A reggeli, szürke budapesti csöpögést bámulva jutott az eszembe, hogy hivatalosan bele sem került a krónikákba, hogy pénteken estefelé hazavetett a sors - és egy cirka 15 órás, az időeltolódással egynaposra nyúló repülőút, mely a fedélzeti filmeknek, kajának és limitált mennyiségű alvásnak köszönhetően azért annyira nem is volt elviselhetetlen.
Most van egy hetem arra, hogy a hűvös hazai levegő lehűtse a fejemet (vagy éppen a kedélyemet?), aztán tovább szedem a sátorfámat egy hónap erejéig a nagy német fővárosba.
Hogy a kis blogommal mi lesz, az majd a jövő kérdése, a furcsa amerikaiak őrült WonderL.A.nd-jébe történt kiruccanásomnak mindenesetre vége, úgyhogy ez a fejezet egyelőre lezárult, még ha nem is minden tekintetben úgy, ahogyan azt szerettem volna. De hát mit lehet várni egy olyan vidéktől, ami tele van Bolond Kalaposokkal, rohangászó Fehér Nyulakkal, na meg hallucinogéneken érlelődött Hernyókkal.
Egyszóval, The End. Legalábbis egyelőre.:)
2009. június 21., vasárnap
2009. június 15., hétfő
Valami Magyarország valami Amerikában
Nos, jelen pillanatban úgy érzem magam, mint egy frissen szült macska, akit egyrészt egész napra bezártak a házba a gazdái, míg haza nem érnek a munkából, másrészt szülés utáni depresszióban szenved. A kulcsnélküliségből adódó frusztrációm nem enyhült túl sokat, az fix. No de most már tényleg csak három nap van hátra a nagy amerikai "álomból", hogy aztán visszacsöppenjek a nagy magyar "valóságba". Ki tudja, melyiknek van több előnye és árnyoldala. Én jelen pillanatban már nem vagyok biztos semmiben, és jó időbe telik majd szerintem, mire megemésztem a millió benyomást, interkulturális tapasztalatot, negatív és pozitív csalódásokat, úti élményeket és a bennem felgyülemlett érzéseket.
A dramatizálást félretéve, ha már egyszer nagy magyar valóságról volt szó, akad azért nagy magyar álom is, amit a Los Angeles-i immigráns nagy öregek dédelgetnek a kis fészkükben, amit United Hungarian House-nak neveznek errefelé. Ez a fantasztikus, csikóbőrös giccsben fürdő kis komplexum tőlünk 5 percre található két koreai autószervíz között szerényen megbújva, és csak a falra festett matyóhímzés és címer hirdeti, hogy itt az Urál nyugati oldaláról van szó. A helyi magyar házhoz egyébként mindeddig nem volt szerencsém, a tegnapi látogatás sem a re-szocializáció céljából történt, hanem mert egy magyar barátnőmmel elmerészkedtünk a Made in Hungária (lásd Hungária zenekar, éééérted) című film "közönségtalálkozós", a megjelentek átlagéletkorából adódóan nyugdíjas baráti kör klubestjének is beillő vetítésére. A film mellesleg - várakozásaimon felül - igen szórakoztató és profi volt, igaz, ehhez Fenyő Miklós szinte teljes vizuális hiánya is erősen hozzájárult (a végefőcímet kivéve, ajajj, de azt már nem várták ki a nénik-bácsik).
De hogy abban a közösségi házban micsoda trikolór idill megy, az egyszerűen eszméletlen. Sosevolt hazaszeretet fűti az egészet, a falon egymást érik a Petőfi-idézetek, Nemzeti Dal, matyóhímzéses falikárpitok, címerek, nagy hazafiak portréi, igazi székelykapu a beltérben(!), "Freedomfighters Day" festmények, csiricsáré relikviák, Szeresd Magyarországot felszólítások, és fél éve először láttam újra élőben igazi kolbászt és konyhásnénit. Az egész hely olyan, mint egy rohadt nagy szuvenírbolt, csak a nagy öregek elhiszik, hogy létezik az a nagy magyaros giccs, amit ők maguknak oda felépítettek. Nem baj, hadd higgyenek benne, boldogok a szelídek. Los Angeles pedig igazán olyan hely, ahol hinned kell a nagy álomban, különben gyorsan felébredsz, és rájössz, hogy az nem is létezik errefelé.
Azért ahogy a lépcsőn felhágtam a mosdót keresve, és kinéztem az ablakon, a pálmafák és koreai bodegák gyorsan visszazökkentettek a valóságba. Még legalább három nap erejéig.
PS 1: Erre most valaki megkérdezheti, hogy akkor már megint kiket is fikáztam? Az USA-t? Magyarországot? A Los Angeles-ieket? A naívakat? A hazaiakat? A hazafiakat? Őszintén... Fogalmam sincs. Én megmondtam előre, hogy kissé kavarognak bennem az érzések és az élmények.
PS 2: Abszolút más tészta, de akit érdekel a gyönyörű és valóban idilli Santa Barbara-ba tett egynapos vonatos kiruccanásom képi beszámolója, itt van a webalbumom linkje:
http://www.facebook.com/album.php?aid=131499&id=559072666&l=e4dda6128e
A dramatizálást félretéve, ha már egyszer nagy magyar valóságról volt szó, akad azért nagy magyar álom is, amit a Los Angeles-i immigráns nagy öregek dédelgetnek a kis fészkükben, amit United Hungarian House-nak neveznek errefelé. Ez a fantasztikus, csikóbőrös giccsben fürdő kis komplexum tőlünk 5 percre található két koreai autószervíz között szerényen megbújva, és csak a falra festett matyóhímzés és címer hirdeti, hogy itt az Urál nyugati oldaláról van szó. A helyi magyar házhoz egyébként mindeddig nem volt szerencsém, a tegnapi látogatás sem a re-szocializáció céljából történt, hanem mert egy magyar barátnőmmel elmerészkedtünk a Made in Hungária (lásd Hungária zenekar, éééérted) című film "közönségtalálkozós", a megjelentek átlagéletkorából adódóan nyugdíjas baráti kör klubestjének is beillő vetítésére. A film mellesleg - várakozásaimon felül - igen szórakoztató és profi volt, igaz, ehhez Fenyő Miklós szinte teljes vizuális hiánya is erősen hozzájárult (a végefőcímet kivéve, ajajj, de azt már nem várták ki a nénik-bácsik).
De hogy abban a közösségi házban micsoda trikolór idill megy, az egyszerűen eszméletlen. Sosevolt hazaszeretet fűti az egészet, a falon egymást érik a Petőfi-idézetek, Nemzeti Dal, matyóhímzéses falikárpitok, címerek, nagy hazafiak portréi, igazi székelykapu a beltérben(!), "Freedomfighters Day" festmények, csiricsáré relikviák, Szeresd Magyarországot felszólítások, és fél éve először láttam újra élőben igazi kolbászt és konyhásnénit. Az egész hely olyan, mint egy rohadt nagy szuvenírbolt, csak a nagy öregek elhiszik, hogy létezik az a nagy magyaros giccs, amit ők maguknak oda felépítettek. Nem baj, hadd higgyenek benne, boldogok a szelídek. Los Angeles pedig igazán olyan hely, ahol hinned kell a nagy álomban, különben gyorsan felébredsz, és rájössz, hogy az nem is létezik errefelé.
Azért ahogy a lépcsőn felhágtam a mosdót keresve, és kinéztem az ablakon, a pálmafák és koreai bodegák gyorsan visszazökkentettek a valóságba. Még legalább három nap erejéig.
PS 1: Erre most valaki megkérdezheti, hogy akkor már megint kiket is fikáztam? Az USA-t? Magyarországot? A Los Angeles-ieket? A naívakat? A hazaiakat? A hazafiakat? Őszintén... Fogalmam sincs. Én megmondtam előre, hogy kissé kavarognak bennem az érzések és az élmények.
PS 2: Abszolút más tészta, de akit érdekel a gyönyörű és valóban idilli Santa Barbara-ba tett egynapos vonatos kiruccanásom képi beszámolója, itt van a webalbumom linkje:
http://www.facebook.com/album.php?aid=131499&id=559072666&l=e4dda6128e
2009. június 12., péntek
Alkonyzóna és vakszerencse
Nos, sok újdonsággal nem tudok szolgálni azon a súlyos, szentenciaszerű ténymegállapításon kívül, hogy immár utolsó Los Angeles-i hetembe léptem. Az égről meg csak nem akar eltűnni az állandósult June Gloom, miszerint minden júniusban menetrendszerűen gusztustalan, sápadt, vastag szürke felhőtakaró borítja az eget, és minden pillanatban azt várod, hogy mikor kezd el rohadtul esni, de aztán mégsem esik, csak olyan érzés, mintha egy szürke ponyva alatt poshadnál. Szóval búcsú-napsütésből túlzottan sok azért nem jut ki.
Az univerzum eme fentebbi jelenséget kivéve mellesleg elég kegyes hozzám, és a közelmúltban egymást érték a véletlen vakszerencsék az életemben. Először is, a Pleasantville-nek is beillő, fás-virágos Los Feliz-i utcákat járva egy ágyásban teljesen véletlenül egy magányos, fekete, szerény biológiai ismereteim alapján kígyóbőrnek beazonosított régi táskára akadtam, ami mellesleg elvileg valami erősen vintage Boss, úgyhogy kénytelen voltam befogadni a kis árvát, még ha kicsit csapzott is szegény.:D Emiatt minden hímnemű ismerősöm hülyének nézett eddig, de kit érdekel, hogy ők nem jönnek lázba egy talált táskától, a lelki szegények.
Tegnap pedig Santa Monica mólóján mászkálva jött rám a hirtelen infantilis vágy, hogy felüljek az Óriáskerékre meg egyéb színes-szagos micsodákra a Vidámparkban, de elhessegettem az ötletet, meg hát egyedül azért ez a móka sem az igazi, nemdebár. Kis idő múlva viszont éppen a móló végén üldögéltem a lépcsőn - hallgatva az aktuális nyálas utcazenészeket - mikor valami random iráni srác odajött hozzám haverkodni, a változatosság kedvéért (és mellesleg lassan nagyon a falra mászom ettől a nagy barátkozástól meg small talk-ozástól errefelé), és kiderült, hogy valami csoporttal éppen a Vidámparkban voltak aznap reggel, és van még a zsebében egy használt, ámde fantasztikus csellel újrahasznosítható karszalag. Persze kapva kaptam az alkalmon, és nem csak az Óriáskereket, de a hullámvasutat, a kalapácsot (ami, hála az égnek, nem fordult át, és így is én sikoltoztam rajta egyedül), meg valami szabadeséses cuccot is kipróbáltunk. Mondjuk minden attrakció csak éppen annyira emelte meg az adrenalinszintedet, hogy még kellemes legyen, és ne pereld be őket. Mikor egy négyéves, egyméteres kislány ült be mellénk a szabadeséses minitoronyba, anyuka és minden nyikkanás nélkül, már éreztem, hogy ez nekem való veszélyességi fokú hely lesz.
Az univerzum eme fentebbi jelenséget kivéve mellesleg elég kegyes hozzám, és a közelmúltban egymást érték a véletlen vakszerencsék az életemben. Először is, a Pleasantville-nek is beillő, fás-virágos Los Feliz-i utcákat járva egy ágyásban teljesen véletlenül egy magányos, fekete, szerény biológiai ismereteim alapján kígyóbőrnek beazonosított régi táskára akadtam, ami mellesleg elvileg valami erősen vintage Boss, úgyhogy kénytelen voltam befogadni a kis árvát, még ha kicsit csapzott is szegény.:D Emiatt minden hímnemű ismerősöm hülyének nézett eddig, de kit érdekel, hogy ők nem jönnek lázba egy talált táskától, a lelki szegények.
Tegnap pedig Santa Monica mólóján mászkálva jött rám a hirtelen infantilis vágy, hogy felüljek az Óriáskerékre meg egyéb színes-szagos micsodákra a Vidámparkban, de elhessegettem az ötletet, meg hát egyedül azért ez a móka sem az igazi, nemdebár. Kis idő múlva viszont éppen a móló végén üldögéltem a lépcsőn - hallgatva az aktuális nyálas utcazenészeket - mikor valami random iráni srác odajött hozzám haverkodni, a változatosság kedvéért (és mellesleg lassan nagyon a falra mászom ettől a nagy barátkozástól meg small talk-ozástól errefelé), és kiderült, hogy valami csoporttal éppen a Vidámparkban voltak aznap reggel, és van még a zsebében egy használt, ámde fantasztikus csellel újrahasznosítható karszalag. Persze kapva kaptam az alkalmon, és nem csak az Óriáskereket, de a hullámvasutat, a kalapácsot (ami, hála az égnek, nem fordult át, és így is én sikoltoztam rajta egyedül), meg valami szabadeséses cuccot is kipróbáltunk. Mondjuk minden attrakció csak éppen annyira emelte meg az adrenalinszintedet, hogy még kellemes legyen, és ne pereld be őket. Mikor egy négyéves, egyméteres kislány ült be mellénk a szabadeséses minitoronyba, anyuka és minden nyikkanás nélkül, már éreztem, hogy ez nekem való veszélyességi fokú hely lesz.
2009. június 5., péntek
Eastside, Westside
Nos, mintegy 12 napi intenzív, láblejárós-városnézős keleti parti körutam után ismételten a legőrültebb nyugati szegmensből jelentkezem be. Hajnali egykor értem vissza Los Angeles-be két hétre úgy, hogy gyakorlatilag barátok jóindulatára, kanapéira és zugaira vagyok rákényszerülve, állandó hivatalos lakhely hiányában. Nincs kiszolgáltatottabb érzés, mint saját kulcs és ruhásszekrény nélkül létezni, úgyhogy holnap mindenki dobjon oda egy százast valamelyik csövesnek a Kálvin téren.:D De legalább a nap kisütött a reggeli hervasztó esőfelhők után, és még a suli medencéjéhez is sikerült ellógnom a magyar barátnőm belépőjének köszönhetően (akiknél egyébként jelenleg is csövezem).
Egyébiránt rögtön rávett a kíváncsiság, hogy egy kisebb partizánakcióval felderítő expedícióra induljak drága utcám, a Menlo Ave környékére, és kémkedésem során sikerült kiderítenem, hogy mind a mi házunkból, mind a szomszéd házból akadnak még jelenlévő túlélők. (Vagyis lízingelők.) Arra számítottam, hogy sivatagi állapotokat és teljes csöndet találok arrafelé, erre az ablakon benézve látszólag nem nagyon változott semmi. (A hivatalos kiebrudalás tényén kívül.) Olyan érzés volt ez nekem, mint élet nyomaira bukkanni a Marson.
Na de szégyellhetném magam, ha az elmúlt 12 napom meg csak úgy a feledés homályába merülne, úgyhogy kénytelen vagyok legalább röviden megemlékezni keleti parti élményeimről. Nos, a zavartalan tömegközlekedéses-mászkálós körülményekből adódóan olyan kalandosra és eseménydúsra sikeredett az egész, mint errefelé a "túloldalon" akár egy egész hónap, úgyhogy előre szólok, hogy fizikailag és szellemileg képtelen lennék mindent blogba sűríteni. Valószínűleg egész este itt ülnék a Starbucksban, ami a USC környékén található, koffeint felszolgáló egységek legszociálisabbika - ezért is ragadott ide az élet a mai napon - de valószínűleg megőrülnék az üvöltő jazz-country keveréktől, ami minden, csak nem HÁTTÉRzene.
Így, más technikához folyamodva, mindhárom útiállomásom - Washington DC, New York és Boston - esetében is csak a kedvenceimet vagy legmaradandóbb emlékeimet emelem ki.
Washington DC -
Először is, ez egy igen kellemes város. Ez mindent elmond abban a tekintetben is, hogy ugyan kellemes, de semmiképpen sem túúúúl izgalmas. Olyan embereknek való, akik igényesek, harmincasok-negyvenesek, kormányhivatalokban dolgoznak, és az egész napi kosztümös munka után nem vágynak másra, mint beülni egy jó étterembe. Összesen két McDonald's-ot és Subwayt láttam, más gyorsétterem nyomát se nagyon, ami nem fokmérője a civilizációnak, de ezen könnyedén lemérhető, milyen jellegű volt a hely. (A USC körül legalább húszféle gyorsétterem van.) Annál több volt az emlékmű, szobor és egyéb látnivaló, és mindenhova könnyedén elsétálhatott az ember.
A kedvenc pillanatom/eseményem: Memorial Day (az elesett katonák emlékére) parádé és felvonulás a parkban, különböző iskolai rezesbandák, történelmi szerepjátszó egyesületek és katonai szervezetek dzsemborijával.
A kedvenc kulináris élményem (nem én lennék, ha nem lenne:D): Potbelly Sandwich works, ahol isteni Chicken Salad salátát készítenek cranberryvel megszórva.
A kedvenc városrészem: Gallery Place (vagy mi), ami elég kommersz, de igen hangulatos, és Georgetown, ahol minden szép, kellemes, hangulatos és nívós, a lakóházakat és a boltokat beleértve.
*** Azt mondtam, hogy rövid leszek, erre megint regényeket körmölök. Ez a jegeskávé tényleg felpörgetett, úgy látom. ***
New York City -
Nos, ez mindig is álmaim városa volt, szó szerint is, mert legalább ötször álmodtam azt a múltban, hogy ott vagyok, igaz, az egész esetenként erősen magyar lakótelep kinézetet öltött álmaimban...és nem is csalódtam benne, 5 és fél nap után sem éreztem azt egy percig sem, hogy kifogytam volna a látnivalókból. (Egyetlen gyenge pillanat fogott el, mikor a rohadt beengedő-kapukkal kellett szórakoznom a metrómegállóban, aztán még a bokámat is beütöttem a fém forgóajtóval, ami a gyalogolós Manhattanben halálos mértékű sérülésnek tekinthető.)
Ja, és a sztereotípiák ellenére mindenki sokkal barátságosabbnak és ártalmatlanabbnak tűnt, mint LA-ben. Igaz, Bronxba és Harlembe nem merészkedtem be.;)
A kedvenc pillanatom/élményem: Nos, ilyen itt több is lenne, de persze mi más, mint:
1. 360 fokos elképesztő kilátás a Rockefeller Center tetejéről (18 dollárt kell persze pengetni érte)
2. Mikor a SoHo-ban totál egyenesen keresztülgyalogoltam egy hülye MTV show, The City forgatásán, a kamerák kereszttüzében...mellesleg az asszisztens azt mondta, hogy mehetünk tovább, csak ne nézzünk a kamerába. Ennyire reality az egész, kéremszépen.
3. A couchsurfinges hostom elvitt magával és családjával egy olasz étterembe, ahol mindenki úgy vacsorázik, mint egy családi ebéden, és nagy közös tálakból eszik a kagylót meg hasonlókat.
4. séták és üldögélések a Central Park-ban (különösen a tóparton, ami egy köpésre volt a hostom lakásától)
A kedvenc kulináris élményem: Shake Shack pár utcára tőlünk, ahol isteni jégkrém-kreációkat gyártanak (úgy mint Upper West Slide és Strawberry Fields). Muffin bárhol, bármilyen formában.
A kedvenc városrészeim:
1. Upper West Side, pl. a Colombus Avenue környéke, ami tele van kajáldákkal, üzletekkel és fiatalokkal (és ahol én is laktam), és egy köpésre ott a Central Park is.
2. SoHo, ami menő, stílusos, bohém és fiatalos.
3. A Central Park úgy egészében.
4. Times Square. Tényleg olyan, mintha egy nagy, színes, digitális méhburokban üldögélnél. És mivel félig sétálóutcává alakították, székekkel, asztalokkal és napozóágyakkal, ennek nincs is semmi fizikai akadálya.
Boston -
Nos, Boston esetében többre és nagyobbra számítottam, de talán ott követtem el a hibát, hogy NYC UTÁN vetett oda a sors. Mindenesetre nem véletlenül nevezik Amerika "Walking City"-jének, ugyanis az egész látszólag belefér a tenyeredbe, és még Cambridge (ahol én is laktam, és a Harvard és MIT is arrafelé található) sincs elérhetetlen távolságban lábbusszal (igaz, én majd megdöglöttem, mikor egyszer hazagyalogoltunk a hostommal.) Mindenesetre kellemes hely, amivel megint csak azt fejezem ki, hogy azért New York-ot ez sem veri kenterbe a szememben. Igazából sok szempontból még Budapestet se.
A kedvenc pillanatom/emlékem: A leggyönyörűbb naplemente a folyó partján, ami aranyra festette a túlparti belváros felhőkarcolóit. (Ez meg csak úgy folyt a sziruptól, elnézést a túlcsorduló költőiségért.)
Kedvenc kulináris élményem: Boston Kreme/Cream (whatever) donuts, amit már eddig is imádtam, de itt és most AUTENTIKUS volt.
Kedvenc városrészem: Cambridge, ami a folyó túlpartján található, és két stréberképző, a Harvard és a Massachusetts Institute of Technology otthona, ebből adódóan dúskál többé-kevésbé hipereminens diákokban, hangulatos beülős helyekben, aranyos boltokban és bárokban, valamint elbűvölő mélyvörös téglás épületekben.
Képi aláfestésként pedig íme a Facebook-os webalbumaim:
Boston - http://www.facebook.com/album.php?aid=129300&id=559072666&l=cecaec6afd
NYC - http://www.facebook.com/album.php?aid=129075&id=559072666&l=38baba2187
Washington DC
- http://www.facebook.com/album.php?aid=128455&id=559072666&l=4054516c55
Hát, röviden ennyi. Nem is annyira röviden. Aki szeret olvasni, az örülhet, hogy baromira ráérek igazi Los Angeles-i semmirekellőként. Talán ideje lenne kiköltöznöm Venice Beach-re és beállni utcai őrültnek egy kicsit.
Egyébiránt rögtön rávett a kíváncsiság, hogy egy kisebb partizánakcióval felderítő expedícióra induljak drága utcám, a Menlo Ave környékére, és kémkedésem során sikerült kiderítenem, hogy mind a mi házunkból, mind a szomszéd házból akadnak még jelenlévő túlélők. (Vagyis lízingelők.) Arra számítottam, hogy sivatagi állapotokat és teljes csöndet találok arrafelé, erre az ablakon benézve látszólag nem nagyon változott semmi. (A hivatalos kiebrudalás tényén kívül.) Olyan érzés volt ez nekem, mint élet nyomaira bukkanni a Marson.
