Sun Diego

Na szóval akkor most az ebéd utáni agyhalállal küzdve nekiveselkedem a hétvégi San Diego-i körútról való élménybeszámolónak. (Ez a mondat is kemény két percet vett igénybe. Asszem tényleg nem ez a legproduktívabb időszaka a napnak.)

Előre és röviden csak annyit, hogy a hétvégém kulcsszava, témája, satöbbije leginkább az "óceán" lehetne, ami mellesleg számomra a legkedvesebb egész Kaliforniát tekintve, úgyhogy nem panaszkodhatom. Három kocsival (és erősen kevert nemzetiségi összetétellel; volt ott minden franciáktól kezdve németen át nádszálvékony, szőke kelet-európai lányokig, de a magyarok voltak túlerőben, hehe) vágtunk neki az útnak, melynek első állomása Laguna Beach volt.

Itt hittem azt először, hogy ez a mennyország maga, de aztán később egy másik tengerparton jöttem rá, hogy az még csak a kapu volt hozzá. (Milyen költői vagyok így félkómásan.) Egyébként nehezen tudnám leírni, mi volt benne különleges, valószínűleg semmi, de mindenki képzelje el, hogy Orange County közepén lakik egy bazi nagy házban a hegyoldalban, ahonnan rálátni a kéklő óceánra, reggelente meg lemegy sétáltatni a kutyákat, miközben a szörfös fiúkat bámulja. Délután leugrik a barátaival strandröplabdázni a homokban, majd tesznek egy nagy sétát a galériákkal és éttermekkel tarkított centrumban. Eközben lágyan fújdogál a szellő, és szikrázik a Nap. Szóval röviden ennyi, hosszabban meg éveket is el lehetne sütkérezni ott.

Hogy halmozzuk az élvezeteket, továbbhajtottunk La Jolla-ba, ahol még kékebb a víz, és még szikrázóbb a nap. Hihetetlenül szép volt, igaz, Horvátország vagy Görögország is produkál ilyet, szóval most nem azér' mondom...bár az is igaz, hogy ők meg nem produkálnak fókákat, akik itt tömegével heverésztek a tengerparton. (Miért botlok én mindig fókákba? Mellesleg első stádiumú fókamániám van.) Maga a hely és életvitel még szuperebb, még lazább, még legeslegebb, mint amit másutt láttam; szülinapi zsúrok és esküvő a parkban, mindenki boldog, mindenki gondtalan, hakuna matata.

San Diego-ba csak kora este értünk be, és egy rövid belvárosi séta/kávézás után ismét kikanyarodtunk a városból, hogy elfoglaljuk a hotelszobánkat. (Vagy motelszobánkat..? Nem tudom, a hely valami Inn volt, és kívülről komolyan úgy nézett ki, mint ahol a filmekben embereket gyilkolásznak éjszakánként, belülről meg teljesen kulturált hotelszobát találtunk, szóval mindenki döntse el. Mellesleg én last-last-minute csatlakoztam be ebbe a banzájba is.) Este még egyszer bementünk a belvárosba a Hard Rock Hotel bárjába bulizni, ahol én aztán abszolút nem éreztem otthonosan magamat, tekintve, hogy az átlagéletkor majdnem a duplája volt az enyémnek, és mindenki úgy nézett ki, mintha az Operabálról esett volna be (mármint aki nem volt lotyós miniszoknyában és húszcentis sarkú cipőben). Folyt a vodka, a botox és a hajzselé bőséggel. (Mellesleg a hotel maga, már amennyit láttam belőle, tök jól nézett ki. A bár is. Igaz, hét dollár volt egy üveg Corona, ami még errefelé is erős túlzás.)

