Sörünnep és egyéb őrültségek

Bár még mindig csak ülepednek bennem az emlékek (sőt, az este fele a feledés homályába vész), de eszembe jutott, hogy még meg sem emlékeztem múlt szombati, éves Beerfest-ünkről, melynek állítólag már igencsak nagy hagyományai vannak a Menlo Ave-n. A nagy sörünnep gyakorlatilag nem takart mást, mint ötfős csapatok kemény összecsapását különböző ivós játékokban. Hogy még nagyobb legyen a móka, minden csapat egy-egy nemzetet képviselt - volt ott minden, Mexikó, USA, Afrika (amiről persze Paris Hilton-on kívül mindenki tudja, hogy nem egy ország), Új-Zéland, Olaszország, satöbbi satöbbi. Én a "maradékokkal" összeállva alkottam a resztli csapatot Ellis Island fedőnéven (mely mellesleg a Szabadság-szobor lakóhelye), és egész szépen küzdöttünk (különösen beerpongban), már amennyire emlékszem. Volt egy filmszakadás, hogy finoman fejezzem ki magam, és ezt követően csak beszámolók alapján tudnám rekonstruálni a történteket.
[Egyébként, a nemzetekre visszatérve, az Alaszka csapat - amely persze szintén nem ország, valljuk be férfiasan - igencsak kitett magáért, volt ott Sarah Palin, óriás papírmasé rozmár és rénszarvasfej, iglu, eszkimó, minden mi szem-szájnak ingere, komolyan le voltam nyűgözve. Ehhez képest én semmiféle jelmezt nem viseltem. Még egy Szabadság-szobor-koronát se.]
Az utolsó dolog, amit haloványan fel tudok idézni a memóriámban, azon intermezzo, mikor átmásztam a kerítésen a szomszédék udvarába, ahol szintén tivornyázás folyt, és sikerült megkaparintanom egy zacskó nacho-sajt ízesítésű Doritos tortilla chipset. Aki evett már ilyet, az megérti az elszántságomat. Ezt követően számomra The End, állítólag mindenkit vehemensen kínálgattam a zsákmánnyal, aminek látható nyomai maradtak szerteszét a házban.

A Húsvétom egyébként szokatlanul ünneptelenül, kalácstalanul és sonkátlanul telt el, sajnos a Nyuszi nem utazott utánam az USA-ba. De hát valamit valamiért.

Ma kénytelen leszek rövidre fogni élménybeszámolómat, ugyanis nemrég értem haza egy igen őrült magánexpedícióról Venice Beach-re, amit éppen azért imádok, amiért sokan ferde szemmel néznek rá: ez ugyanis a füstölők, bahiás cuccok, Obama-pólók, a marihuána, a tetoválószalonok, graffitisek, skateboardosok, meg nem értett művészek, vintage ruha boltok és zakkantak helyi Mekkája. Igazi elvetemült, proli hely első osztályú homokos tengerparton, ami egyszerre gettó és turistaparadicsom, szóval nagyon groteszk az egész.
A kis kiruccanás egyébként úgy indult, hogy kipróbálom a USC ingyenes shuttle-buszát, ami Marina del Rey-be megy minden hétköznap (ez egy elég jellegtelen, bár nagyon békés és megnyugtató jachtkikötő). Innen viszont némi füles alapján felbátorodtam, hogy még két rövidebb buszutat beiktatva átmenjek a szomszédos Venice-re. Ez odafele szép és jó volt, visszafele meg maga a pokol, ugyanis a Los Angeles-i közlekedés kiismerhetetlensége jól kifogott rajtam, és ami odafele 15 perc volt, ugyanaz visszafele mintegy egy órát vett igénybe. Ennek köszönhetően az utolsó 500 métert loholva tettem meg (a Nap meg már jól kiszívta minden energiámat addigra), és tökéletes hollywoodi időzítéssel, pánikrohammal küzdve éppen csak sikerült elérnem az aznapi utolsó shuttle-t vissza az egyetemre.
Na mindegy, minden jó, ha jó a vége. - Home sweet home.