Na de szégyellhetném magam, ha az elmúlt 12 napom meg csak úgy a feledés homályába merülne, úgyhogy kénytelen vagyok legalább röviden megemlékezni keleti parti élményeimről. Nos, a zavartalan tömegközlekedéses-mászkálós körülményekből adódóan olyan kalandosra és eseménydúsra sikeredett az egész, mint errefelé a "túloldalon" akár egy egész hónap, úgyhogy előre szólok, hogy fizikailag és szellemileg képtelen lennék mindent blogba sűríteni. Valószínűleg egész este itt ülnék a Starbucksban, ami a USC környékén található, koffeint felszolgáló egységek legszociálisabbika - ezért is ragadott ide az élet a mai napon - de valószínűleg megőrülnék az üvöltő jazz-country keveréktől, ami minden, csak nem HÁTTÉRzene.
Így, más technikához folyamodva, mindhárom útiállomásom - Washington DC, New York és Boston - esetében is csak a kedvenceimet vagy legmaradandóbb emlékeimet emelem ki.
Washington DC -
Először is, ez egy igen kellemes város. Ez mindent elmond abban a tekintetben is, hogy ugyan kellemes, de semmiképpen sem túúúúl izgalmas. Olyan embereknek való, akik igényesek, harmincasok-negyvenesek, kormányhivatalokban dolgoznak, és az egész napi kosztümös munka után nem vágynak másra, mint beülni egy jó étterembe. Összesen két McDonald's-ot és Subwayt láttam, más gyorsétterem nyomát se nagyon, ami nem fokmérője a civilizációnak, de ezen könnyedén lemérhető, milyen jellegű volt a hely. (A USC körül legalább húszféle gyorsétterem van.) Annál több volt az emlékmű, szobor és egyéb látnivaló, és mindenhova könnyedén elsétálhatott az ember.
A kedvenc pillanatom/eseményem: Memorial Day (az elesett katonák emlékére) parádé és felvonulás a parkban, különböző iskolai rezesbandák, történelmi szerepjátszó egyesületek és katonai szervezetek dzsemborijával.
A kedvenc kulináris élményem (nem én lennék, ha nem lenne:D): Potbelly Sandwich works, ahol isteni Chicken Salad salátát készítenek cranberryvel megszórva.
A kedvenc városrészem: Gallery Place (vagy mi), ami elég kommersz, de igen hangulatos, és Georgetown, ahol minden szép, kellemes, hangulatos és nívós, a lakóházakat és a boltokat beleértve.
*** Azt mondtam, hogy rövid leszek, erre megint regényeket körmölök. Ez a jegeskávé tényleg felpörgetett, úgy látom. ***
New York City -
Nos, ez mindig is álmaim városa volt, szó szerint is, mert legalább ötször álmodtam azt a múltban, hogy ott vagyok, igaz, az egész esetenként erősen magyar lakótelep kinézetet öltött álmaimban...és nem is csalódtam benne, 5 és fél nap után sem éreztem azt egy percig sem, hogy kifogytam volna a látnivalókból. (Egyetlen gyenge pillanat fogott el, mikor a rohadt beengedő-kapukkal kellett szórakoznom a metrómegállóban, aztán még a bokámat is beütöttem a fém forgóajtóval, ami a gyalogolós Manhattanben halálos mértékű sérülésnek tekinthető.)
Ja, és a sztereotípiák ellenére mindenki sokkal barátságosabbnak és ártalmatlanabbnak tűnt, mint LA-ben. Igaz, Bronxba és Harlembe nem merészkedtem be.;)
A kedvenc pillanatom/élményem: Nos, ilyen itt több is lenne, de persze mi más, mint:
1. 360 fokos elképesztő kilátás a Rockefeller Center tetejéről (18 dollárt kell persze pengetni érte)
2. Mikor a SoHo-ban totál egyenesen keresztülgyalogoltam egy hülye MTV show, The City forgatásán, a kamerák kereszttüzében...mellesleg az asszisztens azt mondta, hogy mehetünk tovább, csak ne nézzünk a kamerába. Ennyire reality az egész, kéremszépen.
3. A couchsurfinges hostom elvitt magával és családjával egy olasz étterembe, ahol mindenki úgy vacsorázik, mint egy családi ebéden, és nagy közös tálakból eszik a kagylót meg hasonlókat.
4. séták és üldögélések a Central Park-ban (különösen a tóparton, ami egy köpésre volt a hostom lakásától)
A kedvenc kulináris élményem: Shake Shack pár utcára tőlünk, ahol isteni jégkrém-kreációkat gyártanak (úgy mint Upper West Slide és Strawberry Fields). Muffin bárhol, bármilyen formában.
A kedvenc városrészeim:
1. Upper West Side, pl. a Colombus Avenue környéke, ami tele van kajáldákkal, üzletekkel és fiatalokkal (és ahol én is laktam), és egy köpésre ott a Central Park is.
2. SoHo, ami menő, stílusos, bohém és fiatalos.
3. A Central Park úgy egészében.
4. Times Square. Tényleg olyan, mintha egy nagy, színes, digitális méhburokban üldögélnél. És mivel félig sétálóutcává alakították, székekkel, asztalokkal és napozóágyakkal, ennek nincs is semmi fizikai akadálya.
Boston -
Nos, Boston esetében többre és nagyobbra számítottam, de talán ott követtem el a hibát, hogy NYC UTÁN vetett oda a sors. Mindenesetre nem véletlenül nevezik Amerika "Walking City"-jének, ugyanis az egész látszólag belefér a tenyeredbe, és még Cambridge (ahol én is laktam, és a Harvard és MIT is arrafelé található) sincs elérhetetlen távolságban lábbusszal (igaz, én majd megdöglöttem, mikor egyszer hazagyalogoltunk a hostommal.) Mindenesetre kellemes hely, amivel megint csak azt fejezem ki, hogy azért New York-ot ez sem veri kenterbe a szememben. Igazából sok szempontból még Budapestet se.
A kedvenc pillanatom/emlékem: A leggyönyörűbb naplemente a folyó partján, ami aranyra festette a túlparti belváros felhőkarcolóit. (Ez meg csak úgy folyt a sziruptól, elnézést a túlcsorduló költőiségért.)
Kedvenc kulináris élményem: Boston Kreme/Cream (whatever) donuts, amit már eddig is imádtam, de itt és most AUTENTIKUS volt.
Kedvenc városrészem: Cambridge, ami a folyó túlpartján található, és két stréberképző, a Harvard és a Massachusetts Institute of Technology otthona, ebből adódóan dúskál többé-kevésbé hipereminens diákokban, hangulatos beülős helyekben, aranyos boltokban és bárokban, valamint elbűvölő mélyvörös téglás épületekben.
Képi aláfestésként pedig íme a Facebook-os webalbumaim:
Boston - http://www.facebook.com/album.php?aid=129300&id=559072666&l=cecaec6afd
NYC - http://www.facebook.com/album.php?aid=129075&id=559072666&l=38baba2187
Washington DC
- http://www.facebook.com/album.php?aid=128455&id=559072666&l=4054516c55
Hát, röviden ennyi. Nem is annyira röviden. Aki szeret olvasni, az örülhet, hogy baromira ráérek igazi Los Angeles-i semmirekellőként. Talán ideje lenne kiköltöznöm Venice Beach-re és beállni utcai őrültnek egy kicsit.
2009. május 23., szombat
Bye-bye Menlo
Most csak egészen röviden jelentkezem be, mielőtt holnap, ha minden jól megy, nekivágok egy kis keleti-parti körútnak (Washington DC, New York, Boston). Hogy Los Angeles-be visszaérve pontosan éppen kiknél és hogy fogom tölteni a fennmarad két hetemet, az még a jövő zenéje, de ne szaladjunk ennyire előre.;)
Az elmúlt napjaim a csomagolással járó kisebb idegrohamhullámok jegyében telt. Mindkét bőröndömre már most kiírhatnám, hogy telt ház, és a cuccaim egy része már így is egy külön zsákba kényszerült. Asszem vagy a Los Angeles-i csövesek fognak majd nagyon jól járni a törölközőimmel és az ágyneműmmel, vagy valami vákuumtechnikával az egészet összezsugorítom.
A nagyobb táskámat már most csak ráüléses-rugdosásos technikával sikerült valahogy összecipzározni. Ajajj. A pakolás minden út legutálatosabb része, az már szentigaz.
Ezenkívül a Menlo-háznak is búcsút kell intenem. Tulajdonképpen már most kihaltnak tűnik az egész környék, noha a lakótársaim fele hivatalosan még itt tartózkodik. Tegnap este teljesen egyedül voltam a házban, amihez nagyon stílusosan audiovizuális aláfestésként kiválasztottam egy még szomorúbb és elszomorítóbb romantikus filmet a Video on Demand szolgáltatásunkból, csak hogy tovább melankolizálhassam nagy magányomban.
Szóval, ma (pontosabban holnap kora reggel) leadom a kulcsot és "elhagyom a házat, ahol élek".
Azért majdnem 4,5 hónapot töltöttem el itt, a lakótársaim között, és ennél többet eddig csak a családommal éltem egy fedél alatt, szóval furcsa lesz itthagyni az egészet. Bár, mivel majdnem mindenki más még nálam is korábban költözött be ide, gondolom a többieknek még nehezebb. Vagy furcsább. Bár nem is tudom, látszólag mindenki leszarta a dolgot az amerikaik között, nem egy csöpögős-érzelgős-búcsúzkodós népség, mondhatni elég felszínesek az ilyesmivel kapcsolatban. Szivacsból vannak, és folyton vándorolnak.
Tehát, viszlát Menlo Ave. Nem lesz több vízipipázás a tornácon, napozás a kertben, fröcskölés a gyerekmedencénél; nem lesz több iszonyú rendetlenség és szétszórt üvegek vasárnap délután, és patyolattiszta konyha hétfő délután (gracias a takarítónőknek), az aktuális vicces tévésorozatok kollektív bambulása a nappaliban heverészve; beerpong és flip cup meccsek; bemelegítő felesek, mielőtt nekivágnánk a környék házibulijainak vagy a belváros bárjainak; nem lesz több hazabiciklizés a USC-ről, vagy biciklizés a Ralphs-ba, hogy hazacipeljem a mázsás súlyú egygallonos tejeket. Nem lesz több rikácsolás, ordibálás (persze mindezt just for fun), üvöltő raggea zene, kétdolláros mosás-szárítás, haverkodás a szomszédokkal vagy a DPS/LAPD-tisztekkel, utcán átsüvítő USC-busz vagy csilingelő mexikói fagylaltoskocsi.
Bye-bye.
Az elmúlt napjaim a csomagolással járó kisebb idegrohamhullámok jegyében telt. Mindkét bőröndömre már most kiírhatnám, hogy telt ház, és a cuccaim egy része már így is egy külön zsákba kényszerült. Asszem vagy a Los Angeles-i csövesek fognak majd nagyon jól járni a törölközőimmel és az ágyneműmmel, vagy valami vákuumtechnikával az egészet összezsugorítom.
A nagyobb táskámat már most csak ráüléses-rugdosásos technikával sikerült valahogy összecipzározni. Ajajj. A pakolás minden út legutálatosabb része, az már szentigaz.
Ezenkívül a Menlo-háznak is búcsút kell intenem. Tulajdonképpen már most kihaltnak tűnik az egész környék, noha a lakótársaim fele hivatalosan még itt tartózkodik. Tegnap este teljesen egyedül voltam a házban, amihez nagyon stílusosan audiovizuális aláfestésként kiválasztottam egy még szomorúbb és elszomorítóbb romantikus filmet a Video on Demand szolgáltatásunkból, csak hogy tovább melankolizálhassam nagy magányomban.
Szóval, ma (pontosabban holnap kora reggel) leadom a kulcsot és "elhagyom a házat, ahol élek".
Azért majdnem 4,5 hónapot töltöttem el itt, a lakótársaim között, és ennél többet eddig csak a családommal éltem egy fedél alatt, szóval furcsa lesz itthagyni az egészet. Bár, mivel majdnem mindenki más még nálam is korábban költözött be ide, gondolom a többieknek még nehezebb. Vagy furcsább. Bár nem is tudom, látszólag mindenki leszarta a dolgot az amerikaik között, nem egy csöpögős-érzelgős-búcsúzkodós népség, mondhatni elég felszínesek az ilyesmivel kapcsolatban. Szivacsból vannak, és folyton vándorolnak.
Tehát, viszlát Menlo Ave. Nem lesz több vízipipázás a tornácon, napozás a kertben, fröcskölés a gyerekmedencénél; nem lesz több iszonyú rendetlenség és szétszórt üvegek vasárnap délután, és patyolattiszta konyha hétfő délután (gracias a takarítónőknek), az aktuális vicces tévésorozatok kollektív bambulása a nappaliban heverészve; beerpong és flip cup meccsek; bemelegítő felesek, mielőtt nekivágnánk a környék házibulijainak vagy a belváros bárjainak; nem lesz több hazabiciklizés a USC-ről, vagy biciklizés a Ralphs-ba, hogy hazacipeljem a mázsás súlyú egygallonos tejeket. Nem lesz több rikácsolás, ordibálás (persze mindezt just for fun), üvöltő raggea zene, kétdolláros mosás-szárítás, haverkodás a szomszédokkal vagy a DPS/LAPD-tisztekkel, utcán átsüvítő USC-busz vagy csilingelő mexikói fagylaltoskocsi.
Bye-bye.
2009. május 19., kedd
Megrázó és felkavaró élmények
Ezen a héten két megrázó élményben volt részem: először is, miután tegnap egy egész napos buszos gettókörút (célállomás: Venice Beach, ahol hétfőn olyan csönd volt, mint a világűrben, és a hőmérséklet sem volt sokkal magasabb egy jó ideig, és kvázi bealudtunk a homokban:)) után hazaértem, meglepetéssel vettem észre, hogy egyke maradtam a szobámban.
A szobatársnőm úgy látszik, fogta magát, és az összes valamirevaló cuccát átdeponálta Malibuba. A bútorain és a hajszárítóján kívül, mellesleg...utóbbiért hálás köszönetem, ezzel sikerült megmentenie engem egy időre a csutakos hajból eredő közbotrányokozástól.
Nem mondom, hogy nem egyszerűbb az életem, ha a biológiai órámat és laptophangszóróimat nem kell mások életviteléhez igazítanom, de akkor is szíven ütött a dolog, hogy TÉNYLEG vége van a félévnek, és TÉNYLEG minden lakótársam lassan szedegeti a sátorfáját, engem is beleértve.
De hát ilyen a végzősök és a cserediákok élete. A búcsúzkodás mellesleg ígyis-úgyis hosszúra nyúlik (főleg nekem, aki még június nagy részében is errefelé fog csövezni), és a lakótársaim különböző végzős ceremóniáiból és összejöveteleiből adódan eddig elég emlékezetesre is sikeredett. Szombaton például nekivágtunk a Pacific Highway-nek, és a szokásos nukleáris szürkeségben nekivágtunk Malibunak, ahol a szobatársnőm szervezett Poolside BBQ-t (magyarosan "medence parti parti", hohohó, micsoda szójáték).
Nekem ez nem is annyira "poolside", hanem technikailag "in-pool" állapotban végződött, miután az egyik ismerősöm valami idióta játék folyamán gátlástalanul belökött a vízbe. Nem mondom, hogy nem provokáltam ki a dolgot, és hogy nem tudtam, hogy fog végződni, ha a medence peremétől húsz centire egyensúlyozunk, tehát egyrészt megérdemeltem, másrészt így legalább rávettem magam, hogy úszkáljak egy kicsit a napmentes klíma ellenére is. Mazochista élvezet volt.
Mellesleg nem én voltam az egyetlen, aki búcsúztatta a végzős lakótársaimat, hanem segítségemre volt öreg osztrák barátunk, Arnold Schwarzenegger bácsi is, aki az ezévi ünnepi beszédért volt felelős (persze nem Malibuban, hanem a USC hivatalos pénteki ceremóniáján).
Egész szórakoztatóra vette a figurát a még mindig erőteljes akcentussal színezett baritonú Governator, és nem csak a kacifántos karrierjéről tett megindító vallomást és ejtett el önironikus megjegyzéseket (személyes tanulság: faragj előnyt az akcentusodból, haha), de olyan nagyszerű tanácsokat és útmutatásokat is megosztott a sikerre éhes diákokkal, mint hogy nem tudod megmászni a siker létráját, ha a zsebre vágod a kezed, illetve "work your butt off". Szerencsére Schwarzi mindenkit megnyugtatott, hogy az USA a legnagyszerűbb ország a világon, és senki ne aggódjon a jövője miatt (a recesszió ellenére se), elvégre itt nem lesz semmi gáz, mennyivel szarabbak lennének a kilátások mondjuk Afganisztánban (vagy Magyarországon...?:P).
És még doktorrá is avatták a USC-n ez alkalomból. Ejj, Amerika tényleg a lehetőségek hazája.
Aki nagyon unatkozik/érdeklődik, tessen megnézni az audiovizuális, kásás videót róla:
http://www.youtube.com/watch?v=i5ZeIVPe5dg
No, de nehogy kifelejtsem a LEGMEGRÁZÓBB élményt heti hírmorzsáim közül, nevezetesen hogy mintegy két napja valódi miniföldrengésben lehetett részem, és ezért az életre szóló (és remélhetőleg egyszeri;) élményért még a szobámból sem kellett kilépnem. Sőt, még a seggemet sem kellett felemelnem a székből, ugyanis egyszercsak megmozdult körülöttem a ház, mintha egy metrt zúgattak volna el a felső emeleten. Én jó kiscserkész módjára beálltam szépen az ajtófélfába, de szerencsére az egész nem tartott tovább 7-8 másodpercnél, mire végül az egész ház és környék recsegve visszahelyezkedett eredeti állapotába. Persze egyedül voltam éppen itthon, ami nem segített a pánikoldásban, de szerencsére nagyobb volt a füstje, mint a lángja, és sehol nem történt semmi nagyobb gáz a városban. Én mindenesetre utórezgésként még vagy fél óráig remegtem.
Végezetül íme Universal Studios képeim webalbum-linkje, családi nyomásra:D :
http://www.facebook.com/album.php?aid=124213&id=559072666&l=609137f29f
...Illetve egy egyveleg:
http://www.facebook.com/album.php?aid=123350&id=559072666&l=5220c38423
A szobatársnőm úgy látszik, fogta magát, és az összes valamirevaló cuccát átdeponálta Malibuba. A bútorain és a hajszárítóján kívül, mellesleg...utóbbiért hálás köszönetem, ezzel sikerült megmentenie engem egy időre a csutakos hajból eredő közbotrányokozástól.
Nem mondom, hogy nem egyszerűbb az életem, ha a biológiai órámat és laptophangszóróimat nem kell mások életviteléhez igazítanom, de akkor is szíven ütött a dolog, hogy TÉNYLEG vége van a félévnek, és TÉNYLEG minden lakótársam lassan szedegeti a sátorfáját, engem is beleértve.
De hát ilyen a végzősök és a cserediákok élete. A búcsúzkodás mellesleg ígyis-úgyis hosszúra nyúlik (főleg nekem, aki még június nagy részében is errefelé fog csövezni), és a lakótársaim különböző végzős ceremóniáiból és összejöveteleiből adódan eddig elég emlékezetesre is sikeredett. Szombaton például nekivágtunk a Pacific Highway-nek, és a szokásos nukleáris szürkeségben nekivágtunk Malibunak, ahol a szobatársnőm szervezett Poolside BBQ-t (magyarosan "medence parti parti", hohohó, micsoda szójáték).
Nekem ez nem is annyira "poolside", hanem technikailag "in-pool" állapotban végződött, miután az egyik ismerősöm valami idióta játék folyamán gátlástalanul belökött a vízbe. Nem mondom, hogy nem provokáltam ki a dolgot, és hogy nem tudtam, hogy fog végződni, ha a medence peremétől húsz centire egyensúlyozunk, tehát egyrészt megérdemeltem, másrészt így legalább rávettem magam, hogy úszkáljak egy kicsit a napmentes klíma ellenére is. Mazochista élvezet volt.
Mellesleg nem én voltam az egyetlen, aki búcsúztatta a végzős lakótársaimat, hanem segítségemre volt öreg osztrák barátunk, Arnold Schwarzenegger bácsi is, aki az ezévi ünnepi beszédért volt felelős (persze nem Malibuban, hanem a USC hivatalos pénteki ceremóniáján).
Egész szórakoztatóra vette a figurát a még mindig erőteljes akcentussal színezett baritonú Governator, és nem csak a kacifántos karrierjéről tett megindító vallomást és ejtett el önironikus megjegyzéseket (személyes tanulság: faragj előnyt az akcentusodból, haha), de olyan nagyszerű tanácsokat és útmutatásokat is megosztott a sikerre éhes diákokkal, mint hogy nem tudod megmászni a siker létráját, ha a zsebre vágod a kezed, illetve "work your butt off". Szerencsére Schwarzi mindenkit megnyugtatott, hogy az USA a legnagyszerűbb ország a világon, és senki ne aggódjon a jövője miatt (a recesszió ellenére se), elvégre itt nem lesz semmi gáz, mennyivel szarabbak lennének a kilátások mondjuk Afganisztánban (vagy Magyarországon...?:P).
És még doktorrá is avatták a USC-n ez alkalomból. Ejj, Amerika tényleg a lehetőségek hazája.
Aki nagyon unatkozik/érdeklődik, tessen megnézni az audiovizuális, kásás videót róla:
http://www.youtube.com/watch?v=i5ZeIVPe5dg
No, de nehogy kifelejtsem a LEGMEGRÁZÓBB élményt heti hírmorzsáim közül, nevezetesen hogy mintegy két napja valódi miniföldrengésben lehetett részem, és ezért az életre szóló (és remélhetőleg egyszeri;) élményért még a szobámból sem kellett kilépnem. Sőt, még a seggemet sem kellett felemelnem a székből, ugyanis egyszercsak megmozdult körülöttem a ház, mintha egy metrt zúgattak volna el a felső emeleten. Én jó kiscserkész módjára beálltam szépen az ajtófélfába, de szerencsére az egész nem tartott tovább 7-8 másodpercnél, mire végül az egész ház és környék recsegve visszahelyezkedett eredeti állapotába. Persze egyedül voltam éppen itthon, ami nem segített a pánikoldásban, de szerencsére nagyobb volt a füstje, mint a lángja, és sehol nem történt semmi nagyobb gáz a városban. Én mindenesetre utórezgésként még vagy fél óráig remegtem.