A vasárnapot (mely jó egyetemi polgároknak délben kezdődik) SeaWorld-ben töltöttük, ami elvileg tengeri állatokra épülő kalandpark, gyakorlatilag volt ott azért elvétve egy-két vidéki motívum is, kisállat show meg lovak, csak hogy a gyerekeknek nagyobb legyen a móka. Összességében annyit, hogy jópofa volt, az állatok (cápák, de hát az nekünk is van a Tropicariumban, háááhááá; delfinek; gyilkos bálnák; egy darab magányos jegesmedve; tengeri tehenek ezrivel; fókák; pingvinek dögivel és egyéb finomságok) imádnivalóak voltak, satöbbi satöbbi, mindennel meg voltam elégedve, de hogy tíz éven felüliek csak erős infantilis és/vagy természetbarát hajlammal élvezhetik az egészet, az tuti. Volt egy darab hullámvasút, ami éppen azelőtt ér véget, hogy felszökne az adrenalinod, de azért kicsit vizes leszel a medencében (kicsit nagyon), na azt például igazán azok élveznék, akik a magasságminimum miatt fel se ülhetnek rá.

A delfin és a gyilkos bálna show (utóbbi sztárja Shamu, akivel minden szirszart megpróbálnak eladni a jégkrémtől kezdve a fürdőlepedőig) tényleg lenyűgöző volt, igaz, nekem kinyílt a bicska a zsebemben, mikor a konferanszié először megtapsoltatta a közönség soraiban tartózkodó "nemzeti hősöket" AKA amerikai katonákat és veteránokat. Meg hát az egész eléggé amerikai vót a nagy "higgy az álmaidban, itt minden lehetséges" fennhangokkal, de szerencsére legalább az állatok szuperintelligensek voltak, ha már az idomárok és a producerek kevésbé.;)

Most ez úgy hangzott, mintha nem élveztem volna, meg fikáznám az egészet, pedig de, csak hát az egész tényleg olyan, mint a kereskedelmi tévé, csak itt a szuvenírbolt (amiből ezer van mindenütt) felel meg a reklámblokknak, a többi meg a ballaszt. De nem tudok ellenállni a kis pingvinek meg delfinek bájának, szóval ők mentették meg a napot.:D

24/7

Most aztán megint kissé elmaradtam a blogom frissítésével és a közönségtájékoztatással, ejej, de mentségemre legyen szólva, hogy az elmúlt hetem igencsak eseménydúsra sikeredett. Először is szerintem megdöntöttem a személyes "hajnalig bárokban és klubokban tivornyázom" rekordomat, ugyanis két este kivételével szombattól szombatig tartó pubcrawl-on vettem részt. (Természetesen technikailag nem, és még csak nem is részegen mentem suliba, sőt, még csak le se részegedtem egyszer se - önuralom, önuralom - de ne tessék mindenbe belekötni.) Az éjszakák túlnyomó részében aktuális belvárosi bárok vendégszeretetét élveztük. (Ebből is kiemelném a Library Bar-t, ahol süppedős bőrfotelok, klasszikusokkal - lásd bőrkötetes Reader's Digest ponyva és Dosztojevszkij - zsúfolt polcok és sárgás lámpafény mellett lehet nagyon hangulatosan mandarin ízesítésű sört és isteni limonádét szürcsölgetni.)

A szerda este pedig azért volt kakukktojás, mert volt szerencsém egy kis igazi hazaihoz, ugyanis a magyar Supersonic zenekar adott koncertet (akinek egy-két számát ezerszer hallottam a rádióban, és sose tudtam eddig, hogy ők adják elő. Tessék legúgölözni vagy lemájszpészezni vagy mittomén.) Egy kis Hollywood-i klubban játszottak (A teljesség kedvéért a neve The Cat Club, és bár a legendás Whisky a Go Go mellett és a hiperfelkapott Viper Room-mal átellenben található, természetesen ég és föld volt a három minden tekintetben. Egyébként relatíve kellemes volt a hely, mármint ha valaki szerette a Kultiplex-féle puritán dizájnt, mondjuk. Én nem túlzottan kedvelem a fekete falakat.) A koncerten a magyar közönség elsöprő többségben képviseltette magát (kábé tízen voltunk összesen, de hát kicsi a mi hazánk), de a fiúk becsületére legyen mondva, hogy eszméletlen aranyosak, közvetlenek és szórakoztatóak voltak, és nem csak szuper kis családias koncertet adtak nekünk, de nagyon jól el is beszélgettünk utána. Szóval megvolt az összetartás meg a mackósajt-nosztalgia.

