerős lány és a Sors jóvoltából részt vehettem Jay Leno Tonight Show-jának felvételén (természetesen nem mint vendég, azért ennyire nem szárnyal a médiasztár karrierem errefelé), és így bepillantást nyerhettem a nagybetűs sóbiznisz kulisszái mögé.
(Szó szerint is, mert az NBC stúdiója annak a hegynek a másik oldalán volt, ahol a Hollywood felirat van. Szóval mintha a Hold soha nem látható felére tettünk volna expedíciót.)
A másik apropó a vakmerő vállalkozásra, amit itt csak buszozásnak hívnak, az volt, hogy végre meglátogassuk a USC nagy helyi riválisát, a UCLA-t, akit mindenki látványosan utál errefelé; persze nem is csoda, ha azt tekintjük, hogy az ő campusuk fényévekkel jobb környéken fekszik (Westwoodban), és ez már elég ahhoz, hogy megsavanyodjon a szőlő. (Egyébként a campus-t magát tekintve nekem a USC kompaktsága és otthonossága jobban bejön, mint a szétterült UCLA.)

Az odajutás egyik esetben sem volt fenékig tejfel. Kezdjük ott, hogy minden esetben 1,5 órát vett igénybe az út egyetlen irányban. Persze nem tudom, mit panaszkodom, mikor otthon is egy órát döcögök a fagyos villamoson, míg beérek a belvárosi civilizációba, de ezek szerint már teljesen elszoktam ettől. Mint ahogy attól is (vagy inkább sosem szoktam hozzá), hogy az egy négyzetméterre jutó proletár elemek és kattantak száma rekordokat döntöget, és minden buszból kiférne legalább 10 szociológiai esettanulmány. Minden busz zsúfolt, és ki vagy szolgáltatva a helyi csúcsidő kényének-kedvének (ami itt kábé egész délután tart). Szóval mindenki szorozza be a BKV-n tapasztalt kellemetlenségeket kábé 1,5-tel, és voilá.
Na de legalább minden esetben elértük a célunkat, még ha kisebb nehézségek (tévedésből vett, érvénytelen metrójegy és egyebek) és kimerítő utazás után is.

A csütörtöki tévéfelvétel miatt először Santa Monica-ba kellett kibuszoznom az ismerősöm (Berta) testvérével (Miki), de így legalább volt velem egy magyar, hogy világnyelvünkön hazai szellemben jól kibeszélhessünk mindent és mindenkit. Berta irodájából aztán két német kolléga autójával neki vágtunk, hogy megkeressük az NBC stúdióját Burbank-ben.
(Megjegyzés: Pontosabban neki vágtunk volna, ha az egyik német nem tűnik el hirtelen a liftből a parkolóházban, és nem iszkol el a szélrózsa valamelyik irányába. Hárman aztán egy ideig őt vadásztuk, minden emeletet körberohangászva, míg végül a másik német megtalálta őt, aztán meg megtaláltak minket. Ekkor kaptunk egy olyan finom, nyugat-európai lenézéssel meghintett megjegyzést, hogy "Mi az, Magyarországon nincs lift? Nem tudjátok, hogy ha megállsz a lift előtt, akkor az megáll.." Pontosan nem tudom, mit mondtak, de éreztem, hogy már nagyon hiányzott ez a kelet felé sugárzó malícia. Az amerikaiak legalább nem szidnak más nemzeteket; még engem néznek itt néha rasszistának.)
No szóval, tegyük fel, hogy odaértünk Burbank-be, és találtunk parkolóhelyet (ami nem volt egyszerű, mert errefelé sosem az, ha nem akarsz fizetni, aztán a végén mindig fizetsz). Igazából időnk annyi volt, mint a tenger, ám mivel több jegyet adnak ki (hónapokra előre kell postán megrendelni, viszont ingyér van), mint amennyi hely van, így ment a stressz (főleg a stresszelős-pedáns németek részéről), hogy legyen helyünk. Tegyük fel, hogy végigálltuk a sort a stúdió előtt, azaz ugorjunk át laza egy-másfél órát, és folytassuk onnan, hogy betereltek minket a helyünkre.

Még nem voltam tévéshow felvételén, sem itt, sem Magyarországon, úgyhogy csak feltételezem, hogy nagy vonalakban mind a kettő hasonló mechanizmussal működik, és valószínűleg ez az egész itt kissé az Esti Showder-rel rokonítható, hogy hazai példával éljek. Azzal a különbséggel, hogy Jay Leno TÉNYLEG vicces, nagyon közvetlen, a közönséggel parolázik, és 3500 show után sem szállt el a saját TÉNYLEGES sikerétől és legendás hírnevétől. Ja, és nem gúnyolja ki a fél politikai szférát. (Kivéve Bush-t, de vele aki errefelé nem viccel, arra ferde szemmel néznek.)
A vendég Ben Affleck volt, aki az életben (is) kedves, magas, jóképű és vonzó, szóval ilyen igazi hollywoodi álomapuka (most született meg nemrég a második gyereke), illetve megjelent a színen Taylor Swift is, aki az egyik aktuális tini-popsztár kisasszony, a tini-popsztár kisasszonyok minden attribútumával (hosszú combok, miniszoknya, szőke lobonc, babapofi, nyálas dalok).
Néhány korombeli csaj komolyan transzba esett, sikoltozott, valaki elsírta magát, és mindenki szerette egymást. A show úgy fejeződött be, hogy kiterelték a közönséget egy szabadtéri színpadhoz, ahol Taylor kisasszony előadott két igen magas színvonalú ál-country (nyálas pop) számot. Úgyhogy meghatottan indulhattunk haza, élményekkel teli.

Végezetül íme a legfrissebb vizuális csemegék San Diego-i utamról:
http://www.facebook.com/album.php?aid=114488&id=559072666&l=a805270e67
http://www.facebook.com/album.php?aid=114498&id=559072666&l=5e69043e35