Végezetül íme Universal Studios képeim webalbum-linkje, családi nyomásra:D :
http://www.facebook.com/album.php?aid=124213&id=559072666&l=609137f29f
...Illetve egy egyveleg:
http://www.facebook.com/album.php?aid=123350&id=559072666&l=5220c38423
2009. május 13., szerda
Univerzális születésnap
Jelen pillanatban életem első amerikai születésnapját ünnepelem, ami az időzónák kontinensközi játékából adóan idén extrém hosszúra nyúlik, és kvázi egész héten kapom az üdvözleteket a Föld minden pontjáról. Valaki dobjon már meg holnap hajnalban eggyel Ázsiából, ott még javában tartana a hacacáré. Hogy meglegyen a torta is, vettem magamnak egy szelet Red Velvet-et a boltban, amiről máig nem tudtam eldönteni, illetve kianalizálni, hogy miből készítik, és erősen amerikai ízvilágú, mélyvörösben pompázó cukormázas csoda, de az íze valóban bársonyos és mennyei. (Na, ez valamilyen átlagos igénytelenségű helyi reklámszövegnek is beillett volna...)
Egyébként a lakótársaim is nagyon édesek voltak, hajnali fél háromkor három azonosítatlan kilétű, részeg egyén (illetőleg volt az négy is, de szemüveg nélkül, az éjszaka kellős közepén, néhány pohár pezsgő után képtelen voltam ilyen bonyolult vizuális teszteket kiállni) szó szerint betört a szuperbiztonságos, számzáras lakatú bunkerembe, és legszebb álmaimból felébresztve énekelt és ugrándozott a tiszteletemre, valamint belenyomta a fejemet a félig megevett "szülinapi" nachosukba, és nekem ajándékozta a szobatársnőm egyik bevásárlószatyrát. Nem baj, a szándék a lényeg, azt meg értékeltem.
Az úgymond - szó szerint, illetve átvitt értelemben is - felhőtlen napot beárnyékolta, hogy kénytelen voltam elvonszolni testemet egyetlen vizsgámra (most mindenki utál otthon ezért is, de úgyis kénytelen leszek utólag mindenből otthon is levizsgázni, Tanár Úr kérem), és két órán keresztül mintegy 9 oldalban igyekeztem ecsetelni a divat szociológiáját. Na de mindegy, ez is megvolt, végre én is lezárhatom az itteni félévemet. A végzős lakótársaim (akiknek ezen a héten mindenféle bulija és ceremóniája lesz ez alkalomból) már másfél hete váltófutás-jellegű eufória-kitöréseket produkálnak, végleg maguk mögött hagyva az iskolapadot (ami a USC-n persze nem is olyan kemény, mint amilyen kemény a leszállóágban lévő kaliforniai munkaerőpiac).
Tegnap végre - előszülinapként, illetve a vizsgámat félretéve - hárman, magyarok, elzarándokoltunk a Universal Studios-ba is. Nem lett volna semmi probléma az odajutással, illetve a hazajutással se, ha ártatlan, BKV-hoz szokott egyszerű magyar lelkünk meg nem tréfál minket, és számolunk olyan apróságokkal, mint hogy a metróvonalak elágaznak, nincsenek pontosan feltüntetve a megállókban, nincs kiírva a menetrend a buszmegállóban, illetve hogy este hét után már lövik a pizsit, vagy mindenki az Esmeraldát nézi a tévében, és nem járnak a buszaink a belvárosban.
Maga a Universal egyébként relatíve hozta az általam elvártakat, én legalábbis tök jól szórakoztam egy álló napon át a különböző kommersz turistalátványosságokkal, japán turistákat kényeztető fotó-beállási lehetőségekkel, kajáldákkal, szuvenírboltokkal és hullámvasutakkal (vagy éppen virtuális hullámvasutakkal, mint ami mondjuk a Simpsons Ride esetében teljesen váratlanul kikanyarodott a történetből.) Volt megint minden, ami köll, nem is ecsetelném a dolgot, mert annyi ideig írhatnám az eseményeket meg a látnivalókat, hogy görcsbe állnának az ujjbegyeim (az ujjaim már így is görcsben vannak két óra körmöléstől és fél óra úszástól).
Röviden annyit, hogy megnéztünk majdnem mindent (vízi kaszkadőrshow-t, special effect bemutatót, Shrek 3-D vetítést stb.), felültünk majdnem mindenhova (Jurassic Ride szabadeséses-vízeséses mittomén milyen zuhanással, Mummy Ride sötét alagútban, Simpsons Ride virtuális hullámvasúton), persze paráztunk is rendesen, mint a rossz, beszari ötévesek, ahogy illett, és vizesek is lettünk, ahogy illett, mert ez minden egyes produkció magját jelentette.
Mintegy órás sorbanállás/sorbanülés után (amit húsz percre hazudtak le a bejáratnál) felültünk az elektromos kiskocsira, ami végigvitt minket a stúdió külterületének nagy részén, ahol olyan klasszikusokat forgattak, mint a Psycho (a motelnél ál-Norman Bates nézett nagyon csúnyán, és rohant a kocsi után késsel), a Cápa, Grincs, Heroes vagy a Fast and Furious. Haha. Volt föld alatti álmetrómegálló, special effectek, fröcskölés, tűz, turisták ijesztegetése. Bár elvileg aznap forgatási napja volt a Született feleségeknek (igaz, valószínűleg fedett stúdiókban), végigkocsikáztunk a Wisteria Lane-n is, ami persze élőben nem hosszabb, mint az én utcám otthon, és a házak, gondolom, belülről teljesen üresek, valamint közelről minden növényről ordít, hogy vizet és szerves kémiát az életben nem látott, de egyébként egészen élethű volt az egész. Utca vót, na.
Szóval igazán elmondhatni, hogy univerzális volt a szórakozás. Haha. Most komolyan ezzel a szlogennel operálnak, nem én találtam ki. Aki nem hiszi, járjon utána.
Egyébként a lakótársaim is nagyon édesek voltak, hajnali fél háromkor három azonosítatlan kilétű, részeg egyén (illetőleg volt az négy is, de szemüveg nélkül, az éjszaka kellős közepén, néhány pohár pezsgő után képtelen voltam ilyen bonyolult vizuális teszteket kiállni) szó szerint betört a szuperbiztonságos, számzáras lakatú bunkerembe, és legszebb álmaimból felébresztve énekelt és ugrándozott a tiszteletemre, valamint belenyomta a fejemet a félig megevett "szülinapi" nachosukba, és nekem ajándékozta a szobatársnőm egyik bevásárlószatyrát. Nem baj, a szándék a lényeg, azt meg értékeltem.
Az úgymond - szó szerint, illetve átvitt értelemben is - felhőtlen napot beárnyékolta, hogy kénytelen voltam elvonszolni testemet egyetlen vizsgámra (most mindenki utál otthon ezért is, de úgyis kénytelen leszek utólag mindenből otthon is levizsgázni, Tanár Úr kérem), és két órán keresztül mintegy 9 oldalban igyekeztem ecsetelni a divat szociológiáját. Na de mindegy, ez is megvolt, végre én is lezárhatom az itteni félévemet. A végzős lakótársaim (akiknek ezen a héten mindenféle bulija és ceremóniája lesz ez alkalomból) már másfél hete váltófutás-jellegű eufória-kitöréseket produkálnak, végleg maguk mögött hagyva az iskolapadot (ami a USC-n persze nem is olyan kemény, mint amilyen kemény a leszállóágban lévő kaliforniai munkaerőpiac).
Tegnap végre - előszülinapként, illetve a vizsgámat félretéve - hárman, magyarok, elzarándokoltunk a Universal Studios-ba is. Nem lett volna semmi probléma az odajutással, illetve a hazajutással se, ha ártatlan, BKV-hoz szokott egyszerű magyar lelkünk meg nem tréfál minket, és számolunk olyan apróságokkal, mint hogy a metróvonalak elágaznak, nincsenek pontosan feltüntetve a megállókban, nincs kiírva a menetrend a buszmegállóban, illetve hogy este hét után már lövik a pizsit, vagy mindenki az Esmeraldát nézi a tévében, és nem járnak a buszaink a belvárosban.
Maga a Universal egyébként relatíve hozta az általam elvártakat, én legalábbis tök jól szórakoztam egy álló napon át a különböző kommersz turistalátványosságokkal, japán turistákat kényeztető fotó-beállási lehetőségekkel, kajáldákkal, szuvenírboltokkal és hullámvasutakkal (vagy éppen virtuális hullámvasutakkal, mint ami mondjuk a Simpsons Ride esetében teljesen váratlanul kikanyarodott a történetből.) Volt megint minden, ami köll, nem is ecsetelném a dolgot, mert annyi ideig írhatnám az eseményeket meg a látnivalókat, hogy görcsbe állnának az ujjbegyeim (az ujjaim már így is görcsben vannak két óra körmöléstől és fél óra úszástól).
Röviden annyit, hogy megnéztünk majdnem mindent (vízi kaszkadőrshow-t, special effect bemutatót, Shrek 3-D vetítést stb.), felültünk majdnem mindenhova (Jurassic Ride szabadeséses-vízeséses mittomén milyen zuhanással, Mummy Ride sötét alagútban, Simpsons Ride virtuális hullámvasúton), persze paráztunk is rendesen, mint a rossz, beszari ötévesek, ahogy illett, és vizesek is lettünk, ahogy illett, mert ez minden egyes produkció magját jelentette.
Mintegy órás sorbanállás/sorbanülés után (amit húsz percre hazudtak le a bejáratnál) felültünk az elektromos kiskocsira, ami végigvitt minket a stúdió külterületének nagy részén, ahol olyan klasszikusokat forgattak, mint a Psycho (a motelnél ál-Norman Bates nézett nagyon csúnyán, és rohant a kocsi után késsel), a Cápa, Grincs, Heroes vagy a Fast and Furious. Haha. Volt föld alatti álmetrómegálló, special effectek, fröcskölés, tűz, turisták ijesztegetése. Bár elvileg aznap forgatási napja volt a Született feleségeknek (igaz, valószínűleg fedett stúdiókban), végigkocsikáztunk a Wisteria Lane-n is, ami persze élőben nem hosszabb, mint az én utcám otthon, és a házak, gondolom, belülről teljesen üresek, valamint közelről minden növényről ordít, hogy vizet és szerves kémiát az életben nem látott, de egyébként egészen élethű volt az egész. Utca vót, na.
Szóval igazán elmondhatni, hogy univerzális volt a szórakozás. Haha. Most komolyan ezzel a szlogennel operálnak, nem én találtam ki. Aki nem hiszi, járjon utána.
2009. május 6., szerda
LA felett az ég
Finals week van, azaz az egyetlen többé-kevésbé kemény másfél hétbe sűrített vizsgaidőszak, ami azt jelenti, hogy mindenki visszanbújik szépen a barlangjába, és elő se jön, amíg be nem adta az összes beadandóját, és le nem vizsgázott minden levizsgázandóból. Legalábbis elvileg: a lakótársaim többsége például egészen ritka természeti jelenséggé redukálódott a házban, nekem viszont csak egy vizsgám lesz, és az is a születésnapomon, csak hogy teljes legyen majd az élvezet.
A tanítás hiányát viszont igyekszem dúsított mennyiségű sportolással (squash, ami a legújabb szenvedélyem lenne, ha otthon nem kéne vagyont fizetni a pályabérlésért; úszás a suli medencéjében, ami jacuzzizással megspékelve a lehető legjobb tevékenység a forró kaliforniai májusban stb.) kompenzálni, hogy ha agyra nem is, legalább testre gyúrjak (höhö).
Tegnap pedig egészen durva izomlázat szereztem be (az előző napi squash-utófájdalmak mellé), mikor egy rövidebb túrára/sétára (a jelenlévőknek séta, nekem túra volt) indultunk a Griffith Park-ba, ami a hollywoodi hegyeknél található. Ez gyakorlatilag egy tipikus LA-összlátványosság, mindent bele kategória, csillagvizsgálóval, sivatagos nemzeti parknak beillő hegyes-völgyes vidékkel és egyebekkel. Mellesleg a természet teljes mértékben a Madrid közeli hegyekre emlékeztett.
A kilátás fenomenális, az egész várost belátni, és még annak ellenére is megérte felhágni a hegyre, hogy:
1. százfokos kánikula volt a tűző napon
2. telement a cipőm homokkal (persze miért visel a divatmajom ember nyitott orrú cipőt, ha kirándulni megy?)
3. élénksárga táblák figyelmeztettek a csörgőkígyó-veszélyre, és legalább háromszor szartam össze magam, mikor gyanús hangokra lettem figyelmes (ami jobb esetben tücsök volt, de az én képzeletemet mindenesetre beindította)
4. a kocsink mellett nagy kényelmesen egy coyote (ezt meg aztán hogy mondják magyarul *** a szótár szerint prérifarkas. A-H-A. *** ) sétált el, igaz, nem tűnt vérengzőnek, de azért igen sajnáltam a gyanútlan futókat, akik két perccel később kocogtak el mellettünk ugyanabba az irányba.
De tényleg baromi szép volt az egész, és csak azért ecseteltem eme fizikai és lelki terrorelemeket, hogy mindenki átérezze, milyen Passió-fílingben vágtunk neki a hegyoldalnak, hogy távolról csodálhassuk meg Los Angeles-t, és felülről szagolhassuk a jól megszokott szürke szmogörvöt.
UI: Egyébként holnap lesz négy hónapja, hogy kikötöttem a nyugati parton. Hát nem hihetetlen?!
A tanítás hiányát viszont igyekszem dúsított mennyiségű sportolással (squash, ami a legújabb szenvedélyem lenne, ha otthon nem kéne vagyont fizetni a pályabérlésért; úszás a suli medencéjében, ami jacuzzizással megspékelve a lehető legjobb tevékenység a forró kaliforniai májusban stb.) kompenzálni, hogy ha agyra nem is, legalább testre gyúrjak (höhö).
Tegnap pedig egészen durva izomlázat szereztem be (az előző napi squash-utófájdalmak mellé), mikor egy rövidebb túrára/sétára (a jelenlévőknek séta, nekem túra volt) indultunk a Griffith Park-ba, ami a hollywoodi hegyeknél található. Ez gyakorlatilag egy tipikus LA-összlátványosság, mindent bele kategória, csillagvizsgálóval, sivatagos nemzeti parknak beillő hegyes-völgyes vidékkel és egyebekkel. Mellesleg a természet teljes mértékben a Madrid közeli hegyekre emlékeztett.
A kilátás fenomenális, az egész várost belátni, és még annak ellenére is megérte felhágni a hegyre, hogy:
1. százfokos kánikula volt a tűző napon
2. telement a cipőm homokkal (persze miért visel a divatmajom ember nyitott orrú cipőt, ha kirándulni megy?)
3. élénksárga táblák figyelmeztettek a csörgőkígyó-veszélyre, és legalább háromszor szartam össze magam, mikor gyanús hangokra lettem figyelmes (ami jobb esetben tücsök volt, de az én képzeletemet mindenesetre beindította)
4. a kocsink mellett nagy kényelmesen egy coyote (ezt meg aztán hogy mondják magyarul *** a szótár szerint prérifarkas. A-H-A. *** ) sétált el, igaz, nem tűnt vérengzőnek, de azért igen sajnáltam a gyanútlan futókat, akik két perccel később kocogtak el mellettünk ugyanabba az irányba.
De tényleg baromi szép volt az egész, és csak azért ecseteltem eme fizikai és lelki terrorelemeket, hogy mindenki átérezze, milyen Passió-fílingben vágtunk neki a hegyoldalnak, hogy távolról csodálhassuk meg Los Angeles-t, és felülről szagolhassuk a jól megszokott szürke szmogörvöt.
UI: Egyébként holnap lesz négy hónapja, hogy kikötöttem a nyugati parton. Hát nem hihetetlen?!
2009. május 2., szombat
Éjszakai fürdőzés
Tegnap túlestem életem egyik eddigi legszórakoztatóbb, ám fizikailag leginkább megterhelő próbatételén: a végzősök Fountain Run-án, amely embert próbáló vízi kalandtúra az egyetemi campus szökőkutain, kismedencéin és egyéb vízfelületein át. Gyakorlatilag az a hagyomány lényege, hogy a végzős diákok először hullarészegre isszák magukat (az alkohol persze a fagyhalál elkerülésének érdekében is szinte kötelező elem), majd csapatosan, rövidnadrágba, az éjszaka kellős közepén nekiindulnak az egyetemnek, hogy belevessék magukat a langymeleg (legalábbis néhány feles után annak tűnő) vízbe, és térdig megmártózva lubickoljanak a kutakban AKA eláztassák kisebb vagyont érő mobiljaikat és egyéb nélkülözhetetlen technikai eszközeiket, valamint kék-zöld foltokat és horzsolásokat szerezzenek. Mindez természetesen iszonyatosan élvezetes, én legalább négy szökőkútba másztam bele (igaz, az este egy része megint csak villanások formájában tör fel a memóriám rejtett zugaiból), és méretemből adódóan egész komoly fürdőzésben volt részem.
Mindenesetre egy hasonló jellegű hagyomány nekünk se ártana, igaz, az egyetlen valamire való szökőkútért a Margitszigetre kéne elslattyogni, ahhoz meg igencsak sokat kéne előre inni, hogy a közgázosok nekivágjanak egy ekkora maratonnak, egy Moszkva téri fürdőzés után meg mindenki mehetne a bőr- és nemibeteg gondozóba.
Ma egyébiránt a USC Marshall Exchange Program jóvoltából ellátogathattunk egy Dodgers baseball-meccsre, full ingyen, all you can eat opcióval - utóbbi hotdog, nachos, popcorn és mogyoró korlátlan fogyasztását takarta, ami a jelenlévők többségének valóban korlátlan, mondhatni esztelen habzsolásba fulladt, teljesen kimerítve a hét főbűn egyikét, sőt, nyugodtan ideszámíthatjuk a restséget és a haragot is. (Egy-két miniszoknyás vastag combú lánykát elnézve a bujaságot is.) A játékból mellesleg nem sokat érzékeltem, az első órában a nachosommal és a sajtszósszal való küzdelem foglalta le a figyelmemet, a második órában pedig valamilyen Carlos nevű random latino-val voltam kénytelen small talk-ot folytatni. A hangulat jó volt, de a játék maga nem sokkal volt élvezetesebb egy szoros sakkjátszmánál a külső szemlélő számára, a Dodgers egyetlen egy ponttal nyert, ami kétszeresen is igaz, ugyanis egyetlen hazafutást produkálva mindössze egyetlen ponttal előzte meg az ellenfél (San Diego) csapatát, azaz éppen eggyel több pontot ért el a nullánál. Ezt most mindenki nagyon gondolja végig, és nagyon eméssze meg.
A játék végeztével a közönség beözönölhetett a játéktér füvére, és a többszáz szurkoló együtt táthatta a száját a zenével kísért tűzijáték-show-n szóval megvolt megint minden, mi szem-szájnak ingere, ne maradjon ki semmi.
Amúgy újabb tanúbizonyságot szereztem arról, hogy az ember hiába származik a majomtól, ha étkezési és esztétikai kultúráról van szó, valamelyik ősünk egy disznóval kavarhatott, mert olyan mocskot produkált a kedves all you can eat szektor maga körül/alatt, hogy olyat még nem pipáltam - persze itt meg sem próbálkoznak kukákat kihelyezni, azt úgyis túl megterhelő lenne igénybe venni, így a padlót tízcenti vastag, chipstörmelékből, ketchupból, mogyoróhéjból és kólából álló masszív burkolat fedte be, és aknamező-jelleggel kellett keresztülcsalinkázni a mocsokhalmokon keresztül, ha az ember újabb zabára vagy pisilésre vágyott. Mellesleg a játék vége felé sokakra rátört a pánikroham, hogy még nem maximálták eléggé a kalóriabevitelüket, és egyesek ipari mennyiségű (értsd, 10-15) hotdogot halmoztak fel maguknak a nehezebb időkre. Tehát nem csak a magyarok vetik rá magukat az ingyenbüfére, kedves nagyvilág, az emberi természet igencsak univerzális.
Mindenesetre egy hasonló jellegű hagyomány nekünk se ártana, igaz, az egyetlen valamire való szökőkútért a Margitszigetre kéne elslattyogni, ahhoz meg igencsak sokat kéne előre inni, hogy a közgázosok nekivágjanak egy ekkora maratonnak, egy Moszkva téri fürdőzés után meg mindenki mehetne a bőr- és nemibeteg gondozóba.
Ma egyébiránt a USC Marshall Exchange Program jóvoltából ellátogathattunk egy Dodgers baseball-meccsre, full ingyen, all you can eat opcióval - utóbbi hotdog, nachos, popcorn és mogyoró korlátlan fogyasztását takarta, ami a jelenlévők többségének valóban korlátlan, mondhatni esztelen habzsolásba fulladt, teljesen kimerítve a hét főbűn egyikét, sőt, nyugodtan ideszámíthatjuk a restséget és a haragot is. (Egy-két miniszoknyás vastag combú lánykát elnézve a bujaságot is.) A játékból mellesleg nem sokat érzékeltem, az első órában a nachosommal és a sajtszósszal való küzdelem foglalta le a figyelmemet, a második órában pedig valamilyen Carlos nevű random latino-val voltam kénytelen small talk-ot folytatni. A hangulat jó volt, de a játék maga nem sokkal volt élvezetesebb egy szoros sakkjátszmánál a külső szemlélő számára, a Dodgers egyetlen egy ponttal nyert, ami kétszeresen is igaz, ugyanis egyetlen hazafutást produkálva mindössze egyetlen ponttal előzte meg az ellenfél (San Diego) csapatát, azaz éppen eggyel több pontot ért el a nullánál. Ezt most mindenki nagyon gondolja végig, és nagyon eméssze meg.
A játék végeztével a közönség beözönölhetett a játéktér füvére, és a többszáz szurkoló együtt táthatta a száját a zenével kísért tűzijáték-show-n szóval megvolt megint minden, mi szem-szájnak ingere, ne maradjon ki semmi.