A hétvégémet egy teljesen spontánul jött csoportos és last-minute San Diego-i úttal töltöttem, de erről majd később; addig is, muszáj közzétennem helyi médiasztárságom második tanújelét (csak viccelek, csak viccelek), ezúttal ráadásul a Los Angeles Times vizuális színvonalát emelem, höhö (még mindig csak viccelek, nem vagyok ennyire szerelmes magamba). Egy újságíró lehozott egy igencsak terjedelmes cikket a CIA-kampányunkról, amit a marketing óránk keretében folytatunk le, és szerény személyem is rajta van az illusztrációként szolgáló képen (mint szorgos és elhivatott diáklány), mind az újságban, mind az online verzióban, szóval a képem bejárja a fél világot, haha.
Itt van a link az online cikkhez:
http://www.latimes.com/news/local/la-me-cia29-2009mar29,0,3953800.story

Most megyek, mert Perez Hilton küldött egy üzenetet, hogy üljünk már össze egy fat free caramel frappucino-ra.

Az igazi Narancsvidék

Nos, a tavaszi szünetem második felének történéseivel még adós vagyok. Tulajdonképpen túl sok mindent nem csináltam, bár péntek délután (pontosabban kisebb lamentálás után inkább kora este, a legrosszabb Los Angeles-i csúcsforgalommal dacolva) nekiindultunk, hogy meglátogassuk az egyetemi evezős csapatot (azon belül is azokat a fiúkat, akikkel együtt lógunk néha itt-ott) Orange County-ban, ahol éppen edzőtáboroztak. Elég nagy nehézséget okozott a kvázi vaksötétben (utcalámpák sehol), a dimbes-dombos településeken navigálni, de legalább kiélvezhettük az igen irigylésre méltó és elragadó kis(?) házak látványát (by night, persze). A ház, ahol az evezősök laktak, nem kevésbé volt megnyerő (egyébként a település neve Santa Ana, csak a részlet és a történeti hűség kedvéért). Mondhatni kissé irigyeltem a tulajdonosokat, leginkább a kertben elhelyezkedő medence, vendégház, és még inkább a medence melletti kültéri kandalló miatt, amelyben égett a tűz, úgyhogy rögtön oda is gyűltem, mint bogár a lámpához.

Először ingyen bezabáltunk a temérdek kajából, amit kalóriapótlásra odahordtak a fiúknak, aztán páran elkocsikáztunk Disneyland mellé (ami Anaheimben van), hogy megnézzük az aznapi tűzijátékot. Itt kábé minden hétvégén gyakorlatilag augusztus 20-i volumenű tűzijátékot rittyentenek, és komolyan volt néhány olyan rakéta, amit még életemben nem láttam. (És most nem csak azért mondom, mert húha, made in the USA.:D) Ezt követően továbbkocsikáztunk Newport Beach-re, eredetileg klub- és bárlátogatási szándékkal, de erről gyorsan letettünk, mert túl sokan gondoltak ugyanerre előttünk - úgyhogy inkább tettünk egy nagy sétát a mólón (ami halszagú volt, tekintettel az ott horgászó latino populációra; és persze nem a latinók miatt, nem vagyok ennyire rasszista, haha), illetve a promenádon (én személy szerint a homokban).

Meg kell jegyeznem a történeti hűség és kortársaim kedvéért, hogy aki azt hiszi, hogy a hely úgy néz ki, mint a Narancsvidékben, az nagyon is téved - mellesleg azt egyáltalán nem is itt forgatták. (Hanem szerteszét Los Angeles-ben.)
Akit amúgy érdekel, hogy mégis hol, itt van egy nagyon tanulságos website:
http://www.seeing-stars.com/OC/ByLocation.shtml
(Mindenkinek külön ajánlom, hogy keresse meg a USC-t és környékét a helyszínek között. Külön felhívnám a figyelmet, hogy a szomszéd utca például mexikói díszletként szolgált. Asszem ez jól illusztrálja, miről beszéltem mindeddig, haha.)