Amúgy újabb tanúbizonyságot szereztem arról, hogy az ember hiába származik a majomtól, ha étkezési és esztétikai kultúráról van szó, valamelyik ősünk egy disznóval kavarhatott, mert olyan mocskot produkált a kedves all you can eat szektor maga körül/alatt, hogy olyat még nem pipáltam - persze itt meg sem próbálkoznak kukákat kihelyezni, azt úgyis túl megterhelő lenne igénybe venni, így a padlót tízcenti vastag, chipstörmelékből, ketchupból, mogyoróhéjból és kólából álló masszív burkolat fedte be, és aknamező-jelleggel kellett keresztülcsalinkázni a mocsokhalmokon keresztül, ha az ember újabb zabára vagy pisilésre vágyott. Mellesleg a játék vége felé sokakra rátört a pánikroham, hogy még nem maximálták eléggé a kalóriabevitelüket, és egyesek ipari mennyiségű (értsd, 10-15) hotdogot halmoztak fel maguknak a nehezebb időkre. Tehát nem csak a magyarok vetik rá magukat az ingyenbüfére, kedves nagyvilág, az emberi természet igencsak univerzális.
2009. április 26., vasárnap
Beach BBQ, színház, görög szobrok
Már megint lemoshatatlan bacon-szagot árasztok, mert teganp részt vettem életem első beach BBQ-ján Dokweiler Beach-en, ami a reptér közvetlen közelében van (és karnyújtásnyi távolságra húznak el a fejed felett a repülőgépek), és kifejezetten ilyen szociális happeningekre találták ki. Kicsit hervasztó volt, és mellesleg kellemetlen érzés nekünk (legalábbis nekem tutira), hogy mellettünk egy ideig éppen egy megemlékezési ceremónia folyt egy halott pasasról, úgyhogy elég furcsa/szomorú/bunkó (mindenki húzza alá a megfelelőt érzése szerint) dolog volt, hogy mi meg ott vidámkodunk.
A BBQ-t egyébként a European Students Association szervezte, akiknek eddig egy rendezvényén se volt szerencsém részt venni, de az tuti, hogy ez nagyon élvezetesre sikeredett. Nem mindenki volt európai (voltak pl. egyiptomiak is), de amúgy volt ott minden náció, főleg grad studentek, meg Phd-sek, meg full time studentek, szóval magamfajta cserediák asszem egy se volt. Voltak svédek, németek, olaszok, amerikaik, oroszok, ukránok, és tegnap este találkoztam életem első izlandjaival (izlandijaival?) is. Eddig azt hittem, ilyen nem is létezik. Björkön kívül, persze, de ő is elég szürreális egyéniség. Mellesleg mit tesz Isten, később az este folyamán, a saját utcámban, valami random házibuliban találkoztam egy újabb izlandival. Úgy látszik, mindenki kirajzott onnan, miután csődbe ment az országuk.:D (Mondjuk én mit poénkodom ezzel mint magyar?!:O)
Egyébiránt a nagy eseményt majdnem elfújta a szél - mikor odaértünk a strandra, olyan viharos szél fújt, mint az Antarktiszon, és két perc alatt tele lett minden cuccom homokkal (a táskám BELSEJE is). Szerencsére egy-két óra múltán lecsitult a szél, ami megmentett minket az éhhaláltól, ugyanis sikerült tüzet gyújtanunk és hotdoggal, smores-szal (marshmallow és csokoládé két keksz között) és hasonló BBQ-alapkreációkkal tömnünk magunkat.
A héten egyébként végre sikerült IGAZI színházba is eljutnom itten, csak hogy meglegyen az az érzésem, hogy milyen élénk kulturális életet folytatok a nagy Los Angeles-ben. Megint a suli által szervezett Vision and Voices programsorozat keretében folyt a dolog (úgy, mint a múzeumlátogatás esetében, ha valaki ennyire járatos lenne a blogomban), esküszöm, ez kábé a legjobb hasonló kezdeményezés, amiben valaha is részt vettem, olyan ötcsillagos kiszolgálást nyújtanak - nem csak hogy ingyen visznek ide-oda busszal, de még kaját is adnak (nem is rosszat), és persze a jegyért/belépőért sem kell soha fizetni. Szóval csak VIGYETEK, VIGYETEK BÁRHOVA, HADD SZÍVJAM MAGAMBA A MAGAS KULTÚRÁT!
A darab maga Octavio Solis Lydia-ja, amit valószínűleg hazai vizeken nem sokan ismernek; a történet elég klasszikusan hangzik kívülről, adott egy család tele konfliktusokkal, súrlódásokkal, feszültséggel, titkokkal, satöbbi; az egyik lány egy autóbalesetben értelmi fogyatékos lett, a balesetet az egyik báty okozta, szóval mindenki hibásnak érzi magát keresztbe-kasul; a lány mellé felfogadnak egy bejárónőt/bébiszittert, aki az egyedüli személy, aki kommunikálni tud a lánnyal (ugyanis egyszer neki is komoly balesete volt, és visszajött a halálból vagy ilyesmi.) A család mellesleg Texasban lakik, latino, így a darab fele spanyol szleng, a másik fele angol, szóval Spanglish az egész, a bejárónő meg illegáns mexikói bevándorló (ki is toloncolják csúnyán).
Időről-időre a szellemi fogyatékos lány álmában költőien filozofál és kielemzi a család problémáit.
Asszem sikerült mindezt úgy ecsetelnem, hogy mindenki azt gondolja, mekkora klisé volt az egész, pedig éppen az ellenkezője, az egyik legjobb előadás volt, amin jó ideje részt vettem. (Nem mintha annyira sokat jutnék el színházba...)
Pénteken pedig az egyik ismerősömmel (aki román, és teljesen random ismerkedtem meg vele, és azóta finom szellemi vitákat folytatunk arról, kinek a jogos tulajdona Erdély, pedig aki ismer, tudja, hogy mennyire érdektelen számomra ez a kérdés, de messziről könnyű hazafinak lenni:D)
elkocsikáztunk a Getty Villa-ba Malibuba, ami gyakorlatilag egy bazi nagy villában berendezett múzeum görög és római szobrokkal, vázákkal, márványfelületekkel, kertekkel, kismedencékkel, egyéb olaszos-görögös stílusú műlátványosságokkal. Baromi szépen van kialakítva az egész, és nagyon megnyugtató a hely maga, de már megint nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra, hogy milyen szarkasztikus, hogy itt mindenki el van ájulva attól, ha néhány görög vázát lát, én meg már messziről kerülöm őket minden múzeumban Európában, mert görög váza túladagolásban szenvedek, és hogy mennyi hasonló stílusú, valódi épületet lát/ott/hat az ember mondjuk Toszkánában, Rómában vagy Görögországban. Amerika mindig felépíti magának a kis álomvilágát. És persze csak hogy meglegyen az olaszos látnivaló Malibuban is, ne kelljen Vegasba menni Velencéért.:)
A BBQ-t egyébként a European Students Association szervezte, akiknek eddig egy rendezvényén se volt szerencsém részt venni, de az tuti, hogy ez nagyon élvezetesre sikeredett. Nem mindenki volt európai (voltak pl. egyiptomiak is), de amúgy volt ott minden náció, főleg grad studentek, meg Phd-sek, meg full time studentek, szóval magamfajta cserediák asszem egy se volt. Voltak svédek, németek, olaszok, amerikaik, oroszok, ukránok, és tegnap este találkoztam életem első izlandjaival (izlandijaival?) is. Eddig azt hittem, ilyen nem is létezik. Björkön kívül, persze, de ő is elég szürreális egyéniség. Mellesleg mit tesz Isten, később az este folyamán, a saját utcámban, valami random házibuliban találkoztam egy újabb izlandival. Úgy látszik, mindenki kirajzott onnan, miután csődbe ment az országuk.:D (Mondjuk én mit poénkodom ezzel mint magyar?!:O)
Egyébiránt a nagy eseményt majdnem elfújta a szél - mikor odaértünk a strandra, olyan viharos szél fújt, mint az Antarktiszon, és két perc alatt tele lett minden cuccom homokkal (a táskám BELSEJE is). Szerencsére egy-két óra múltán lecsitult a szél, ami megmentett minket az éhhaláltól, ugyanis sikerült tüzet gyújtanunk és hotdoggal, smores-szal (marshmallow és csokoládé két keksz között) és hasonló BBQ-alapkreációkkal tömnünk magunkat.
A héten egyébként végre sikerült IGAZI színházba is eljutnom itten, csak hogy meglegyen az az érzésem, hogy milyen élénk kulturális életet folytatok a nagy Los Angeles-ben. Megint a suli által szervezett Vision and Voices programsorozat keretében folyt a dolog (úgy, mint a múzeumlátogatás esetében, ha valaki ennyire járatos lenne a blogomban), esküszöm, ez kábé a legjobb hasonló kezdeményezés, amiben valaha is részt vettem, olyan ötcsillagos kiszolgálást nyújtanak - nem csak hogy ingyen visznek ide-oda busszal, de még kaját is adnak (nem is rosszat), és persze a jegyért/belépőért sem kell soha fizetni. Szóval csak VIGYETEK, VIGYETEK BÁRHOVA, HADD SZÍVJAM MAGAMBA A MAGAS KULTÚRÁT!
A darab maga Octavio Solis Lydia-ja, amit valószínűleg hazai vizeken nem sokan ismernek; a történet elég klasszikusan hangzik kívülről, adott egy család tele konfliktusokkal, súrlódásokkal, feszültséggel, titkokkal, satöbbi; az egyik lány egy autóbalesetben értelmi fogyatékos lett, a balesetet az egyik báty okozta, szóval mindenki hibásnak érzi magát keresztbe-kasul; a lány mellé felfogadnak egy bejárónőt/bébiszittert, aki az egyedüli személy, aki kommunikálni tud a lánnyal (ugyanis egyszer neki is komoly balesete volt, és visszajött a halálból vagy ilyesmi.) A család mellesleg Texasban lakik, latino, így a darab fele spanyol szleng, a másik fele angol, szóval Spanglish az egész, a bejárónő meg illegáns mexikói bevándorló (ki is toloncolják csúnyán).
Időről-időre a szellemi fogyatékos lány álmában költőien filozofál és kielemzi a család problémáit.
Asszem sikerült mindezt úgy ecsetelnem, hogy mindenki azt gondolja, mekkora klisé volt az egész, pedig éppen az ellenkezője, az egyik legjobb előadás volt, amin jó ideje részt vettem. (Nem mintha annyira sokat jutnék el színházba...)
Pénteken pedig az egyik ismerősömmel (aki román, és teljesen random ismerkedtem meg vele, és azóta finom szellemi vitákat folytatunk arról, kinek a jogos tulajdona Erdély, pedig aki ismer, tudja, hogy mennyire érdektelen számomra ez a kérdés, de messziről könnyű hazafinak lenni:D)
elkocsikáztunk a Getty Villa-ba Malibuba, ami gyakorlatilag egy bazi nagy villában berendezett múzeum görög és római szobrokkal, vázákkal, márványfelületekkel, kertekkel, kismedencékkel, egyéb olaszos-görögös stílusú műlátványosságokkal. Baromi szépen van kialakítva az egész, és nagyon megnyugtató a hely maga, de már megint nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra, hogy milyen szarkasztikus, hogy itt mindenki el van ájulva attól, ha néhány görög vázát lát, én meg már messziről kerülöm őket minden múzeumban Európában, mert görög váza túladagolásban szenvedek, és hogy mennyi hasonló stílusú, valódi épületet lát/ott/hat az ember mondjuk Toszkánában, Rómában vagy Görögországban. Amerika mindig felépíti magának a kis álomvilágát. És persze csak hogy meglegyen az olaszos látnivaló Malibuban is, ne kelljen Vegasba menni Velencéért.:)
2009. április 21., kedd
Szegény Los Angeles-iek
Bár ahogy hallom, otthon sincsenek éppen éjjeli fagyok, itt aztán végképp tagadhatatlan, hogy kitört a kánikula. És még van, aki tagadja, hogy a globális felmelegedés korát éljük. Tegnap rekordot döntött a hőmérséklet mind fokban, mind elviselhetetlenségben kifejezve. Mintegy 36 fokot mértek. Azért ez már tiszta augusztus-fíling, teljesen nyárhangulatom támadt (amihez hozzájárul a pálmafás-óceános környezet is, persze).
Természetes és olcsó légkondícionálóként a bejárati és a hátsó ajtó egyidejű nyitvatartásával próbálkozunk, illetve a mennyezeti ventillátorok kevergetik a meleg levegőt, de persze mindez halottnak a csók.
Vasárnap kis felüdülésként visszasüllyedtünk az óvodások szintjére, és egész nap a kertben és a tornácon ücsörögtünk, illetőleg egymást fröcsköltük slaggal és vízipisztollyal, belülről pedig Corona-val hűtöttük magunkat (persze ez utóbbit csak a rosszgyerek óvodások művelik). Az egyik lakótársam beszerzett egy új gyerekmedencét, ami felfújt állapotban olyan kicsinek bizonyult, hogy szerintem csak én férek el benne kényelmesen. De ÉN tényleg elférek benne, ezt többször is kipróbáltam, többek közt úgy, hogy az egyik haverunk egymás után ötször vágott bele poénból a vízbe, miután már lezuhanyoztam, hajat mostam és felöltöztem. Mellesleg a gyerekmedence a biciklim kellő párja szépségben és infantilizmusban - béka alakú, és ha egy locsolócsövet csatlakoztat rá az ember, akkor spricceli is a vízet, mint egy szökőkút. Nagyon profi.
Ma pedig volt szerencsém megint elkísérni pár embert egy korai este Manhattan-beachezésre, igaz, megint baromi nagy szél volt ott, és a sárkányomat se vittem magammal, így csak belegyalogoltam a vízbe, és fenntartva az óvodás színvonalat, a hullámokkal szórakoztam.
Kicsit más téma, sokkal szociológusosabb-társadalomtudósosabb-jajj-de-jó-ember-vagyok-önpíárszagú: szombat reggel sikerült rávennem magam, hogy felkeljek (nagggyon nehéz volt), és elmenjek egy önkéntes napra, amit USC-s és UCLA-s diákok közösen tartottak, Hunger Cleanup programnéven. Gyakorlatilag a hajléktalanok megsegítésének jegyében szerveztek különböző kis önkéntes-happeningeket, én például egy étel-adomány-gyűjtéshez csatlakoztam, amit a helyi Superior szupermarketnél (törzsközönség: 70% latino, 20% USC-diák, 10% afro-amerikai*) tartottunk.
Páran egyébként szendvicseket gyártottak, amit utána a Skid Row-ra vittek el, és ott szétosztották hajléktalanok között. Ez egyébként gyakorlatilag a hajléktalanok helyi gyülekezőhelye a belvárosban - mellesleg állítólag mintegy 70 000 hajléktalan él szerte LA-ben. Szóval itt sem minden csupa csillogás meg pezsgő és limuzin mindenkinek.
No szóval, az ételgyűjtésre visszatérve, a célkitűzés az volt, hogy rávegyük a vásárlókat, hogy vegyenek egy-két konzervet, amit utána összegyűjthetünk a szegényeknek. Komolyan mondom, pár óra leforgása alatt, az idegesítő kánikulában is csomó segítőkész emberrel találkoztunk, és majdnem mindenki az alsóbb társadalmi osztályokból került ki. Körülbelül 2-3 diák volt egyáltalán meghallgatni, mit szeretnénk, nem hogy adományozni bármit is. Viszont akadt, aki 10 dollárt nyomott a kezünkbe, hogy vegyünk belőle konzerveket, és három óra leforgása alatt 6 ember mintegy 240 konzervet gyűjtött össze.
Most nem azért meséltem el ezt, hogy érezzétek, hogy mi milyen nemes, altruista, önzetlen emberek vagyunk, de ha mégis ezt gondoljátok, azért nem esik rosszul. (HAHA)
Egyébként van itt egy önfenntartó mikrorendszer, ami szerintem baromi jól működik: a környékbeli házakat folyamatosan mindenféle proli elemek (szegények, hajléktalanok satöbbi) járják körbe szatyorral meg kiskocsival, és összeszedik/kikukázzák az újrahasznosítható sörösdobozokat, üvegeket stb, amit az alkoholista egyetemisták szórnak szét estéről estére. (Nem kis mennyiség, mi legutóbb kb 15-en mintegy 70 doboz sört fogyasztottunk/játszottunk el egy este alatt.)
Ezért 1. ők pénzt kapnak a vissza/beváltásnál 2. a diákok amúgy mocskos házatája ezzel is kissé tisztább és kevesebb a szemét 3. a Földanya is örülhet, hogy működik a recycling.
Hát nem ez maga a hedonista-zöld utópia?:)
*Apám meglátása szerint eredeti szóhasználatom ("feka"), rasszista felhangú volt. Jelentem alássan, nekem az égegyadta világon semmi problémám nincs a feketékkel, sőt, kifejezetten kedvelem őket. A politikai korrektség jegyében és szüleim megnyugtatására módosítom a kifejezést, bár én nem is úgy gondoltam, Tanár Úr kérem.:)
Természetes és olcsó légkondícionálóként a bejárati és a hátsó ajtó egyidejű nyitvatartásával próbálkozunk, illetve a mennyezeti ventillátorok kevergetik a meleg levegőt, de persze mindez halottnak a csók.
Vasárnap kis felüdülésként visszasüllyedtünk az óvodások szintjére, és egész nap a kertben és a tornácon ücsörögtünk, illetőleg egymást fröcsköltük slaggal és vízipisztollyal, belülről pedig Corona-val hűtöttük magunkat (persze ez utóbbit csak a rosszgyerek óvodások művelik). Az egyik lakótársam beszerzett egy új gyerekmedencét, ami felfújt állapotban olyan kicsinek bizonyult, hogy szerintem csak én férek el benne kényelmesen. De ÉN tényleg elférek benne, ezt többször is kipróbáltam, többek közt úgy, hogy az egyik haverunk egymás után ötször vágott bele poénból a vízbe, miután már lezuhanyoztam, hajat mostam és felöltöztem. Mellesleg a gyerekmedence a biciklim kellő párja szépségben és infantilizmusban - béka alakú, és ha egy locsolócsövet csatlakoztat rá az ember, akkor spricceli is a vízet, mint egy szökőkút. Nagyon profi.
Ma pedig volt szerencsém megint elkísérni pár embert egy korai este Manhattan-beachezésre, igaz, megint baromi nagy szél volt ott, és a sárkányomat se vittem magammal, így csak belegyalogoltam a vízbe, és fenntartva az óvodás színvonalat, a hullámokkal szórakoztam.
Kicsit más téma, sokkal szociológusosabb-társadalomtudósosabb-jajj-de-jó-ember-vagyok-önpíárszagú: szombat reggel sikerült rávennem magam, hogy felkeljek (nagggyon nehéz volt), és elmenjek egy önkéntes napra, amit USC-s és UCLA-s diákok közösen tartottak, Hunger Cleanup programnéven. Gyakorlatilag a hajléktalanok megsegítésének jegyében szerveztek különböző kis önkéntes-happeningeket, én például egy étel-adomány-gyűjtéshez csatlakoztam, amit a helyi Superior szupermarketnél (törzsközönség: 70% latino, 20% USC-diák, 10% afro-amerikai*) tartottunk.
Páran egyébként szendvicseket gyártottak, amit utána a Skid Row-ra vittek el, és ott szétosztották hajléktalanok között. Ez egyébként gyakorlatilag a hajléktalanok helyi gyülekezőhelye a belvárosban - mellesleg állítólag mintegy 70 000 hajléktalan él szerte LA-ben. Szóval itt sem minden csupa csillogás meg pezsgő és limuzin mindenkinek.
No szóval, az ételgyűjtésre visszatérve, a célkitűzés az volt, hogy rávegyük a vásárlókat, hogy vegyenek egy-két konzervet, amit utána összegyűjthetünk a szegényeknek. Komolyan mondom, pár óra leforgása alatt, az idegesítő kánikulában is csomó segítőkész emberrel találkoztunk, és majdnem mindenki az alsóbb társadalmi osztályokból került ki. Körülbelül 2-3 diák volt egyáltalán meghallgatni, mit szeretnénk, nem hogy adományozni bármit is. Viszont akadt, aki 10 dollárt nyomott a kezünkbe, hogy vegyünk belőle konzerveket, és három óra leforgása alatt 6 ember mintegy 240 konzervet gyűjtött össze.
Most nem azért meséltem el ezt, hogy érezzétek, hogy mi milyen nemes, altruista, önzetlen emberek vagyunk, de ha mégis ezt gondoljátok, azért nem esik rosszul. (HAHA)
Egyébként van itt egy önfenntartó mikrorendszer, ami szerintem baromi jól működik: a környékbeli házakat folyamatosan mindenféle proli elemek (szegények, hajléktalanok satöbbi) járják körbe szatyorral meg kiskocsival, és összeszedik/kikukázzák az újrahasznosítható sörösdobozokat, üvegeket stb, amit az alkoholista egyetemisták szórnak szét estéről estére. (Nem kis mennyiség, mi legutóbb kb 15-en mintegy 70 doboz sört fogyasztottunk/játszottunk el egy este alatt.)
Ezért 1. ők pénzt kapnak a vissza/beváltásnál 2. a diákok amúgy mocskos házatája ezzel is kissé tisztább és kevesebb a szemét 3. a Földanya is örülhet, hogy működik a recycling.
Hát nem ez maga a hedonista-zöld utópia?:)
*Apám meglátása szerint eredeti szóhasználatom ("feka"), rasszista felhangú volt. Jelentem alássan, nekem az égegyadta világon semmi problémám nincs a feketékkel, sőt, kifejezetten kedvelem őket. A politikai korrektség jegyében és szüleim megnyugtatására módosítom a kifejezést, bár én nem is úgy gondoltam, Tanár Úr kérem.:)
2009. április 17., péntek
Sörünnep és egyéb őrültségek
Bár még mindig csak ülepednek bennem az emlékek (sőt, az este fele a feledés homályába vész), de eszembe jutott, hogy még meg sem emlékeztem múlt szombati, éves Beerfest-ünkről, melynek állítólag már igencsak nagy hagyományai vannak a Menlo Ave-n. A nagy sörünnep gyakorlatilag nem takart mást, mint ötfős csapatok kemény összecsapását különböző ivós játékokban. Hogy még nagyobb legyen a móka, minden csapat egy-egy nemzetet képviselt - volt ott minden, Mexikó, USA, Afrika (amiről persze Paris Hilton-on kívül mindenki tudja, hogy nem egy ország), Új-Zéland, Olaszország, satöbbi satöbbi. Én a "maradékokkal" összeállva alkottam a resztli csapatot Ellis Island fedőnéven (mely mellesleg a Szabadság-szobor lakóhelye), és egész szépen küzdöttünk (különösen beerpongban), már amennyire emlékszem. Volt egy filmszakadás, hogy finoman fejezzem ki magam, és ezt követően csak beszámolók alapján tudnám rekonstruálni a történteket.