Ma egyébként megint vettem a bátorságot, hogy bebiciklizzem a belvárosba. Itt teljesen véletlenül belebotlottam az utcán Brian Joubert-be, a korcsolyázóba, ki gondolta volna - mondjuk matematikai valószínűsége van az ilyesminek, mert a héten itt tartják a műkorcsolya világbajnokságot, de akkor is, milyen kicsi ez a világ, meg ez a város, hehe.

Ó, és még adós vagyok a legutóbbi fotóalbumom linkjével is:
http://www.facebook.com/album.php?aid=112369&id=559072666&l=e32eda90d3

I <3 SF

Most egy kicsit úgy érzem magam, mintha visszarepültem volna az időben egyenesen a félév kezdetéhez, ugyanis kvázi egyedül vagyok a házban - azon az egy szem lakótársamon kívül, aki akkor is itt volt. Szóval déja vu, spring break, új kezdet, új negyedév, új kilátások, tanulás megújult erővel, ojjé. Na de hagyjuk ezt a kampány-beszéd-szagú ömlengést. Mindenesetre tény, hogy tavaszi szünet van, és az egyetem környéke alvó üzemmódba kapcsolt. Persze ennek vannak előnyei is, például egészen üdítő élmény, hogy az edzőterem kong az ürességtől, és nem kell sorban állnod sehol semmihez.

A szünet elmúlt felét egyébként San Francisco-ban töltöttem, és őszintén szólva, a város fél pillanat alatt belopta magát a szívembe, ami Los Angeles-nek három hónap alatt sem igazán sikerült. A titok nyitja talán az lehet, hogy SF-ban nem kell magad a négy fal közé zárni és élve eltemetni, ha nincs saját kocsid, ugyanis szuper a tömegközlekedés - buszok, metróvonal, gyorsvasút a reptérre, egyéb nyalánkságok, amihez egy tősgyökeres európai úgy hozzá van szokva, mint az oxigénhez. Néhány napig végre a magam ura lehettem, és végül úgy döntöttem, meg sem nagyon próbálom felvenni a kapcsolatot a többi ott lézengő cserediákkal, és a nap nagy részében kiélvezem saját magam társaságát (azért természetesen nem vagyok annyira beképzelt, hogy azt mondjam, én voltam a lehető legjobb útitárs, haha).

Két éjszakát egy ismerős lánynál töltöttem egy egyetemi campus-on, közel az óceánparthoz. Egy baromi nagy, brit vagy nem is tudom, milyen stílusú lakóparkban lakik, ami gyönyörűen lett megtervezve, körcentrikus utcákkal, kör alakú óriás füves placcokkal, nagyon szimmetrikus és művészi az elrendezése. Mindezt azért ecsetelem ilyen részletekbe menően, mert ugyanemiatt a pokolba kívántam az egészet, mikor első nap a szemerkélő esőben végigbolyongtam az egész parkon a barátnőm házát keresve.

Egyébként az egész út alatt ez volt az egyetlen kellemetlen momentum. Óh, igen, még egyet kivéve: az odautazásom napján sikerült túlzott mértékben kiélveznem a Los Angeles-i reptér mittomén melyik kis egyentermináljának vendégszeretetét (kisebb és unalmasabb volt, mint Ferihegy), ugyanis a SF-i ködös, esős idő miatt a gép nem szállhatott fel - mintegy 3 órán keresztül. Nem csak a bizonytalanság és várakozás volt kimerítő, de az sem kecsegtetett sok jóval, hogy épp a SF-i időjárás ilyen cudar. Aznap délután szó szerint be is fürödtem vele, mert a Golden Gate híd kellős közepén olyan szélviharral kavart eső tört rá a gyanútlan turistákra, hogy még az esernyő puszta kinyitása is értelmetlen tett lett volna. Mindegy, csak nevettem az egészen, komolyan. A híd maga egyébként hatalmasnak tűnik, a pillérei kábé négyszer olyan magasak, mint mondjuk a Szabadság hídé. És gyakorlatilag folyton ködbe burkolózik, még akkor is, ha másutt süt a nap. (Állítólag a kaliforniai szárazföld magas hőmérséklete és a Csendes-óceán hideg párája okozza ezt, tudományos érdeklődésűek figyelmébe ajánlva a tényt. Én ezt a hostelom vécéjébe kihelyezett, "Érdekességek San Francisco-ról" című listán olvastam.)