[Egyébként, a nemzetekre visszatérve, az Alaszka csapat - amely persze szintén nem ország, valljuk be férfiasan - igencsak kitett magáért, volt ott Sarah Palin, óriás papírmasé rozmár és rénszarvasfej, iglu, eszkimó, minden mi szem-szájnak ingere, komolyan le voltam nyűgözve. Ehhez képest én semmiféle jelmezt nem viseltem. Még egy Szabadság-szobor-koronát se.]
Az utolsó dolog, amit haloványan fel tudok idézni a memóriámban, azon intermezzo, mikor átmásztam a kerítésen a szomszédék udvarába, ahol szintén tivornyázás folyt, és sikerült megkaparintanom egy zacskó nacho-sajt ízesítésű Doritos tortilla chipset. Aki evett már ilyet, az megérti az elszántságomat. Ezt követően számomra The End, állítólag mindenkit vehemensen kínálgattam a zsákmánnyal, aminek látható nyomai maradtak szerteszét a házban.
A Húsvétom egyébként szokatlanul ünneptelenül, kalácstalanul és sonkátlanul telt el, sajnos a Nyuszi nem utazott utánam az USA-ba. De hát valamit valamiért.
Ma kénytelen leszek rövidre fogni élménybeszámolómat, ugyanis nemrég értem haza egy igen őrült magánexpedícióról Venice Beach-re, amit éppen azért imádok, amiért sokan ferde szemmel néznek rá: ez ugyanis a füstölők, bahiás cuccok, Obama-pólók, a marihuána, a tetoválószalonok, graffitisek, skateboardosok, meg nem értett művészek, vintage ruha boltok és zakkantak helyi Mekkája. Igazi elvetemült, proli hely első osztályú homokos tengerparton, ami egyszerre gettó és turistaparadicsom, szóval nagyon groteszk az egész.
A kis kiruccanás egyébként úgy indult, hogy kipróbálom a USC ingyenes shuttle-buszát, ami Marina del Rey-be megy minden hétköznap (ez egy elég jellegtelen, bár nagyon békés és megnyugtató jachtkikötő). Innen viszont némi füles alapján felbátorodtam, hogy még két rövidebb buszutat beiktatva átmenjek a szomszédos Venice-re. Ez odafele szép és jó volt, visszafele meg maga a pokol, ugyanis a Los Angeles-i közlekedés kiismerhetetlensége jól kifogott rajtam, és ami odafele 15 perc volt, ugyanaz visszafele mintegy egy órát vett igénybe. Ennek köszönhetően az utolsó 500 métert loholva tettem meg (a Nap meg már jól kiszívta minden energiámat addigra), és tökéletes hollywoodi időzítéssel, pánikrohammal küzdve éppen csak sikerült elérnem az aznapi utolsó shuttle-t vissza az egyetemre.
Na mindegy, minden jó, ha jó a vége. - Home sweet home.
[Egyébként, a nemzetekre visszatérve, az Alaszka csapat - amely persze szintén nem ország, valljuk be férfiasan - igencsak kitett magáért, volt ott Sarah Palin, óriás papírmasé rozmár és rénszarvasfej, iglu, eszkimó, minden mi szem-szájnak ingere, komolyan le voltam nyűgözve. Ehhez képest én semmiféle jelmezt nem viseltem. Még egy Szabadság-szobor-koronát se.]
Az utolsó dolog, amit haloványan fel tudok idézni a memóriámban, azon intermezzo, mikor átmásztam a kerítésen a szomszédék udvarába, ahol szintén tivornyázás folyt, és sikerült megkaparintanom egy zacskó nacho-sajt ízesítésű Doritos tortilla chipset. Aki evett már ilyet, az megérti az elszántságomat. Ezt követően számomra The End, állítólag mindenkit vehemensen kínálgattam a zsákmánnyal, aminek látható nyomai maradtak szerteszét a házban.
A Húsvétom egyébként szokatlanul ünneptelenül, kalácstalanul és sonkátlanul telt el, sajnos a Nyuszi nem utazott utánam az USA-ba. De hát valamit valamiért.
Ma kénytelen leszek rövidre fogni élménybeszámolómat, ugyanis nemrég értem haza egy igen őrült magánexpedícióról Venice Beach-re, amit éppen azért imádok, amiért sokan ferde szemmel néznek rá: ez ugyanis a füstölők, bahiás cuccok, Obama-pólók, a marihuána, a tetoválószalonok, graffitisek, skateboardosok, meg nem értett művészek, vintage ruha boltok és zakkantak helyi Mekkája. Igazi elvetemült, proli hely első osztályú homokos tengerparton, ami egyszerre gettó és turistaparadicsom, szóval nagyon groteszk az egész.
A kis kiruccanás egyébként úgy indult, hogy kipróbálom a USC ingyenes shuttle-buszát, ami Marina del Rey-be megy minden hétköznap (ez egy elég jellegtelen, bár nagyon békés és megnyugtató jachtkikötő). Innen viszont némi füles alapján felbátorodtam, hogy még két rövidebb buszutat beiktatva átmenjek a szomszédos Venice-re. Ez odafele szép és jó volt, visszafele meg maga a pokol, ugyanis a Los Angeles-i közlekedés kiismerhetetlensége jól kifogott rajtam, és ami odafele 15 perc volt, ugyanaz visszafele mintegy egy órát vett igénybe. Ennek köszönhetően az utolsó 500 métert loholva tettem meg (a Nap meg már jól kiszívta minden energiámat addigra), és tökéletes hollywoodi időzítéssel, pánikrohammal küzdve éppen csak sikerült elérnem az aznapi utolsó shuttle-t vissza az egyetemre.
Na mindegy, minden jó, ha jó a vége. - Home sweet home.
2009. április 10., péntek
Ügynökösködések és ügyeskedések
Már megint munkálkodott bennem egy ideje a lelkiismeret-furdalás (annyira önostorozó vagyok ám), hogy miért nem írok ide gyakrabban, de mentségemre legyen szólva, ezen a héten teljesen elsziájésodtam, és minden energiámat a CIA-nak készített USC-s figyelemfelhívó kampányunkba öltem, mely ezen a héten teljesedett ki különböző rendezvények és ellentüntetések formájában (utóbbit természetesen nem mi szerveztük, de igen sok energiát vett el az illetékesek szemmel verése és szuggerálása). Egyébként kisebb stressztől és problémáktól eltekintve maximálisan megfelelt a várakozásainknak (és az ügyfél várakozásainak; akivel egyébként az átlagnál is nehezebb volt együtt dolgozni, mert még fotót sem lehet készíteni a munkatársaikról, meg hát ugye az USA-t képviselik, mégiscsak..) Ugyan én nem érzem, hogy az egész megért 2500 dollárt, amennyi a büdzsénk volt, de hát ez egy drága ország, és elég sok lóvé ment el ingyen kajára (anélkül amerikai diák be se teszi sehova a lábát, még ha az Úristen tart előadást, akkor se), illetve infrastrukturális kiadásokra (pl. sátort, asztalt, széket, kutyafülét kellett bérelnünk iszonyat összegekért, illetve hirdetési felületet, területet, miegymást; a plakátokat meg egyebeket így is mindenki mutyiban nyomtatta az egyetem különböző hiperszuper óriásnyomtatóin.)...Igaz, ennyi pénzt a Közgáz is rákölt egy Korda Gyuri koncertre valamelyik egyetemi fesztiválon. (Korda Gyuri nagyon drága, de most komolyan, én láttam anno szerződést vele.)
Az első stresszfaktort a fő rendezvény napjára jósolt esetleges vihar jelentette, ami miatt kénytelenek voltunk a rohadt drága sátrat kibérelni, meg rágni a körmünket, hogy mi a francot fogunk csinálni, és mi legyen a B-terv, satöbbi. Szerencsére Kalifornia kimentett minket a helyzetből, mert megint csak vaklárma volt az egész, és a lehető legkellemesebb hőmérséklet jutott ki nekünk keddre...Hétfőn meg olyan kánikula volt, hogy majd megrohadtam az egyik figyelemfelkeltő akciónk helyszínén - gyakorlatilag abból állt a dolog, hogy színes krétával körberajzoltuk az arra járó diákok kezét az járdán, hogy a kézlenyomatok egyrészt az összetartást és a diverzitást jelképezzék (ami a CIA egyik fő üzenete), másrészt hogy látnivalóul szolgáljon az egész. Ezt most nagyon szépen körbeírtam, asszem. Valójában olvadoztunk a napon (főleg én, mert én voltam a koordinátora a történetnek), kérleltük az embereket, hogy hadd rajzoljuk körbe a kezüket (amúgy elég sokan hagyták, igaz, én halálra nyüstöltem őket, és főleg fiúknál értem el sikereket, a lányok elég míszek voltak), aztán persze csaltunk is, és a saját tenyerünket használtuk, meg folyamatosan újra kellett festenünk a feliratokat, mert a nap kiszívta őket, de tök mindegy, legalább generáltunk egy kis word-of-mouth-t, meg kiélhettem a titkos aszfaltrajzolós vágyaimat (és még a krétás dobozt is megtarthattam).
Kedden aztán felvirradt a nagy nap, és a korai kelés ellenére töretlen lelkesedésünk (H-A-H-A) csak akkor lohadt le kissé, mikor a tanár azzal (meg egy csomó bagel-lel) állított be, hogy néhányan tüntetést szerveznek ellenünk, mert utálják a CIA-t mert "mocskos emberkínzó banda", meg egyebek, és lehet, hogy le kell fújni az egészet, mert 200 embert akarnak idecsődíteni, és ha elfajul a dolog, akkor mindenki maradjon a választott párja közelében, és evakuálja magát a helyszínről, de SEMMI PÁNIK, mert itt van két kedves bácsi az egyetemi járőrszolgálattól, aki lekaratézza őket. Szóval megvolt a reggeli megfélemlítés meg pszichológiai felkészítés a nagy csata előtt.
Most mindenki biztosan izgalomba jött, hogy mi történt, meg micsoda történések következnek, vér, könnyek és veríték, satöbbi....hát, hála az égnek, végül a tüntetés annyiból állt, hogy néhány unatkozó diák és ideverődött középkorú a közelben álldogált kitartóan transzparenseket szorongatva, és másnap az egyetemi újság címlapján két cikk is megjelent rólunk - egy a tüntetésről, egy a rendezvényről, egymás mellett, azonos szerzőtől. Szóval mindenki boldog lehetett, a tüntetők a szólásszabadság nevében, mi meg azért, mert végül NEKÜNK sikerült 200 embert összeverbuválni - ennyien fordultak meg a kis sátortáborunkban pár óra leforgása alatt.
Egyébiránt a rendezvény középpontját a sátor (a drága, drága sátor) jelentette, ahol 5 CIA-tiszt-ügynök-mi a fene fogadta a diákokat a regisztrációt, lézengést, szórakozást, ingyen kaját követően. Amúgy már majdnem mindegyikükkel találkoztunk korábban (ők azok, akik sose árulhatják el a vezetéknevüket, és még a névjegykártyájukon is csak a kezdőbetű szerepel), és tényleg nagyon rendesek és közvetlenek, abszolút ellentmondanak annak a képnek, amit az ember sztereotípiáktól terhesen várna.
A fő sátor mellett a puffer-időtöltést az elkerített idilli kis parkrészünkben szerte szét elhelyezett asztalok szolgáltatták, ahol különböző játékok folytak; a részvételért cserébe a diákok matricát kaptak az "útlevelükbe" (amit pedig a bejáratnál szerezhettek meg), és ezzel nyereményjátékban vehettek részt. Én a Language 101, azaz Nyelvi 1x1 játék szellemi szülőatyja és koordinátora voltam, ami abból állt, hogy öt diák tanított ötféle nyelvet az érdeklődőknek (hindit, kínait, MAGYART, németet és franciát), persze játékosan, kártyácskák, spontán szerepjáték és egyebek formájában. Most nem azért, mert az én gyermekem volt a dolog, de szerintem ez volt az egyik legnépszerűbb állomása a helyszínnek, mondjuk ehhez az is hozzájárult, hogy nagyon jó fej "nyelvtanáraink" voltak. Igen hasznos kifejezésekkel gazdagodtam a hindi és a kínai nyelvek terén, hehe, persze megjegyezni körülbelül hármat sikerült, de az már nagyon megy.
Ezen kívül volt Airzooka, ami egy bazi nagy kosár formájú tölcsér, és csúzlielven lő ki levegőt (ez abszolút szar leírás volt, de mindenki gúgölözze le, akinek felkeltettem a kíváncsiságát ezzel a kaotikus félmondattal); valamint különböző igaz-hamis állításokról kellett eldönteni, hogy igaz-e (pl. hogy sose láthatod többé a családodat, ha beállsz a CIA-hoz).
Jah, a nyelvtanulás tutira csak a második legnépszerűbb állomás volt, az elsőt természetesen az ingyen burrito szolgáltatta ("cultural food", ahogy eredetileg terveztük...végülis ez is kulturális volt, ál-mexikói).
Másnap volt egy info session-ünk is, ahová elvileg csak meghívásos alapon lehetett bejutni, mert a CIA-sok válogatott társaságot kívántak, meg paranoiásak (persze a tüntetés meg a támadások után ez részben érthető), de végül így is sikerült kábé ötven embert összevadászni arra is, úgyhogy az is sikeresen zárult.
Röviden ennyi, hosszabban ráment egy negyedévünk a tervezésre, módosításokra, jóváhagyatásokra meg szervezésre, úgyhogy már csak a végső prezentáció összeállítása vár ránk. Halleluja.
Ugorjunk egy nagyot, mert ez a bejegyzés már megint a Háború és békével vetekszik, úgyhogy mai kalandtúrámról csak röviden teszek említést. Vettem egy nagy levegőt, és egyedül megkíséreltem busszal eljutni Beverly Hills-be (egyébként meglepően gyorsan és simán ment az egész, úgyhogy csak eltúlzom a dolgot). A kiindulási pontomat, a járművet és célállomást figyelembe véve úgy döntöttem, megpróbálok egyensúlyozni a ghetto girl és uptown girl megjelenés között, de asszem egyesek szemében az első felé billent el a dolog, ugyanis az egyik B.H.-i zebránál várakozva egy mexikói úriember rámmosolygott, és megkérdezte, hogy a közelben dolgozom-e. (Gondolom ő igen.) Szóval nem úgy néztem ki, mint aki a Prada boltba indult. (De legalább nem spanyolul szólt hozzám...) Egyébként azért mondtam Prada-t, mert tényleg oda indultam. Milyen cseles. Alapvető feladatom az volt, hogy a Fashion, Media and Culture órám keretében tartsak terepszemlét valamelyik butikban, és elemezzem ki a berendezést, építészeti elemeket, zenét, színeket, egyéb marketingeszközöket, vásárlóközönséget, életérzést, stb stb. Mindezt 8-10 oldalban. Hát nem tudom. Mindenesetre először csak lófráltam a Rodeo Drive-on (ami mellesleg tele van prolikkal meg turistákkal, mielőtt bárki azt hinné, hogy 24/7 hemzseg a sztároktól a környék), aztán fél órát jegyzeteltem a Prada-nál (azt hittem, kifigyelnek és kicikiznek, kidobnak, egyebek, de nem, az egyik eladóval még kellemesen el is csevegtem, és segített nekem). Egy másik boltban megkérdezték, vakáción vagyok-e. ENNYIRE üvölt rólam, hogy idegen bolygóról jöttem? Hát ez ölég gáz. Na nem baj, nem is sajnálom, ha nem néznek multimilliomos amerikai tyúknak. Könyörgöm, magyar vagyok, nem turista. (Ezt muszáj volt elsütnöm, bocs.) Ezt követően még órákat vándoroltam Beverly Hills utcáin, és összehaverkodtam egy nagyon kedves hetvenvalahány éves bácsival, aki azzal állított meg, hogy miért nem mosolygok (most mit vigyorogjak állandóan..persze csak megállítani akart ezzel, gondolom), meg hogy a filmiparban dolgozott castingosként, és hogy akarok-e filmben szerepelni. (Haha, hát nem nagyon bíznék benne, hogy benyom valami blockbusterbe a bácsi a következő két hónap során.:D) Nagyon kedves bácsi volt. De nem adott nekem cukorkát.
Az első stresszfaktort a fő rendezvény napjára jósolt esetleges vihar jelentette, ami miatt kénytelenek voltunk a rohadt drága sátrat kibérelni, meg rágni a körmünket, hogy mi a francot fogunk csinálni, és mi legyen a B-terv, satöbbi. Szerencsére Kalifornia kimentett minket a helyzetből, mert megint csak vaklárma volt az egész, és a lehető legkellemesebb hőmérséklet jutott ki nekünk keddre...Hétfőn meg olyan kánikula volt, hogy majd megrohadtam az egyik figyelemfelkeltő akciónk helyszínén - gyakorlatilag abból állt a dolog, hogy színes krétával körberajzoltuk az arra járó diákok kezét az járdán, hogy a kézlenyomatok egyrészt az összetartást és a diverzitást jelképezzék (ami a CIA egyik fő üzenete), másrészt hogy látnivalóul szolgáljon az egész. Ezt most nagyon szépen körbeírtam, asszem. Valójában olvadoztunk a napon (főleg én, mert én voltam a koordinátora a történetnek), kérleltük az embereket, hogy hadd rajzoljuk körbe a kezüket (amúgy elég sokan hagyták, igaz, én halálra nyüstöltem őket, és főleg fiúknál értem el sikereket, a lányok elég míszek voltak), aztán persze csaltunk is, és a saját tenyerünket használtuk, meg folyamatosan újra kellett festenünk a feliratokat, mert a nap kiszívta őket, de tök mindegy, legalább generáltunk egy kis word-of-mouth-t, meg kiélhettem a titkos aszfaltrajzolós vágyaimat (és még a krétás dobozt is megtarthattam).
Kedden aztán felvirradt a nagy nap, és a korai kelés ellenére töretlen lelkesedésünk (H-A-H-A) csak akkor lohadt le kissé, mikor a tanár azzal (meg egy csomó bagel-lel) állított be, hogy néhányan tüntetést szerveznek ellenünk, mert utálják a CIA-t mert "mocskos emberkínzó banda", meg egyebek, és lehet, hogy le kell fújni az egészet, mert 200 embert akarnak idecsődíteni, és ha elfajul a dolog, akkor mindenki maradjon a választott párja közelében, és evakuálja magát a helyszínről, de SEMMI PÁNIK, mert itt van két kedves bácsi az egyetemi járőrszolgálattól, aki lekaratézza őket. Szóval megvolt a reggeli megfélemlítés meg pszichológiai felkészítés a nagy csata előtt.
Most mindenki biztosan izgalomba jött, hogy mi történt, meg micsoda történések következnek, vér, könnyek és veríték, satöbbi....hát, hála az égnek, végül a tüntetés annyiból állt, hogy néhány unatkozó diák és ideverődött középkorú a közelben álldogált kitartóan transzparenseket szorongatva, és másnap az egyetemi újság címlapján két cikk is megjelent rólunk - egy a tüntetésről, egy a rendezvényről, egymás mellett, azonos szerzőtől. Szóval mindenki boldog lehetett, a tüntetők a szólásszabadság nevében, mi meg azért, mert végül NEKÜNK sikerült 200 embert összeverbuválni - ennyien fordultak meg a kis sátortáborunkban pár óra leforgása alatt.
Egyébiránt a rendezvény középpontját a sátor (a drága, drága sátor) jelentette, ahol 5 CIA-tiszt-ügynök-mi a fene fogadta a diákokat a regisztrációt, lézengést, szórakozást, ingyen kaját követően. Amúgy már majdnem mindegyikükkel találkoztunk korábban (ők azok, akik sose árulhatják el a vezetéknevüket, és még a névjegykártyájukon is csak a kezdőbetű szerepel), és tényleg nagyon rendesek és közvetlenek, abszolút ellentmondanak annak a képnek, amit az ember sztereotípiáktól terhesen várna.
A fő sátor mellett a puffer-időtöltést az elkerített idilli kis parkrészünkben szerte szét elhelyezett asztalok szolgáltatták, ahol különböző játékok folytak; a részvételért cserébe a diákok matricát kaptak az "útlevelükbe" (amit pedig a bejáratnál szerezhettek meg), és ezzel nyereményjátékban vehettek részt. Én a Language 101, azaz Nyelvi 1x1 játék szellemi szülőatyja és koordinátora voltam, ami abból állt, hogy öt diák tanított ötféle nyelvet az érdeklődőknek (hindit, kínait, MAGYART, németet és franciát), persze játékosan, kártyácskák, spontán szerepjáték és egyebek formájában. Most nem azért, mert az én gyermekem volt a dolog, de szerintem ez volt az egyik legnépszerűbb állomása a helyszínnek, mondjuk ehhez az is hozzájárult, hogy nagyon jó fej "nyelvtanáraink" voltak. Igen hasznos kifejezésekkel gazdagodtam a hindi és a kínai nyelvek terén, hehe, persze megjegyezni körülbelül hármat sikerült, de az már nagyon megy.
Ezen kívül volt Airzooka, ami egy bazi nagy kosár formájú tölcsér, és csúzlielven lő ki levegőt (ez abszolút szar leírás volt, de mindenki gúgölözze le, akinek felkeltettem a kíváncsiságát ezzel a kaotikus félmondattal); valamint különböző igaz-hamis állításokról kellett eldönteni, hogy igaz-e (pl. hogy sose láthatod többé a családodat, ha beállsz a CIA-hoz).
Jah, a nyelvtanulás tutira csak a második legnépszerűbb állomás volt, az elsőt természetesen az ingyen burrito szolgáltatta ("cultural food", ahogy eredetileg terveztük...végülis ez is kulturális volt, ál-mexikói).
Másnap volt egy info session-ünk is, ahová elvileg csak meghívásos alapon lehetett bejutni, mert a CIA-sok válogatott társaságot kívántak, meg paranoiásak (persze a tüntetés meg a támadások után ez részben érthető), de végül így is sikerült kábé ötven embert összevadászni arra is, úgyhogy az is sikeresen zárult.
Röviden ennyi, hosszabban ráment egy negyedévünk a tervezésre, módosításokra, jóváhagyatásokra meg szervezésre, úgyhogy már csak a végső prezentáció összeállítása vár ránk. Halleluja.