Második nap aztán felültem egy buszra, és elmentem a "hippi negyedbe", ami leginkább Amszterdam és Berlin keverékére emlékeztett (némi viktoriánus stílussal keverve), bohém vintage ruha és egyéb "alternatív" (ne felejtsük ki a marihuánát se) üzletek tömkelegével.
Az egész környék (és tulajdonképpen a fél város) tele volt gyönyörűen felújított viktoriánus (színes faburkolatú) lakóházakkal, parkokkal, fákkal, beülős helyekkel - egyszóval, ki ne szeretné San Francisco-t? A nap további részében felültem egy kábelvasútra (cable car), ami az a tradicionális kis villamos-szerű jármű, amire mindenki azonnal asszociál, ha SF-ra gondol. (Gondolom.) Egyébként sose tűnt fel, hogy csak egy kocsiból állnak. Mindenesetre úgy kell iszkolni, ha meglátsz egyet az utcán, hogy odarohanj (át az autók sávján), és felpattanj rá, mert nem vár túl sokat senkire. Ezt én is csak tapasztalatból tudom. Amúgy olyan érzés, mintha hullámvasúton utaznál a város közepén - a legtöbb utca szinte függőleges, olyan meredek. Még egy budafokinak is komoly túrát jelent.
Szóval, ott hagytam abba, hogy felültem a kábelvasútra, de persze mentem is valahova (ez megint metafizika), nevezetesen a Chinatown-ba, azaz kínai negyedbe, ami állítólag a világ legnagyobb Chinatown-ja. (Ez is a vécé falán volt.) Persze Kínán kívül. (Ismerek olyanokat, akik visszakérdeznének, haha.) Gyakorlatilag az egész egy nagy kínai áruház, csomó szuvenírrel meg csetresszel, kajáldákkal és egyebekkel. Én vettem két "kézzel festett" legyezőt 1 dollárért, amiről persze üvölt, hogy kezet sosem látott.

Másnap végre kisütött a nap, és elég kellemes lett az idő ahhoz, hogy lemenjek a kábelvasúttal a kikötő-negyedbe, ami szintén elég jellegzetes és nevezetes része a városnak. Majdnem mindenki rákra és tengeri herkentyűre specializálódik (nyamnyam), a sirályok is. Egy sirály mellettem támadta meg egy pasas kajáját, onnantól kezdve elég paranoiás voltam. Volt egy móló, ahol állandóan oroszlánfókák sütkéreznek, állítólag ott pihennek meg, mikor San Francisco közelében úszkálnak. Ez nem vicc, ezt is olvastam, bár ezt nem a vécé falán.;) Délután aztán visszasétáltam a beat-negyeden keresztül a belvárosba, ahol a hostelom volt (egy éjszakát ott töltöttem, és bár nem panaszkodhattam nagyon semmire - azon kívül, hogy reggel a sarokról, aka a város egyetlen építkezéséről beszűrődő légkalapács-hang ébresztett - de azért nem vagyok annyira őshostel-es, hogy túl sok napot kibírtam volna ott. 20 emberrel megosztani a fürdőszobát nem az én stílusom.)

Másnap még kiélveztem egy kicsit, hogy végre benézhetek boltokba is, meg vásárolgathatok egy-két dolgot, amire amúgy alig nyílik alkalmam. A belváros és a bevásárló-negyed kissé olyan, mintha New York-ban lenne az ember, felhőkarcolókkal, nyüzsgéssel, satöbbi, úgyhogy az is tetszett. Az egész város olyan, mint Európa, New York és Los Angeles keveréke, és éppen amiatt, mert ennyire sok arca van, de mégis emberi, nekem nagyon a szívemhez nőtt.

UI: Ez itt a reklám helye: a Virgin America-val repültem, és a késésen kívül, amiről nem tehetnek, mindennel baromira meg voltam elégedve: minden ülés saját interaktív érintőképernyős monitorral rendelkezik, amin kábeltévét lehet nézni, játszani lehet (még mahjongot és DOOM-ot is, akinek ez még jelent valamit;), kábé az összes előadó összes albumja megvan nekik (persze mit várjon az ember egy lemezbolt-hálózattól...), sőt, még csetelni is lehet a többi utassal - ez úgy derült ki, hogy a mittomén melyik ülés tulajdonosa egyszer csak csetelni hívott a képernyőmön, behalás. Jah, és a repülő belseje is kissé úgy néz ki, mintha egy klubban lennél, plusz minden totál fiatalos. Először bírtam végignézni a biztonsági videójukat, olyan édesen volt megrajzolva és megszerkesztve. Na, ez totál advertorial-ra sikeredett, és még csak nem is fizetnek érte, úgyhogy abba is hagyom.;)

Hidegzuhany és forró fürdő

Oké, szánom-bánom, hogy egy ideje nem írtam ide, mea culpa. Őszintén szólva minden energiámat a jövő heti tavaszi szünetem erősen last minute tervezgetése kötötte le, és mindenkit, és főleg magamat meg szeretném kímélni a fárasztó részletek ecsetelésétől és egy ismételt idegrohamtól, úgyhogy hagyjuk is a témát. Elég annyi, hogy itt a spring break olyan, mint otthon a szilveszter, és úgy érzed, hogy ha nem csinálsz valami igazán ütőset, akkor egy antiszociális lúzer vagy. Végülis ma vettem egy jegyet San Francisco-ba pár napra, úgyhogy ha nem akadok fent valami idióta rostán a reptéren (vagy nem késem le a gépet, és egyáltalán kijutok a reptérre:O), akkor a szünet felét ott fogom tölteni.

Egyébként már megint minden agysejtemet úgy kell összekapirgálnom, mert tegnap este erős spontaneitással megspékelve néhány újdonsült haverommal (akik a férfi evezőscsapat tagjai, bár a férfi ez esetben nem teljesen fedi a valóságot, mert néhányuk még nálam is fiatalabb, és mások igazolványával járnak bulizni meg egyebek) nekiindultunk az éjszakának kocsival, amihez az szolgáltatta az apropót, hogy egyikük szülei elmentek otthonról, ergo üres volt a ház. Nem is igazán tudom, milyen környéken voltunk pontosan, de először elmentünk egy-két helyre bulizni (minden kihalt volt mellesleg, mert a közelben lévő Loyola Marymount Egyetemen éppen tavaszi szünet volt, és mindenki szétszóródott a nagyvilágban), aztán meg néhányan kipróbáltuk az ismerősöm kertjében lévő forró vizes kismedencét (a nagy medencét nem, mert ahhoz még sokat kellett volna innom, hogy legyek olyan hülye, hogy bemásszam a fagyos vízbe az éjszaka kellős közepén.:). Azt hiszem, még sokáig vissza fogom sírni azt a forró fürdőt, Úristen. Főleg, hogy itt még fürdőkádam sincsen. (Mielőtt bárki aggódni kezdene a testi higiéniámért, megjegyzem, hogy zuhanyozni azért tudok. És meleg vízzel.)

UI: Az iszonyú stresszes hetem egyik csúcspontja egyébként az volt, hogy a marketing órámon kiérdemeltem egy Starbucks ajándékutalványt a tanártól, mert én voltam az egyik legügyesebb kiscserkész, mikor fókuszcsoport-alanyokat kellett rekrutálni. Ojjé, ez megdobogtatja egy magamfajta koffeinfüggő szívét.