Ugorjunk egy nagyot, mert ez a bejegyzés már megint a Háború és békével vetekszik, úgyhogy mai kalandtúrámról csak röviden teszek említést. Vettem egy nagy levegőt, és egyedül megkíséreltem busszal eljutni Beverly Hills-be (egyébként meglepően gyorsan és simán ment az egész, úgyhogy csak eltúlzom a dolgot). A kiindulási pontomat, a járművet és célállomást figyelembe véve úgy döntöttem, megpróbálok egyensúlyozni a ghetto girl és uptown girl megjelenés között, de asszem egyesek szemében az első felé billent el a dolog, ugyanis az egyik B.H.-i zebránál várakozva egy mexikói úriember rámmosolygott, és megkérdezte, hogy a közelben dolgozom-e. (Gondolom ő igen.) Szóval nem úgy néztem ki, mint aki a Prada boltba indult. (De legalább nem spanyolul szólt hozzám...) Egyébként azért mondtam Prada-t, mert tényleg oda indultam. Milyen cseles. Alapvető feladatom az volt, hogy a Fashion, Media and Culture órám keretében tartsak terepszemlét valamelyik butikban, és elemezzem ki a berendezést, építészeti elemeket, zenét, színeket, egyéb marketingeszközöket, vásárlóközönséget, életérzést, stb stb. Mindezt 8-10 oldalban. Hát nem tudom. Mindenesetre először csak lófráltam a Rodeo Drive-on (ami mellesleg tele van prolikkal meg turistákkal, mielőtt bárki azt hinné, hogy 24/7 hemzseg a sztároktól a környék), aztán fél órát jegyzeteltem a Prada-nál (azt hittem, kifigyelnek és kicikiznek, kidobnak, egyebek, de nem, az egyik eladóval még kellemesen el is csevegtem, és segített nekem). Egy másik boltban megkérdezték, vakáción vagyok-e. ENNYIRE üvölt rólam, hogy idegen bolygóról jöttem? Hát ez ölég gáz. Na nem baj, nem is sajnálom, ha nem néznek multimilliomos amerikai tyúknak. Könyörgöm, magyar vagyok, nem turista. (Ezt muszáj volt elsütnöm, bocs.) Ezt követően még órákat vándoroltam Beverly Hills utcáin, és összehaverkodtam egy nagyon kedves hetvenvalahány éves bácsival, aki azzal állított meg, hogy miért nem mosolygok (most mit vigyorogjak állandóan..persze csak megállítani akart ezzel, gondolom), meg hogy a filmiparban dolgozott castingosként, és hogy akarok-e filmben szerepelni. (Haha, hát nem nagyon bíznék benne, hogy benyom valami blockbusterbe a bácsi a következő két hónap során.:D) Nagyon kedves bácsi volt. De nem adott nekem cukorkát.
2009. április 4., szombat
Sóbiznisz
Az utóbbi két napban volt szerencsém kiélvezni a Los Angeles-i tömegközlekedés (vagy inkább Volánbusz, amit városi közlekedésnek hívnak című történet) vendégszeretetét, mégpedig két, a véget nem érő buszutaknál sokkalta kellemesebb történés kapcsán: először is, az egyik magyar ismerős lány és a Sors jóvoltából részt vehettem Jay Leno Tonight Show-jának felvételén (természetesen nem mint vendég, azért ennyire nem szárnyal a médiasztár karrierem errefelé), és így bepillantást nyerhettem a nagybetűs sóbiznisz kulisszái mögé.
(Szó szerint is, mert az NBC stúdiója annak a hegynek a másik oldalán volt, ahol a Hollywood felirat van. Szóval mintha a Hold soha nem látható felére tettünk volna expedíciót.)
A másik apropó a vakmerő vállalkozásra, amit itt csak buszozásnak hívnak, az volt, hogy végre meglátogassuk a USC nagy helyi riválisát, a UCLA-t, akit mindenki látványosan utál errefelé; persze nem is csoda, ha azt tekintjük, hogy az ő campusuk fényévekkel jobb környéken fekszik (Westwoodban), és ez már elég ahhoz, hogy megsavanyodjon a szőlő. (Egyébként a campus-t magát tekintve nekem a USC kompaktsága és otthonossága jobban bejön, mint a szétterült UCLA.)
Az odajutás egyik esetben sem volt fenékig tejfel. Kezdjük ott, hogy minden esetben 1,5 órát vett igénybe az út egyetlen irányban. Persze nem tudom, mit panaszkodom, mikor otthon is egy órát döcögök a fagyos villamoson, míg beérek a belvárosi civilizációba, de ezek szerint már teljesen elszoktam ettől. Mint ahogy attól is (vagy inkább sosem szoktam hozzá), hogy az egy négyzetméterre jutó proletár elemek és kattantak száma rekordokat döntöget, és minden buszból kiférne legalább 10 szociológiai esettanulmány. Minden busz zsúfolt, és ki vagy szolgáltatva a helyi csúcsidő kényének-kedvének (ami itt kábé egész délután tart). Szóval mindenki szorozza be a BKV-n tapasztalt kellemetlenségeket kábé 1,5-tel, és voilá.
Na de legalább minden esetben elértük a célunkat, még ha kisebb nehézségek (tévedésből vett, érvénytelen metrójegy és egyebek) és kimerítő utazás után is.
A csütörtöki tévéfelvétel miatt először Santa Monica-ba kellett kibuszoznom az ismerősöm (Berta) testvérével (Miki), de így legalább volt velem egy magyar, hogy világnyelvünkön hazai szellemben jól kibeszélhessünk mindent és mindenkit. Berta irodájából aztán két német kolléga autójával neki vágtunk, hogy megkeressük az NBC stúdióját Burbank-ben.
(Megjegyzés: Pontosabban neki vágtunk volna, ha az egyik német nem tűnik el hirtelen a liftből a parkolóházban, és nem iszkol el a szélrózsa valamelyik irányába. Hárman aztán egy ideig őt vadásztuk, minden emeletet körberohangászva, míg végül a másik német megtalálta őt, aztán meg megtaláltak minket. Ekkor kaptunk egy olyan finom, nyugat-európai lenézéssel meghintett megjegyzést, hogy "Mi az, Magyarországon nincs lift? Nem tudjátok, hogy ha megállsz a lift előtt, akkor az megáll.." Pontosan nem tudom, mit mondtak, de éreztem, hogy már nagyon hiányzott ez a kelet felé sugárzó malícia. Az amerikaiak legalább nem szidnak más nemzeteket; még engem néznek itt néha rasszistának.)
No szóval, tegyük fel, hogy odaértünk Burbank-be, és találtunk parkolóhelyet (ami nem volt egyszerű, mert errefelé sosem az, ha nem akarsz fizetni, aztán a végén mindig fizetsz). Igazából időnk annyi volt, mint a tenger, ám mivel több jegyet adnak ki (hónapokra előre kell postán megrendelni, viszont ingyér van), mint amennyi hely van, így ment a stressz (főleg a stresszelős-pedáns németek részéről), hogy legyen helyünk. Tegyük fel, hogy végigálltuk a sort a stúdió előtt, azaz ugorjunk át laza egy-másfél órát, és folytassuk onnan, hogy betereltek minket a helyünkre.
Még nem voltam tévéshow felvételén, sem itt, sem Magyarországon, úgyhogy csak feltételezem, hogy nagy vonalakban mind a kettő hasonló mechanizmussal működik, és valószínűleg ez az egész itt kissé az Esti Showder-rel rokonítható, hogy hazai példával éljek. Azzal a különbséggel, hogy Jay Leno TÉNYLEG vicces, nagyon közvetlen, a közönséggel parolázik, és 3500 show után sem szállt el a saját TÉNYLEGES sikerétől és legendás hírnevétől. Ja, és nem gúnyolja ki a fél politikai szférát. (Kivéve Bush-t, de vele aki errefelé nem viccel, arra ferde szemmel néznek.)
A vendég Ben Affleck volt, aki az életben (is) kedves, magas, jóképű és vonzó, szóval ilyen igazi hollywoodi álomapuka (most született meg nemrég a második gyereke), illetve megjelent a színen Taylor Swift is, aki az egyik aktuális tini-popsztár kisasszony, a tini-popsztár kisasszonyok minden attribútumával (hosszú combok, miniszoknya, szőke lobonc, babapofi, nyálas dalok).
Néhány korombeli csaj komolyan transzba esett, sikoltozott, valaki elsírta magát, és mindenki szerette egymást. A show úgy fejeződött be, hogy kiterelték a közönséget egy szabadtéri színpadhoz, ahol Taylor kisasszony előadott két igen magas színvonalú ál-country (nyálas pop) számot. Úgyhogy meghatottan indulhattunk haza, élményekkel teli.
Végezetül íme a legfrissebb vizuális csemegék San Diego-i utamról:
http://www.facebook.com/album.php?aid=114488&id=559072666&l=a805270e67
http://www.facebook.com/album.php?aid=114498&id=559072666&l=5e69043e35
(Szó szerint is, mert az NBC stúdiója annak a hegynek a másik oldalán volt, ahol a Hollywood felirat van. Szóval mintha a Hold soha nem látható felére tettünk volna expedíciót.)
A másik apropó a vakmerő vállalkozásra, amit itt csak buszozásnak hívnak, az volt, hogy végre meglátogassuk a USC nagy helyi riválisát, a UCLA-t, akit mindenki látványosan utál errefelé; persze nem is csoda, ha azt tekintjük, hogy az ő campusuk fényévekkel jobb környéken fekszik (Westwoodban), és ez már elég ahhoz, hogy megsavanyodjon a szőlő. (Egyébként a campus-t magát tekintve nekem a USC kompaktsága és otthonossága jobban bejön, mint a szétterült UCLA.)
Az odajutás egyik esetben sem volt fenékig tejfel. Kezdjük ott, hogy minden esetben 1,5 órát vett igénybe az út egyetlen irányban. Persze nem tudom, mit panaszkodom, mikor otthon is egy órát döcögök a fagyos villamoson, míg beérek a belvárosi civilizációba, de ezek szerint már teljesen elszoktam ettől. Mint ahogy attól is (vagy inkább sosem szoktam hozzá), hogy az egy négyzetméterre jutó proletár elemek és kattantak száma rekordokat döntöget, és minden buszból kiférne legalább 10 szociológiai esettanulmány. Minden busz zsúfolt, és ki vagy szolgáltatva a helyi csúcsidő kényének-kedvének (ami itt kábé egész délután tart). Szóval mindenki szorozza be a BKV-n tapasztalt kellemetlenségeket kábé 1,5-tel, és voilá.
Na de legalább minden esetben elértük a célunkat, még ha kisebb nehézségek (tévedésből vett, érvénytelen metrójegy és egyebek) és kimerítő utazás után is.
A csütörtöki tévéfelvétel miatt először Santa Monica-ba kellett kibuszoznom az ismerősöm (Berta) testvérével (Miki), de így legalább volt velem egy magyar, hogy világnyelvünkön hazai szellemben jól kibeszélhessünk mindent és mindenkit. Berta irodájából aztán két német kolléga autójával neki vágtunk, hogy megkeressük az NBC stúdióját Burbank-ben.
(Megjegyzés: Pontosabban neki vágtunk volna, ha az egyik német nem tűnik el hirtelen a liftből a parkolóházban, és nem iszkol el a szélrózsa valamelyik irányába. Hárman aztán egy ideig őt vadásztuk, minden emeletet körberohangászva, míg végül a másik német megtalálta őt, aztán meg megtaláltak minket. Ekkor kaptunk egy olyan finom, nyugat-európai lenézéssel meghintett megjegyzést, hogy "Mi az, Magyarországon nincs lift? Nem tudjátok, hogy ha megállsz a lift előtt, akkor az megáll.." Pontosan nem tudom, mit mondtak, de éreztem, hogy már nagyon hiányzott ez a kelet felé sugárzó malícia. Az amerikaiak legalább nem szidnak más nemzeteket; még engem néznek itt néha rasszistának.)
No szóval, tegyük fel, hogy odaértünk Burbank-be, és találtunk parkolóhelyet (ami nem volt egyszerű, mert errefelé sosem az, ha nem akarsz fizetni, aztán a végén mindig fizetsz). Igazából időnk annyi volt, mint a tenger, ám mivel több jegyet adnak ki (hónapokra előre kell postán megrendelni, viszont ingyér van), mint amennyi hely van, így ment a stressz (főleg a stresszelős-pedáns németek részéről), hogy legyen helyünk. Tegyük fel, hogy végigálltuk a sort a stúdió előtt, azaz ugorjunk át laza egy-másfél órát, és folytassuk onnan, hogy betereltek minket a helyünkre.
Még nem voltam tévéshow felvételén, sem itt, sem Magyarországon, úgyhogy csak feltételezem, hogy nagy vonalakban mind a kettő hasonló mechanizmussal működik, és valószínűleg ez az egész itt kissé az Esti Showder-rel rokonítható, hogy hazai példával éljek. Azzal a különbséggel, hogy Jay Leno TÉNYLEG vicces, nagyon közvetlen, a közönséggel parolázik, és 3500 show után sem szállt el a saját TÉNYLEGES sikerétől és legendás hírnevétől. Ja, és nem gúnyolja ki a fél politikai szférát. (Kivéve Bush-t, de vele aki errefelé nem viccel, arra ferde szemmel néznek.)
A vendég Ben Affleck volt, aki az életben (is) kedves, magas, jóképű és vonzó, szóval ilyen igazi hollywoodi álomapuka (most született meg nemrég a második gyereke), illetve megjelent a színen Taylor Swift is, aki az egyik aktuális tini-popsztár kisasszony, a tini-popsztár kisasszonyok minden attribútumával (hosszú combok, miniszoknya, szőke lobonc, babapofi, nyálas dalok).
Néhány korombeli csaj komolyan transzba esett, sikoltozott, valaki elsírta magát, és mindenki szerette egymást. A show úgy fejeződött be, hogy kiterelték a közönséget egy szabadtéri színpadhoz, ahol Taylor kisasszony előadott két igen magas színvonalú ál-country (nyálas pop) számot. Úgyhogy meghatottan indulhattunk haza, élményekkel teli.
Végezetül íme a legfrissebb vizuális csemegék San Diego-i utamról:
http://www.facebook.com/album.php?aid=114488&id=559072666&l=a805270e67
http://www.facebook.com/album.php?aid=114498&id=559072666&l=5e69043e35
2009. március 30., hétfő
Sun Diego
Na szóval akkor most az ebéd utáni agyhalállal küzdve nekiveselkedem a hétvégi San Diego-i körútról való élménybeszámolónak. (Ez a mondat is kemény két percet vett igénybe. Asszem tényleg nem ez a legproduktívabb időszaka a napnak.)
Előre és röviden csak annyit, hogy a hétvégém kulcsszava, témája, satöbbije leginkább az "óceán" lehetne, ami mellesleg számomra a legkedvesebb egész Kaliforniát tekintve, úgyhogy nem panaszkodhatom. Három kocsival (és erősen kevert nemzetiségi összetétellel; volt ott minden franciáktól kezdve németen át nádszálvékony, szőke kelet-európai lányokig, de a magyarok voltak túlerőben, hehe) vágtunk neki az útnak, melynek első állomása Laguna Beach volt.
Itt hittem azt először, hogy ez a mennyország maga, de aztán később egy másik tengerparton jöttem rá, hogy az még csak a kapu volt hozzá. (Milyen költői vagyok így félkómásan.) Egyébként nehezen tudnám leírni, mi volt benne különleges, valószínűleg semmi, de mindenki képzelje el, hogy Orange County közepén lakik egy bazi nagy házban a hegyoldalban, ahonnan rálátni a kéklő óceánra, reggelente meg lemegy sétáltatni a kutyákat, miközben a szörfös fiúkat bámulja. Délután leugrik a barátaival strandröplabdázni a homokban, majd tesznek egy nagy sétát a galériákkal és éttermekkel tarkított centrumban. Eközben lágyan fújdogál a szellő, és szikrázik a Nap. Szóval röviden ennyi, hosszabban meg éveket is el lehetne sütkérezni ott.
Hogy halmozzuk az élvezeteket, továbbhajtottunk La Jolla-ba, ahol még kékebb a víz, és még szikrázóbb a nap. Hihetetlenül szép volt, igaz, Horvátország vagy Görögország is produkál ilyet, szóval most nem azér' mondom...bár az is igaz, hogy ők meg nem produkálnak fókákat, akik itt tömegével heverésztek a tengerparton. (Miért botlok én mindig fókákba? Mellesleg első stádiumú fókamániám van.) Maga a hely és életvitel még szuperebb, még lazább, még legeslegebb, mint amit másutt láttam; szülinapi zsúrok és esküvő a parkban, mindenki boldog, mindenki gondtalan, hakuna matata.
San Diego-ba csak kora este értünk be, és egy rövid belvárosi séta/kávézás után ismét kikanyarodtunk a városból, hogy elfoglaljuk a hotelszobánkat. (Vagy motelszobánkat..? Nem tudom, a hely valami Inn volt, és kívülről komolyan úgy nézett ki, mint ahol a filmekben embereket gyilkolásznak éjszakánként, belülről meg teljesen kulturált hotelszobát találtunk, szóval mindenki döntse el. Mellesleg én last-last-minute csatlakoztam be ebbe a banzájba is.) Este még egyszer bementünk a belvárosba a Hard Rock Hotel bárjába bulizni, ahol én aztán abszolút nem éreztem otthonosan magamat, tekintve, hogy az átlagéletkor majdnem a duplája volt az enyémnek, és mindenki úgy nézett ki, mintha az Operabálról esett volna be (mármint aki nem volt lotyós miniszoknyában és húszcentis sarkú cipőben). Folyt a vodka, a botox és a hajzselé bőséggel. (Mellesleg a hotel maga, már amennyit láttam belőle, tök jól nézett ki. A bár is. Igaz, hét dollár volt egy üveg Corona, ami még errefelé is erős túlzás.)
A vasárnapot (mely jó egyetemi polgároknak délben kezdődik) SeaWorld-ben töltöttük, ami elvileg tengeri állatokra épülő kalandpark, gyakorlatilag volt ott azért elvétve egy-két vidéki motívum is, kisállat show meg lovak, csak hogy a gyerekeknek nagyobb legyen a móka. Összességében annyit, hogy jópofa volt, az állatok (cápák, de hát az nekünk is van a Tropicariumban, háááhááá; delfinek; gyilkos bálnák; egy darab magányos jegesmedve; tengeri tehenek ezrivel; fókák; pingvinek dögivel és egyéb finomságok) imádnivalóak voltak, satöbbi satöbbi, mindennel meg voltam elégedve, de hogy tíz éven felüliek csak erős infantilis és/vagy természetbarát hajlammal élvezhetik az egészet, az tuti. Volt egy darab hullámvasút, ami éppen azelőtt ér véget, hogy felszökne az adrenalinod, de azért kicsit vizes leszel a medencében (kicsit nagyon), na azt például igazán azok élveznék, akik a magasságminimum miatt fel se ülhetnek rá.
A delfin és a gyilkos bálna show (utóbbi sztárja Shamu, akivel minden szirszart megpróbálnak eladni a jégkrémtől kezdve a fürdőlepedőig) tényleg lenyűgöző volt, igaz, nekem kinyílt a bicska a zsebemben, mikor a konferanszié először megtapsoltatta a közönség soraiban tartózkodó "nemzeti hősöket" AKA amerikai katonákat és veteránokat. Meg hát az egész eléggé amerikai vót a nagy "higgy az álmaidban, itt minden lehetséges" fennhangokkal, de szerencsére legalább az állatok szuperintelligensek voltak, ha már az idomárok és a producerek kevésbé.;)
Most ez úgy hangzott, mintha nem élveztem volna, meg fikáznám az egészet, pedig de, csak hát az egész tényleg olyan, mint a kereskedelmi tévé, csak itt a szuvenírbolt (amiből ezer van mindenütt) felel meg a reklámblokknak, a többi meg a ballaszt. De nem tudok ellenállni a kis pingvinek meg delfinek bájának, szóval ők mentették meg a napot.:D
Előre és röviden csak annyit, hogy a hétvégém kulcsszava, témája, satöbbije leginkább az "óceán" lehetne, ami mellesleg számomra a legkedvesebb egész Kaliforniát tekintve, úgyhogy nem panaszkodhatom. Három kocsival (és erősen kevert nemzetiségi összetétellel; volt ott minden franciáktól kezdve németen át nádszálvékony, szőke kelet-európai lányokig, de a magyarok voltak túlerőben, hehe) vágtunk neki az útnak, melynek első állomása Laguna Beach volt.
Itt hittem azt először, hogy ez a mennyország maga, de aztán később egy másik tengerparton jöttem rá, hogy az még csak a kapu volt hozzá. (Milyen költői vagyok így félkómásan.) Egyébként nehezen tudnám leírni, mi volt benne különleges, valószínűleg semmi, de mindenki képzelje el, hogy Orange County közepén lakik egy bazi nagy házban a hegyoldalban, ahonnan rálátni a kéklő óceánra, reggelente meg lemegy sétáltatni a kutyákat, miközben a szörfös fiúkat bámulja. Délután leugrik a barátaival strandröplabdázni a homokban, majd tesznek egy nagy sétát a galériákkal és éttermekkel tarkított centrumban. Eközben lágyan fújdogál a szellő, és szikrázik a Nap. Szóval röviden ennyi, hosszabban meg éveket is el lehetne sütkérezni ott.
Hogy halmozzuk az élvezeteket, továbbhajtottunk La Jolla-ba, ahol még kékebb a víz, és még szikrázóbb a nap. Hihetetlenül szép volt, igaz, Horvátország vagy Görögország is produkál ilyet, szóval most nem azér' mondom...bár az is igaz, hogy ők meg nem produkálnak fókákat, akik itt tömegével heverésztek a tengerparton. (Miért botlok én mindig fókákba? Mellesleg első stádiumú fókamániám van.) Maga a hely és életvitel még szuperebb, még lazább, még legeslegebb, mint amit másutt láttam; szülinapi zsúrok és esküvő a parkban, mindenki boldog, mindenki gondtalan, hakuna matata.
San Diego-ba csak kora este értünk be, és egy rövid belvárosi séta/kávézás után ismét kikanyarodtunk a városból, hogy elfoglaljuk a hotelszobánkat. (Vagy motelszobánkat..? Nem tudom, a hely valami Inn volt, és kívülről komolyan úgy nézett ki, mint ahol a filmekben embereket gyilkolásznak éjszakánként, belülről meg teljesen kulturált hotelszobát találtunk, szóval mindenki döntse el. Mellesleg én last-last-minute csatlakoztam be ebbe a banzájba is.) Este még egyszer bementünk a belvárosba a Hard Rock Hotel bárjába bulizni, ahol én aztán abszolút nem éreztem otthonosan magamat, tekintve, hogy az átlagéletkor majdnem a duplája volt az enyémnek, és mindenki úgy nézett ki, mintha az Operabálról esett volna be (mármint aki nem volt lotyós miniszoknyában és húszcentis sarkú cipőben). Folyt a vodka, a botox és a hajzselé bőséggel. (Mellesleg a hotel maga, már amennyit láttam belőle, tök jól nézett ki. A bár is. Igaz, hét dollár volt egy üveg Corona, ami még errefelé is erős túlzás.)
A vasárnapot (mely jó egyetemi polgároknak délben kezdődik) SeaWorld-ben töltöttük, ami elvileg tengeri állatokra épülő kalandpark, gyakorlatilag volt ott azért elvétve egy-két vidéki motívum is, kisállat show meg lovak, csak hogy a gyerekeknek nagyobb legyen a móka. Összességében annyit, hogy jópofa volt, az állatok (cápák, de hát az nekünk is van a Tropicariumban, háááhááá; delfinek; gyilkos bálnák; egy darab magányos jegesmedve; tengeri tehenek ezrivel; fókák; pingvinek dögivel és egyéb finomságok) imádnivalóak voltak, satöbbi satöbbi, mindennel meg voltam elégedve, de hogy tíz éven felüliek csak erős infantilis és/vagy természetbarát hajlammal élvezhetik az egészet, az tuti. Volt egy darab hullámvasút, ami éppen azelőtt ér véget, hogy felszökne az adrenalinod, de azért kicsit vizes leszel a medencében (kicsit nagyon), na azt például igazán azok élveznék, akik a magasságminimum miatt fel se ülhetnek rá.
A delfin és a gyilkos bálna show (utóbbi sztárja Shamu, akivel minden szirszart megpróbálnak eladni a jégkrémtől kezdve a fürdőlepedőig) tényleg lenyűgöző volt, igaz, nekem kinyílt a bicska a zsebemben, mikor a konferanszié először megtapsoltatta a közönség soraiban tartózkodó "nemzeti hősöket" AKA amerikai katonákat és veteránokat. Meg hát az egész eléggé amerikai vót a nagy "higgy az álmaidban, itt minden lehetséges" fennhangokkal, de szerencsére legalább az állatok szuperintelligensek voltak, ha már az idomárok és a producerek kevésbé.;)
Most ez úgy hangzott, mintha nem élveztem volna, meg fikáznám az egészet, pedig de, csak hát az egész tényleg olyan, mint a kereskedelmi tévé, csak itt a szuvenírbolt (amiből ezer van mindenütt) felel meg a reklámblokknak, a többi meg a ballaszt. De nem tudok ellenállni a kis pingvinek meg delfinek bájának, szóval ők mentették meg a napot.:D
24/7
Most aztán megint kissé elmaradtam a blogom frissítésével és a közönségtájékoztatással, ejej, de mentségemre legyen szólva, hogy az elmúlt hetem igencsak eseménydúsra sikeredett. Először is szerintem megdöntöttem a személyes "hajnalig bárokban és klubokban tivornyázom" rekordomat, ugyanis két este kivételével szombattól szombatig tartó pubcrawl-on vettem részt. (Természetesen technikailag nem, és még csak nem is részegen mentem suliba, sőt, még csak le se részegedtem egyszer se - önuralom, önuralom - de ne tessék mindenbe belekötni.) Az éjszakák túlnyomó részében aktuális belvárosi bárok vendégszeretetét élveztük. (Ebből is kiemelném a Library Bar-t, ahol süppedős bőrfotelok, klasszikusokkal - lásd bőrkötetes Reader's Digest ponyva és Dosztojevszkij - zsúfolt polcok és sárgás lámpafény mellett lehet nagyon hangulatosan mandarin ízesítésű sört és isteni limonádét szürcsölgetni.)
A szerda este pedig azért volt kakukktojás, mert volt szerencsém egy kis igazi hazaihoz, ugyanis a magyar Supersonic zenekar adott koncertet (akinek egy-két számát ezerszer hallottam a rádióban, és sose tudtam eddig, hogy ők adják elő. Tessék legúgölözni vagy lemájszpészezni vagy mittomén.) Egy kis Hollywood-i klubban játszottak (A teljesség kedvéért a neve The Cat Club, és bár a legendás Whisky a Go Go mellett és a hiperfelkapott Viper Room-mal átellenben található, természetesen ég és föld volt a három minden tekintetben. Egyébként relatíve kellemes volt a hely, mármint ha valaki szerette a Kultiplex-féle puritán dizájnt, mondjuk. Én nem túlzottan kedvelem a fekete falakat.) A koncerten a magyar közönség elsöprő többségben képviseltette magát (kábé tízen voltunk összesen, de hát kicsi a mi hazánk), de a fiúk becsületére legyen mondva, hogy eszméletlen aranyosak, közvetlenek és szórakoztatóak voltak, és nem csak szuper kis családias koncertet adtak nekünk, de nagyon jól el is beszélgettünk utána. Szóval megvolt az összetartás meg a mackósajt-nosztalgia.
A hétvégémet egy teljesen spontánul jött csoportos és last-minute San Diego-i úttal töltöttem, de erről majd később; addig is, muszáj közzétennem helyi médiasztárságom második tanújelét (csak viccelek, csak viccelek), ezúttal ráadásul a Los Angeles Times vizuális színvonalát emelem, höhö (még mindig csak viccelek, nem vagyok ennyire szerelmes magamba). Egy újságíró lehozott egy igencsak terjedelmes cikket a CIA-kampányunkról, amit a marketing óránk keretében folytatunk le, és szerény személyem is rajta van az illusztrációként szolgáló képen (mint szorgos és elhivatott diáklány), mind az újságban, mind az online verzióban, szóval a képem bejárja a fél világot, haha.
Itt van a link az online cikkhez:
http://www.latimes.com/news/local/la-me-cia29-2009mar29,0,3953800.story
Most megyek, mert Perez Hilton küldött egy üzenetet, hogy üljünk már össze egy fat free caramel frappucino-ra.
A szerda este pedig azért volt kakukktojás, mert volt szerencsém egy kis igazi hazaihoz, ugyanis a magyar Supersonic zenekar adott koncertet (akinek egy-két számát ezerszer hallottam a rádióban, és sose tudtam eddig, hogy ők adják elő. Tessék legúgölözni vagy lemájszpészezni vagy mittomén.) Egy kis Hollywood-i klubban játszottak (A teljesség kedvéért a neve The Cat Club, és bár a legendás Whisky a Go Go mellett és a hiperfelkapott Viper Room-mal átellenben található, természetesen ég és föld volt a három minden tekintetben. Egyébként relatíve kellemes volt a hely, mármint ha valaki szerette a Kultiplex-féle puritán dizájnt, mondjuk. Én nem túlzottan kedvelem a fekete falakat.) A koncerten a magyar közönség elsöprő többségben képviseltette magát (kábé tízen voltunk összesen, de hát kicsi a mi hazánk), de a fiúk becsületére legyen mondva, hogy eszméletlen aranyosak, közvetlenek és szórakoztatóak voltak, és nem csak szuper kis családias koncertet adtak nekünk, de nagyon jól el is beszélgettünk utána. Szóval megvolt az összetartás meg a mackósajt-nosztalgia.
A hétvégémet egy teljesen spontánul jött csoportos és last-minute San Diego-i úttal töltöttem, de erről majd később; addig is, muszáj közzétennem helyi médiasztárságom második tanújelét (csak viccelek, csak viccelek), ezúttal ráadásul a Los Angeles Times vizuális színvonalát emelem, höhö (még mindig csak viccelek, nem vagyok ennyire szerelmes magamba). Egy újságíró lehozott egy igencsak terjedelmes cikket a CIA-kampányunkról, amit a marketing óránk keretében folytatunk le, és szerény személyem is rajta van az illusztrációként szolgáló képen (mint szorgos és elhivatott diáklány), mind az újságban, mind az online verzióban, szóval a képem bejárja a fél világot, haha.
Itt van a link az online cikkhez:
http://www.latimes.com/news/local/la-me-cia29-2009mar29,0,3953800.story
Most megyek, mert Perez Hilton küldött egy üzenetet, hogy üljünk már össze egy fat free caramel frappucino-ra.
2009. március 23., hétfő
Az igazi Narancsvidék
Nos, a tavaszi szünetem második felének történéseivel még adós vagyok. Tulajdonképpen túl sok mindent nem csináltam, bár péntek délután (pontosabban kisebb lamentálás után inkább kora este, a legrosszabb Los Angeles-i csúcsforgalommal dacolva) nekiindultunk, hogy meglátogassuk az egyetemi evezős csapatot (azon belül is azokat a fiúkat, akikkel együtt lógunk néha itt-ott) Orange County-ban, ahol éppen edzőtáboroztak. Elég nagy nehézséget okozott a kvázi vaksötétben (utcalámpák sehol), a dimbes-dombos településeken navigálni, de legalább kiélvezhettük az igen irigylésre méltó és elragadó kis(?) házak látványát (by night, persze). A ház, ahol az evezősök laktak, nem kevésbé volt megnyerő (egyébként a település neve Santa Ana, csak a részlet és a történeti hűség kedvéért). Mondhatni kissé irigyeltem a tulajdonosokat, leginkább a kertben elhelyezkedő medence, vendégház, és még inkább a medence melletti kültéri kandalló miatt, amelyben égett a tűz, úgyhogy rögtön oda is gyűltem, mint bogár a lámpához.
Először ingyen bezabáltunk a temérdek kajából, amit kalóriapótlásra odahordtak a fiúknak, aztán páran elkocsikáztunk Disneyland mellé (ami Anaheimben van), hogy megnézzük az aznapi tűzijátékot. Itt kábé minden hétvégén gyakorlatilag augusztus 20-i volumenű tűzijátékot rittyentenek, és komolyan volt néhány olyan rakéta, amit még életemben nem láttam. (És most nem csak azért mondom, mert húha, made in the USA.:D) Ezt követően továbbkocsikáztunk Newport Beach-re, eredetileg klub- és bárlátogatási szándékkal, de erről gyorsan letettünk, mert túl sokan gondoltak ugyanerre előttünk - úgyhogy inkább tettünk egy nagy sétát a mólón (ami halszagú volt, tekintettel az ott horgászó latino populációra; és persze nem a latinók miatt, nem vagyok ennyire rasszista, haha), illetve a promenádon (én személy szerint a homokban).
Meg kell jegyeznem a történeti hűség és kortársaim kedvéért, hogy aki azt hiszi, hogy a hely úgy néz ki, mint a Narancsvidékben, az nagyon is téved - mellesleg azt egyáltalán nem is itt forgatták. (Hanem szerteszét Los Angeles-ben.)
Akit amúgy érdekel, hogy mégis hol, itt van egy nagyon tanulságos website:
http://www.seeing-stars.com/OC/ByLocation.shtml
(Mindenkinek külön ajánlom, hogy keresse meg a USC-t és környékét a helyszínek között. Külön felhívnám a figyelmet, hogy a szomszéd utca például mexikói díszletként szolgált. Asszem ez jól illusztrálja, miről beszéltem mindeddig, haha.)
Ma egyébként megint vettem a bátorságot, hogy bebiciklizzem a belvárosba. Itt teljesen véletlenül belebotlottam az utcán Brian Joubert-be, a korcsolyázóba, ki gondolta volna - mondjuk matematikai valószínűsége van az ilyesminek, mert a héten itt tartják a műkorcsolya világbajnokságot, de akkor is, milyen kicsi ez a világ, meg ez a város, hehe.
Ó, és még adós vagyok a legutóbbi fotóalbumom linkjével is:
http://www.facebook.com/album.php?aid=112369&id=559072666&l=e32eda90d3
Először ingyen bezabáltunk a temérdek kajából, amit kalóriapótlásra odahordtak a fiúknak, aztán páran elkocsikáztunk Disneyland mellé (ami Anaheimben van), hogy megnézzük az aznapi tűzijátékot. Itt kábé minden hétvégén gyakorlatilag augusztus 20-i volumenű tűzijátékot rittyentenek, és komolyan volt néhány olyan rakéta, amit még életemben nem láttam. (És most nem csak azért mondom, mert húha, made in the USA.:D) Ezt követően továbbkocsikáztunk Newport Beach-re, eredetileg klub- és bárlátogatási szándékkal, de erről gyorsan letettünk, mert túl sokan gondoltak ugyanerre előttünk - úgyhogy inkább tettünk egy nagy sétát a mólón (ami halszagú volt, tekintettel az ott horgászó latino populációra; és persze nem a latinók miatt, nem vagyok ennyire rasszista, haha), illetve a promenádon (én személy szerint a homokban).
Meg kell jegyeznem a történeti hűség és kortársaim kedvéért, hogy aki azt hiszi, hogy a hely úgy néz ki, mint a Narancsvidékben, az nagyon is téved - mellesleg azt egyáltalán nem is itt forgatták. (Hanem szerteszét Los Angeles-ben.)
Akit amúgy érdekel, hogy mégis hol, itt van egy nagyon tanulságos website:
http://www.seeing-stars.com/OC/ByLocation.shtml
(Mindenkinek külön ajánlom, hogy keresse meg a USC-t és környékét a helyszínek között. Külön felhívnám a figyelmet, hogy a szomszéd utca például mexikói díszletként szolgált. Asszem ez jól illusztrálja, miről beszéltem mindeddig, haha.)
Ma egyébként megint vettem a bátorságot, hogy bebiciklizzem a belvárosba. Itt teljesen véletlenül belebotlottam az utcán Brian Joubert-be, a korcsolyázóba, ki gondolta volna - mondjuk matematikai valószínűsége van az ilyesminek, mert a héten itt tartják a műkorcsolya világbajnokságot, de akkor is, milyen kicsi ez a világ, meg ez a város, hehe.
Ó, és még adós vagyok a legutóbbi fotóalbumom linkjével is:
http://www.facebook.com/album.php?aid=112369&id=559072666&l=e32eda90d3
2009. március 19., csütörtök
I <3 SF
Most egy kicsit úgy érzem magam, mintha visszarepültem volna az időben egyenesen a félév kezdetéhez, ugyanis kvázi egyedül vagyok a házban - azon az egy szem lakótársamon kívül, aki akkor is itt volt. Szóval déja vu, spring break, új kezdet, új negyedév, új kilátások, tanulás megújult erővel, ojjé. Na de hagyjuk ezt a kampány-beszéd-szagú ömlengést. Mindenesetre tény, hogy tavaszi szünet van, és az egyetem környéke alvó üzemmódba kapcsolt. Persze ennek vannak előnyei is, például egészen üdítő élmény, hogy az edzőterem kong az ürességtől, és nem kell sorban állnod sehol semmihez.
A szünet elmúlt felét egyébként San Francisco-ban töltöttem, és őszintén szólva, a város fél pillanat alatt belopta magát a szívembe, ami Los Angeles-nek három hónap alatt sem igazán sikerült. A titok nyitja talán az lehet, hogy SF-ban nem kell magad a négy fal közé zárni és élve eltemetni, ha nincs saját kocsid, ugyanis szuper a tömegközlekedés - buszok, metróvonal, gyorsvasút a reptérre, egyéb nyalánkságok, amihez egy tősgyökeres európai úgy hozzá van szokva, mint az oxigénhez. Néhány napig végre a magam ura lehettem, és végül úgy döntöttem, meg sem nagyon próbálom felvenni a kapcsolatot a többi ott lézengő cserediákkal, és a nap nagy részében kiélvezem saját magam társaságát (azért természetesen nem vagyok annyira beképzelt, hogy azt mondjam, én voltam a lehető legjobb útitárs, haha).
Két éjszakát egy ismerős lánynál töltöttem egy egyetemi campus-on, közel az óceánparthoz. Egy baromi nagy, brit vagy nem is tudom, milyen stílusú lakóparkban lakik, ami gyönyörűen lett megtervezve, körcentrikus utcákkal, kör alakú óriás füves placcokkal, nagyon szimmetrikus és művészi az elrendezése. Mindezt azért ecsetelem ilyen részletekbe menően, mert ugyanemiatt a pokolba kívántam az egészet, mikor első nap a szemerkélő esőben végigbolyongtam az egész parkon a barátnőm házát keresve.
Egyébként az egész út alatt ez volt az egyetlen kellemetlen momentum. Óh, igen, még egyet kivéve: az odautazásom napján sikerült túlzott mértékben kiélveznem a Los Angeles-i reptér mittomén melyik kis egyentermináljának vendégszeretetét (kisebb és unalmasabb volt, mint Ferihegy), ugyanis a SF-i ködös, esős idő miatt a gép nem szállhatott fel - mintegy 3 órán keresztül. Nem csak a bizonytalanság és várakozás volt kimerítő, de az sem kecsegtetett sok jóval, hogy épp a SF-i időjárás ilyen cudar. Aznap délután szó szerint be is fürödtem vele, mert a Golden Gate híd kellős közepén olyan szélviharral kavart eső tört rá a gyanútlan turistákra, hogy még az esernyő puszta kinyitása is értelmetlen tett lett volna. Mindegy, csak nevettem az egészen, komolyan. A híd maga egyébként hatalmasnak tűnik, a pillérei kábé négyszer olyan magasak, mint mondjuk a Szabadság hídé. És gyakorlatilag folyton ködbe burkolózik, még akkor is, ha másutt süt a nap. (Állítólag a kaliforniai szárazföld magas hőmérséklete és a Csendes-óceán hideg párája okozza ezt, tudományos érdeklődésűek figyelmébe ajánlva a tényt. Én ezt a hostelom vécéjébe kihelyezett, "Érdekességek San Francisco-ról" című listán olvastam.)
Második nap aztán felültem egy buszra, és elmentem a "hippi negyedbe", ami leginkább Amszterdam és Berlin keverékére emlékeztett (némi viktoriánus stílussal keverve), bohém vintage ruha és egyéb "alternatív" (ne felejtsük ki a marihuánát se) üzletek tömkelegével.
Az egész környék (és tulajdonképpen a fél város) tele volt gyönyörűen felújított viktoriánus (színes faburkolatú) lakóházakkal, parkokkal, fákkal, beülős helyekkel - egyszóval, ki ne szeretné San Francisco-t? A nap további részében felültem egy kábelvasútra (cable car), ami az a tradicionális kis villamos-szerű jármű, amire mindenki azonnal asszociál, ha SF-ra gondol. (Gondolom.) Egyébként sose tűnt fel, hogy csak egy kocsiból állnak. Mindenesetre úgy kell iszkolni, ha meglátsz egyet az utcán, hogy odarohanj (át az autók sávján), és felpattanj rá, mert nem vár túl sokat senkire. Ezt én is csak tapasztalatból tudom. Amúgy olyan érzés, mintha hullámvasúton utaznál a város közepén - a legtöbb utca szinte függőleges, olyan meredek. Még egy budafokinak is komoly túrát jelent.
Szóval, ott hagytam abba, hogy felültem a kábelvasútra, de persze mentem is valahova (ez megint metafizika), nevezetesen a Chinatown-ba, azaz kínai negyedbe, ami állítólag a világ legnagyobb Chinatown-ja. (Ez is a vécé falán volt.) Persze Kínán kívül. (Ismerek olyanokat, akik visszakérdeznének, haha.) Gyakorlatilag az egész egy nagy kínai áruház, csomó szuvenírrel meg csetresszel, kajáldákkal és egyebekkel. Én vettem két "kézzel festett" legyezőt 1 dollárért, amiről persze üvölt, hogy kezet sosem látott.
Másnap végre kisütött a nap, és elég kellemes lett az idő ahhoz, hogy lemenjek a kábelvasúttal a kikötő-negyedbe, ami szintén elég jellegzetes és nevezetes része a városnak. Majdnem mindenki rákra és tengeri herkentyűre specializálódik (nyamnyam), a sirályok is. Egy sirály mellettem támadta meg egy pasas kajáját, onnantól kezdve elég paranoiás voltam. Volt egy móló, ahol állandóan oroszlánfókák sütkéreznek, állítólag ott pihennek meg, mikor San Francisco közelében úszkálnak. Ez nem vicc, ezt is olvastam, bár ezt nem a vécé falán.;) Délután aztán visszasétáltam a beat-negyeden keresztül a belvárosba, ahol a hostelom volt (egy éjszakát ott töltöttem, és bár nem panaszkodhattam nagyon semmire - azon kívül, hogy reggel a sarokról, aka a város egyetlen építkezéséről beszűrődő légkalapács-hang ébresztett - de azért nem vagyok annyira őshostel-es, hogy túl sok napot kibírtam volna ott. 20 emberrel megosztani a fürdőszobát nem az én stílusom.)
Másnap még kiélveztem egy kicsit, hogy végre benézhetek boltokba is, meg vásárolgathatok egy-két dolgot, amire amúgy alig nyílik alkalmam. A belváros és a bevásárló-negyed kissé olyan, mintha New York-ban lenne az ember, felhőkarcolókkal, nyüzsgéssel, satöbbi, úgyhogy az is tetszett. Az egész város olyan, mint Európa, New York és Los Angeles keveréke, és éppen amiatt, mert ennyire sok arca van, de mégis emberi, nekem nagyon a szívemhez nőtt.
UI: Ez itt a reklám helye: a Virgin America-val repültem, és a késésen kívül, amiről nem tehetnek, mindennel baromira meg voltam elégedve: minden ülés saját interaktív érintőképernyős monitorral rendelkezik, amin kábeltévét lehet nézni, játszani lehet (még mahjongot és DOOM-ot is, akinek ez még jelent valamit;), kábé az összes előadó összes albumja megvan nekik (persze mit várjon az ember egy lemezbolt-hálózattól...), sőt, még csetelni is lehet a többi utassal - ez úgy derült ki, hogy a mittomén melyik ülés tulajdonosa egyszer csak csetelni hívott a képernyőmön, behalás. Jah, és a repülő belseje is kissé úgy néz ki, mintha egy klubban lennél, plusz minden totál fiatalos. Először bírtam végignézni a biztonsági videójukat, olyan édesen volt megrajzolva és megszerkesztve. Na, ez totál advertorial-ra sikeredett, és még csak nem is fizetnek érte, úgyhogy abba is hagyom.;)
A szünet elmúlt felét egyébként San Francisco-ban töltöttem, és őszintén szólva, a város fél pillanat alatt belopta magát a szívembe, ami Los Angeles-nek három hónap alatt sem igazán sikerült. A titok nyitja talán az lehet, hogy SF-ban nem kell magad a négy fal közé zárni és élve eltemetni, ha nincs saját kocsid, ugyanis szuper a tömegközlekedés - buszok, metróvonal, gyorsvasút a reptérre, egyéb nyalánkságok, amihez egy tősgyökeres európai úgy hozzá van szokva, mint az oxigénhez. Néhány napig végre a magam ura lehettem, és végül úgy döntöttem, meg sem nagyon próbálom felvenni a kapcsolatot a többi ott lézengő cserediákkal, és a nap nagy részében kiélvezem saját magam társaságát (azért természetesen nem vagyok annyira beképzelt, hogy azt mondjam, én voltam a lehető legjobb útitárs, haha).