Órák

Először is: megint figyelmeztettek, hogy tartozom a legújabb Facebook-os fotóalbumom linkjével, úgyhogy íme:
http://www.facebook.com/album.php?aid=107924&id=559072666&l=33856

(Itt lehet képeket megtekinteni bálnákról és egyebekről, a National Geographic-tól erősen messze eső vizuális értékkel;))

Nos, a héten eddig túl sok izgalmas dolog nem történt, de volt két órám a suliban, ami igazán szórakoztatóra és különlegesre sikeredett.
A Fashion óránkra egy jelmeztervező nő jött előadni, akihez mellesleg az első Indiana Jones film és Michael Jackson Thriller című klipje is kötődik. Először azt gondoltam, ez a nő tiszta őrült, olyan vehemenciával (és a halott kiskutyája, persze élő formában rögzített képével) kezdte az órát, de volt egy-két interaktív gyakorlat, amin igen jól szórakoztam. Például színek szerint különválogatta a hallgatóságot a terem négy sarkába attól függően, hogy milyen színű felsőt viseltek. Voltak fehérek, feketék, színesek és semleges színűek, én a véletlenből és aznapi hangulatomból adódóan a fehér csoportba kerültem. Érdekes volt látni, hogy nagy tömegben milyen hatást keltenek ugyanazok a színek. Ki is hívott néhány embert, hogy beállítson egy jelenetet, ahol volt egy fehér (aki én voltam, haha, nagy sztárság már megint), két színes, és két székhuzat-színű (vörös) egyén - ebben a jelenetben állítólag én lettem volna a figyelem középpontjában, mert a fehér a legfeltűnőbb szín, és az veri vissza a legtöbb fényt. Hehe.

Csütörtökön pedig nagy prezentációt tartottunk a CIA-s embereknek a marketing órámon - a kampánytervezetünket kellett cakkumpakk tálalni, mintegy 1-1,5 órán keresztül, úgyhogy elég alapos munkát kellett mindenkinek előzetesen végeznie. A következő egy-két hónapban aztán tényleg meg kell csinálnunk a kampányt a campuson, hogy felhívjuk a figyelmet a CIA-s karrierlehetőségekre. Igencsak megnehezíti a dolgot, hogy bár folyton előadják, hogy mennyire normális életet élnek, de kijelentették, hogy egyik emberük sem szerepelhet képen/felvételen a médiában, és mindenről előzetes tájékoztatást/információt kell szolgáltatni, ami erősen leszűkíti a pr-lehetőségeinket. Magyarul szeretnének nagy nyilvánosságot, csak kábé előre közöld, hogy milyen média lesz ott, és mikor vesznek valamit, vagy mikor fotóznak, hogy "kisétálhassanak a képből". Mintha úgy akarnál lefotózni egy bálnát, hogy a bálna a víz alatt van. (Lásd a fotóalbumomat.)

Bálnák és egyéb mókázások

Bár a hétvégémet eléggé ad hoc kellett újragondolnom és újraterveznem - eredetileg San Francisco-ba mentem volna az egyik lakótársammal, de csak csütörtökre vajúdta meg a döntést, hogy túlzottan le van égve anyagilag az előző havi utazgatások után, hogy inkább menjünk majd máskor - de ehhez képest végül egészen mozgalmasra sikeredett.
(Óh, apropó, a lakótársam autója, mint pénteken kiderült, be is mondta volna az unalmast, mert lemerült az akkumulátora. Tehát tulajdonképpen fizikailag is képtelenség lett volna elutaznunk a hétvégére. Ha ez nem jel, akkor semmi sem az.;)

Szóval, kezdjük a péntekkel. Már előre feljelentkeztem egy sulis múzeum-látogatásra a Los Angeles County Museum of Art-ba, amit mellesleg nem is lett volna szívem kihagyni, úgyhogy ez is jól jött ki. Az apropóját az adta a dolognak, hogy nyitottak egy új kortárs részleget, volt ott minden, Andy Warhol, Lichtenstein, Jeff Koons, ami nekem külön kulturális gyönyört okozott. Mellesleg nem lehetett fotózni, de a helyszínen kószáló látogatók 95%-a folyamatosan megpróbálta kijátszani a rendszert, szegény őrök meg alig bírták az iramot. A végén néhány ismerősömmel úgy kihúztuk a gyufát, hogy kedvesen megfenyegettek minket, hogy ha folyton sunyiban próbálunk fotózni, szépen kikísérnek minket.:D Szerencsére erre nem volt végül szükség. Volt egy fotókiállítás is a Vanity Fair számára készített, különböző korszakokból származó sztárportrékból is, az is elég érdekes volt. A klasszikus múzeumrészlegeken csak átszaladtam, mert nekem sajnos az európai látkép-gyümölcsöstál-Madonna festmények már nem dobogtatják meg a harcedzett szívemet.

Szombat - Újabb szerencsés momentumként hála az égnek last minute mégis sikerült feljelentkeznem a whale watching (bálna-nézős) kirándulásra is, amire a családi ismerőseinkkel mentem volna (vagyis mentem, de hagyjuk a szemiotikai meg metafizikai magasságokat), ha nem megyek San Francisco-ba (mint ahogy nem mentem). Szerencsére volt egy fölös jegyük, úgyhogy be tudtam társulni. Előző este náluk aludtam, mert túl messze lett volna a USC-gettóból az út San Pedro-ig, ahonnan a hajónk indult, úgyhogy évek óta először már fél 11-kor ágyba kerültem. Eszméletlen. A hajónk szombat reggel futott ki ragyogó napsütésben (tudom, hogy ez erősen nyálas volt), kábé hatvan-hetven emberrel a fedélzeten. Mellesleg valami egyház szervezte a túrát, talán Unity Church, de nem vagyok benne biztos. Kedves emberek voltak, az átlagéletkor csak azért volt 33 körül, mert mindenki vagy 60 éves volt, vagy 6.;) Rajtam kívül, persze. Az út háromnegyedénél már mindenki temette a kezdeti célt, nevezetesen, hogy szürke bálnákat is lássunk (elvileg ilyenkor vándorolnak Mexikó felé, de ettől függetlenül erősen kétesélyes, éppen beleszaladsz-e egybe a nagy Csendes-óceánon), de végül mégis feltűnt egy a hajónk közelében, tehát bálna: pipa. Mellesleg én delfinekkel is beértem volna, és végül abból is láttunk jó párat, sőt, még egy pár fókát is, szóval abszolút mértékben ki lettem elégítve, az tuti. Már maga a hajókázás is szuper volt, de hogy ilyen, számomra halál egzotikus állatokba botlottunk bele, külön feltette az i-re a pontot. Az egyetlen szépséghibája az volt a dolognak, hogy sikerült leégnem a napon - nem tudom, miért nem kalkuláltam ezzel. Csak a lakótársaim aloe verás krémje mentett meg, az tuti, most meg várhatom, hogy végre ne nézzek ki úgy, mint Giorgio Armani.

Vasárnap - Nos, a vasárnap délelőtt az előző esti bulizáshoz kötődő regenerálódási fázissal telt, délután pedig a lakótársaimmal softball-meccsre mentünk - játszani. Én a szabályokat se ismertem rendesen, de szerencsére annyira nem égtem, mert kollektíven borzasztóak voltunk a másik csapathoz képest - vagy éppen ők voltak túlzottan profik, nézőpont kérdése. Örültem, hogy egyszer elkaptam a labdát, egyszer meg bele tudtam ütni ütővel. Már ez is haladás egy halál kezdő softball-ostól. Este a gitáros lakótársam koncertezett az egyik haverjával egy közeli kávézóban (ami az európai kávéházakra emlékeztetett, hála az égnek, ez már hiányzott), és komolyan mondom, baromi jó zenét játszottak, nagyon profi volt. Ebben az Ámerikában tényleg sok a tehetséges embör, ez télleg a lehetőségek országa.