Két éjszakát egy ismerős lánynál töltöttem egy egyetemi campus-on, közel az óceánparthoz. Egy baromi nagy, brit vagy nem is tudom, milyen stílusú lakóparkban lakik, ami gyönyörűen lett megtervezve, körcentrikus utcákkal, kör alakú óriás füves placcokkal, nagyon szimmetrikus és művészi az elrendezése. Mindezt azért ecsetelem ilyen részletekbe menően, mert ugyanemiatt a pokolba kívántam az egészet, mikor első nap a szemerkélő esőben végigbolyongtam az egész parkon a barátnőm házát keresve.
Egyébként az egész út alatt ez volt az egyetlen kellemetlen momentum. Óh, igen, még egyet kivéve: az odautazásom napján sikerült túlzott mértékben kiélveznem a Los Angeles-i reptér mittomén melyik kis egyentermináljának vendégszeretetét (kisebb és unalmasabb volt, mint Ferihegy), ugyanis a SF-i ködös, esős idő miatt a gép nem szállhatott fel - mintegy 3 órán keresztül. Nem csak a bizonytalanság és várakozás volt kimerítő, de az sem kecsegtetett sok jóval, hogy épp a SF-i időjárás ilyen cudar. Aznap délután szó szerint be is fürödtem vele, mert a Golden Gate híd kellős közepén olyan szélviharral kavart eső tört rá a gyanútlan turistákra, hogy még az esernyő puszta kinyitása is értelmetlen tett lett volna. Mindegy, csak nevettem az egészen, komolyan. A híd maga egyébként hatalmasnak tűnik, a pillérei kábé négyszer olyan magasak, mint mondjuk a Szabadság hídé. És gyakorlatilag folyton ködbe burkolózik, még akkor is, ha másutt süt a nap. (Állítólag a kaliforniai szárazföld magas hőmérséklete és a Csendes-óceán hideg párája okozza ezt, tudományos érdeklődésűek figyelmébe ajánlva a tényt. Én ezt a hostelom vécéjébe kihelyezett, "Érdekességek San Francisco-ról" című listán olvastam.)
Második nap aztán felültem egy buszra, és elmentem a "hippi negyedbe", ami leginkább Amszterdam és Berlin keverékére emlékeztett (némi viktoriánus stílussal keverve), bohém vintage ruha és egyéb "alternatív" (ne felejtsük ki a marihuánát se) üzletek tömkelegével.
Az egész környék (és tulajdonképpen a fél város) tele volt gyönyörűen felújított viktoriánus (színes faburkolatú) lakóházakkal, parkokkal, fákkal, beülős helyekkel - egyszóval, ki ne szeretné San Francisco-t? A nap további részében felültem egy kábelvasútra (cable car), ami az a tradicionális kis villamos-szerű jármű, amire mindenki azonnal asszociál, ha SF-ra gondol. (Gondolom.) Egyébként sose tűnt fel, hogy csak egy kocsiból állnak. Mindenesetre úgy kell iszkolni, ha meglátsz egyet az utcán, hogy odarohanj (át az autók sávján), és felpattanj rá, mert nem vár túl sokat senkire. Ezt én is csak tapasztalatból tudom. Amúgy olyan érzés, mintha hullámvasúton utaznál a város közepén - a legtöbb utca szinte függőleges, olyan meredek. Még egy budafokinak is komoly túrát jelent.
Szóval, ott hagytam abba, hogy felültem a kábelvasútra, de persze mentem is valahova (ez megint metafizika), nevezetesen a Chinatown-ba, azaz kínai negyedbe, ami állítólag a világ legnagyobb Chinatown-ja. (Ez is a vécé falán volt.) Persze Kínán kívül. (Ismerek olyanokat, akik visszakérdeznének, haha.) Gyakorlatilag az egész egy nagy kínai áruház, csomó szuvenírrel meg csetresszel, kajáldákkal és egyebekkel. Én vettem két "kézzel festett" legyezőt 1 dollárért, amiről persze üvölt, hogy kezet sosem látott.
Másnap végre kisütött a nap, és elég kellemes lett az idő ahhoz, hogy lemenjek a kábelvasúttal a kikötő-negyedbe, ami szintén elég jellegzetes és nevezetes része a városnak. Majdnem mindenki rákra és tengeri herkentyűre specializálódik (nyamnyam), a sirályok is. Egy sirály mellettem támadta meg egy pasas kajáját, onnantól kezdve elég paranoiás voltam. Volt egy móló, ahol állandóan oroszlánfókák sütkéreznek, állítólag ott pihennek meg, mikor San Francisco közelében úszkálnak. Ez nem vicc, ezt is olvastam, bár ezt nem a vécé falán.;) Délután aztán visszasétáltam a beat-negyeden keresztül a belvárosba, ahol a hostelom volt (egy éjszakát ott töltöttem, és bár nem panaszkodhattam nagyon semmire - azon kívül, hogy reggel a sarokról, aka a város egyetlen építkezéséről beszűrődő légkalapács-hang ébresztett - de azért nem vagyok annyira őshostel-es, hogy túl sok napot kibírtam volna ott. 20 emberrel megosztani a fürdőszobát nem az én stílusom.)
Másnap még kiélveztem egy kicsit, hogy végre benézhetek boltokba is, meg vásárolgathatok egy-két dolgot, amire amúgy alig nyílik alkalmam. A belváros és a bevásárló-negyed kissé olyan, mintha New York-ban lenne az ember, felhőkarcolókkal, nyüzsgéssel, satöbbi, úgyhogy az is tetszett. Az egész város olyan, mint Európa, New York és Los Angeles keveréke, és éppen amiatt, mert ennyire sok arca van, de mégis emberi, nekem nagyon a szívemhez nőtt.
UI: Ez itt a reklám helye: a Virgin America-val repültem, és a késésen kívül, amiről nem tehetnek, mindennel baromira meg voltam elégedve: minden ülés saját interaktív érintőképernyős monitorral rendelkezik, amin kábeltévét lehet nézni, játszani lehet (még mahjongot és DOOM-ot is, akinek ez még jelent valamit;), kábé az összes előadó összes albumja megvan nekik (persze mit várjon az ember egy lemezbolt-hálózattól...), sőt, még csetelni is lehet a többi utassal - ez úgy derült ki, hogy a mittomén melyik ülés tulajdonosa egyszer csak csetelni hívott a képernyőmön, behalás. Jah, és a repülő belseje is kissé úgy néz ki, mintha egy klubban lennél, plusz minden totál fiatalos. Először bírtam végignézni a biztonsági videójukat, olyan édesen volt megrajzolva és megszerkesztve. Na, ez totál advertorial-ra sikeredett, és még csak nem is fizetnek érte, úgyhogy abba is hagyom.;)
2009. március 11., szerda
Hidegzuhany és forró fürdő
Oké, szánom-bánom, hogy egy ideje nem írtam ide, mea culpa. Őszintén szólva minden energiámat a jövő heti tavaszi szünetem erősen last minute tervezgetése kötötte le, és mindenkit, és főleg magamat meg szeretném kímélni a fárasztó részletek ecsetelésétől és egy ismételt idegrohamtól, úgyhogy hagyjuk is a témát. Elég annyi, hogy itt a spring break olyan, mint otthon a szilveszter, és úgy érzed, hogy ha nem csinálsz valami igazán ütőset, akkor egy antiszociális lúzer vagy. Végülis ma vettem egy jegyet San Francisco-ba pár napra, úgyhogy ha nem akadok fent valami idióta rostán a reptéren (vagy nem késem le a gépet, és egyáltalán kijutok a reptérre:O), akkor a szünet felét ott fogom tölteni.
Egyébként már megint minden agysejtemet úgy kell összekapirgálnom, mert tegnap este erős spontaneitással megspékelve néhány újdonsült haverommal (akik a férfi evezőscsapat tagjai, bár a férfi ez esetben nem teljesen fedi a valóságot, mert néhányuk még nálam is fiatalabb, és mások igazolványával járnak bulizni meg egyebek) nekiindultunk az éjszakának kocsival, amihez az szolgáltatta az apropót, hogy egyikük szülei elmentek otthonról, ergo üres volt a ház. Nem is igazán tudom, milyen környéken voltunk pontosan, de először elmentünk egy-két helyre bulizni (minden kihalt volt mellesleg, mert a közelben lévő Loyola Marymount Egyetemen éppen tavaszi szünet volt, és mindenki szétszóródott a nagyvilágban), aztán meg néhányan kipróbáltuk az ismerősöm kertjében lévő forró vizes kismedencét (a nagy medencét nem, mert ahhoz még sokat kellett volna innom, hogy legyek olyan hülye, hogy bemásszam a fagyos vízbe az éjszaka kellős közepén.:). Azt hiszem, még sokáig vissza fogom sírni azt a forró fürdőt, Úristen. Főleg, hogy itt még fürdőkádam sincsen. (Mielőtt bárki aggódni kezdene a testi higiéniámért, megjegyzem, hogy zuhanyozni azért tudok. És meleg vízzel.)
UI: Az iszonyú stresszes hetem egyik csúcspontja egyébként az volt, hogy a marketing órámon kiérdemeltem egy Starbucks ajándékutalványt a tanártól, mert én voltam az egyik legügyesebb kiscserkész, mikor fókuszcsoport-alanyokat kellett rekrutálni. Ojjé, ez megdobogtatja egy magamfajta koffeinfüggő szívét.
Egyébként már megint minden agysejtemet úgy kell összekapirgálnom, mert tegnap este erős spontaneitással megspékelve néhány újdonsült haverommal (akik a férfi evezőscsapat tagjai, bár a férfi ez esetben nem teljesen fedi a valóságot, mert néhányuk még nálam is fiatalabb, és mások igazolványával járnak bulizni meg egyebek) nekiindultunk az éjszakának kocsival, amihez az szolgáltatta az apropót, hogy egyikük szülei elmentek otthonról, ergo üres volt a ház. Nem is igazán tudom, milyen környéken voltunk pontosan, de először elmentünk egy-két helyre bulizni (minden kihalt volt mellesleg, mert a közelben lévő Loyola Marymount Egyetemen éppen tavaszi szünet volt, és mindenki szétszóródott a nagyvilágban), aztán meg néhányan kipróbáltuk az ismerősöm kertjében lévő forró vizes kismedencét (a nagy medencét nem, mert ahhoz még sokat kellett volna innom, hogy legyek olyan hülye, hogy bemásszam a fagyos vízbe az éjszaka kellős közepén.:). Azt hiszem, még sokáig vissza fogom sírni azt a forró fürdőt, Úristen. Főleg, hogy itt még fürdőkádam sincsen. (Mielőtt bárki aggódni kezdene a testi higiéniámért, megjegyzem, hogy zuhanyozni azért tudok. És meleg vízzel.)
UI: Az iszonyú stresszes hetem egyik csúcspontja egyébként az volt, hogy a marketing órámon kiérdemeltem egy Starbucks ajándékutalványt a tanártól, mert én voltam az egyik legügyesebb kiscserkész, mikor fókuszcsoport-alanyokat kellett rekrutálni. Ojjé, ez megdobogtatja egy magamfajta koffeinfüggő szívét.
2009. március 6., péntek
Órák
Először is: megint figyelmeztettek, hogy tartozom a legújabb Facebook-os fotóalbumom linkjével, úgyhogy íme:
http://www.facebook.com/album.php?aid=107924&id=559072666&l=33856
(Itt lehet képeket megtekinteni bálnákról és egyebekről, a National Geographic-tól erősen messze eső vizuális értékkel;))
Nos, a héten eddig túl sok izgalmas dolog nem történt, de volt két órám a suliban, ami igazán szórakoztatóra és különlegesre sikeredett.
A Fashion óránkra egy jelmeztervező nő jött előadni, akihez mellesleg az első Indiana Jones film és Michael Jackson Thriller című klipje is kötődik. Először azt gondoltam, ez a nő tiszta őrült, olyan vehemenciával (és a halott kiskutyája, persze élő formában rögzített képével) kezdte az órát, de volt egy-két interaktív gyakorlat, amin igen jól szórakoztam. Például színek szerint különválogatta a hallgatóságot a terem négy sarkába attól függően, hogy milyen színű felsőt viseltek. Voltak fehérek, feketék, színesek és semleges színűek, én a véletlenből és aznapi hangulatomból adódóan a fehér csoportba kerültem. Érdekes volt látni, hogy nagy tömegben milyen hatást keltenek ugyanazok a színek. Ki is hívott néhány embert, hogy beállítson egy jelenetet, ahol volt egy fehér (aki én voltam, haha, nagy sztárság már megint), két színes, és két székhuzat-színű (vörös) egyén - ebben a jelenetben állítólag én lettem volna a figyelem középpontjában, mert a fehér a legfeltűnőbb szín, és az veri vissza a legtöbb fényt. Hehe.
Csütörtökön pedig nagy prezentációt tartottunk a CIA-s embereknek a marketing órámon - a kampánytervezetünket kellett cakkumpakk tálalni, mintegy 1-1,5 órán keresztül, úgyhogy elég alapos munkát kellett mindenkinek előzetesen végeznie. A következő egy-két hónapban aztán tényleg meg kell csinálnunk a kampányt a campuson, hogy felhívjuk a figyelmet a CIA-s karrierlehetőségekre. Igencsak megnehezíti a dolgot, hogy bár folyton előadják, hogy mennyire normális életet élnek, de kijelentették, hogy egyik emberük sem szerepelhet képen/felvételen a médiában, és mindenről előzetes tájékoztatást/információt kell szolgáltatni, ami erősen leszűkíti a pr-lehetőségeinket. Magyarul szeretnének nagy nyilvánosságot, csak kábé előre közöld, hogy milyen média lesz ott, és mikor vesznek valamit, vagy mikor fotóznak, hogy "kisétálhassanak a képből". Mintha úgy akarnál lefotózni egy bálnát, hogy a bálna a víz alatt van. (Lásd a fotóalbumomat.)
http://www.facebook.com/album.php?aid=107924&id=559072666&l=33856
(Itt lehet képeket megtekinteni bálnákról és egyebekről, a National Geographic-tól erősen messze eső vizuális értékkel;))
Nos, a héten eddig túl sok izgalmas dolog nem történt, de volt két órám a suliban, ami igazán szórakoztatóra és különlegesre sikeredett.
A Fashion óránkra egy jelmeztervező nő jött előadni, akihez mellesleg az első Indiana Jones film és Michael Jackson Thriller című klipje is kötődik. Először azt gondoltam, ez a nő tiszta őrült, olyan vehemenciával (és a halott kiskutyája, persze élő formában rögzített képével) kezdte az órát, de volt egy-két interaktív gyakorlat, amin igen jól szórakoztam. Például színek szerint különválogatta a hallgatóságot a terem négy sarkába attól függően, hogy milyen színű felsőt viseltek. Voltak fehérek, feketék, színesek és semleges színűek, én a véletlenből és aznapi hangulatomból adódóan a fehér csoportba kerültem. Érdekes volt látni, hogy nagy tömegben milyen hatást keltenek ugyanazok a színek. Ki is hívott néhány embert, hogy beállítson egy jelenetet, ahol volt egy fehér (aki én voltam, haha, nagy sztárság már megint), két színes, és két székhuzat-színű (vörös) egyén - ebben a jelenetben állítólag én lettem volna a figyelem középpontjában, mert a fehér a legfeltűnőbb szín, és az veri vissza a legtöbb fényt. Hehe.
Csütörtökön pedig nagy prezentációt tartottunk a CIA-s embereknek a marketing órámon - a kampánytervezetünket kellett cakkumpakk tálalni, mintegy 1-1,5 órán keresztül, úgyhogy elég alapos munkát kellett mindenkinek előzetesen végeznie. A következő egy-két hónapban aztán tényleg meg kell csinálnunk a kampányt a campuson, hogy felhívjuk a figyelmet a CIA-s karrierlehetőségekre. Igencsak megnehezíti a dolgot, hogy bár folyton előadják, hogy mennyire normális életet élnek, de kijelentették, hogy egyik emberük sem szerepelhet képen/felvételen a médiában, és mindenről előzetes tájékoztatást/információt kell szolgáltatni, ami erősen leszűkíti a pr-lehetőségeinket. Magyarul szeretnének nagy nyilvánosságot, csak kábé előre közöld, hogy milyen média lesz ott, és mikor vesznek valamit, vagy mikor fotóznak, hogy "kisétálhassanak a képből". Mintha úgy akarnál lefotózni egy bálnát, hogy a bálna a víz alatt van. (Lásd a fotóalbumomat.)
2009. március 2., hétfő
Bálnák és egyéb mókázások
Bár a hétvégémet eléggé ad hoc kellett újragondolnom és újraterveznem - eredetileg San Francisco-ba mentem volna az egyik lakótársammal, de csak csütörtökre vajúdta meg a döntést, hogy túlzottan le van égve anyagilag az előző havi utazgatások után, hogy inkább menjünk majd máskor - de ehhez képest végül egészen mozgalmasra sikeredett.
(Óh, apropó, a lakótársam autója, mint pénteken kiderült, be is mondta volna az unalmast, mert lemerült az akkumulátora. Tehát tulajdonképpen fizikailag is képtelenség lett volna elutaznunk a hétvégére. Ha ez nem jel, akkor semmi sem az.;)
Szóval, kezdjük a péntekkel. Már előre feljelentkeztem egy sulis múzeum-látogatásra a Los Angeles County Museum of Art-ba, amit mellesleg nem is lett volna szívem kihagyni, úgyhogy ez is jól jött ki. Az apropóját az adta a dolognak, hogy nyitottak egy új kortárs részleget, volt ott minden, Andy Warhol, Lichtenstein, Jeff Koons, ami nekem külön kulturális gyönyört okozott. Mellesleg nem lehetett fotózni, de a helyszínen kószáló látogatók 95%-a folyamatosan megpróbálta kijátszani a rendszert, szegény őrök meg alig bírták az iramot. A végén néhány ismerősömmel úgy kihúztuk a gyufát, hogy kedvesen megfenyegettek minket, hogy ha folyton sunyiban próbálunk fotózni, szépen kikísérnek minket.:D Szerencsére erre nem volt végül szükség. Volt egy fotókiállítás is a Vanity Fair számára készített, különböző korszakokból származó sztárportrékból is, az is elég érdekes volt. A klasszikus múzeumrészlegeken csak átszaladtam, mert nekem sajnos az európai látkép-gyümölcsöstál-Madonna festmények már nem dobogtatják meg a harcedzett szívemet.
Szombat - Újabb szerencsés momentumként hála az égnek last minute mégis sikerült feljelentkeznem a whale watching (bálna-nézős) kirándulásra is, amire a családi ismerőseinkkel mentem volna (vagyis mentem, de hagyjuk a szemiotikai meg metafizikai magasságokat), ha nem megyek San Francisco-ba (mint ahogy nem mentem). Szerencsére volt egy fölös jegyük, úgyhogy be tudtam társulni. Előző este náluk aludtam, mert túl messze lett volna a USC-gettóból az út San Pedro-ig, ahonnan a hajónk indult, úgyhogy évek óta először már fél 11-kor ágyba kerültem. Eszméletlen. A hajónk szombat reggel futott ki ragyogó napsütésben (tudom, hogy ez erősen nyálas volt), kábé hatvan-hetven emberrel a fedélzeten. Mellesleg valami egyház szervezte a túrát, talán Unity Church, de nem vagyok benne biztos. Kedves emberek voltak, az átlagéletkor csak azért volt 33 körül, mert mindenki vagy 60 éves volt, vagy 6.;) Rajtam kívül, persze. Az út háromnegyedénél már mindenki temette a kezdeti célt, nevezetesen, hogy szürke bálnákat is lássunk (elvileg ilyenkor vándorolnak Mexikó felé, de ettől függetlenül erősen kétesélyes, éppen beleszaladsz-e egybe a nagy Csendes-óceánon), de végül mégis feltűnt egy a hajónk közelében, tehát bálna: pipa. Mellesleg én delfinekkel is beértem volna, és végül abból is láttunk jó párat, sőt, még egy pár fókát is, szóval abszolút mértékben ki lettem elégítve, az tuti. Már maga a hajókázás is szuper volt, de hogy ilyen, számomra halál egzotikus állatokba botlottunk bele, külön feltette az i-re a pontot. Az egyetlen szépséghibája az volt a dolognak, hogy sikerült leégnem a napon - nem tudom, miért nem kalkuláltam ezzel. Csak a lakótársaim aloe verás krémje mentett meg, az tuti, most meg várhatom, hogy végre ne nézzek ki úgy, mint Giorgio Armani.
Vasárnap - Nos, a vasárnap délelőtt az előző esti bulizáshoz kötődő regenerálódási fázissal telt, délután pedig a lakótársaimmal softball-meccsre mentünk - játszani. Én a szabályokat se ismertem rendesen, de szerencsére annyira nem égtem, mert kollektíven borzasztóak voltunk a másik csapathoz képest - vagy éppen ők voltak túlzottan profik, nézőpont kérdése. Örültem, hogy egyszer elkaptam a labdát, egyszer meg bele tudtam ütni ütővel. Már ez is haladás egy halál kezdő softball-ostól. Este a gitáros lakótársam koncertezett az egyik haverjával egy közeli kávézóban (ami az európai kávéházakra emlékeztetett, hála az égnek, ez már hiányzott), és komolyan mondom, baromi jó zenét játszottak, nagyon profi volt. Ebben az Ámerikában tényleg sok a tehetséges embör, ez télleg a lehetőségek országa.
(Óh, apropó, a lakótársam autója, mint pénteken kiderült, be is mondta volna az unalmast, mert lemerült az akkumulátora. Tehát tulajdonképpen fizikailag is képtelenség lett volna elutaznunk a hétvégére. Ha ez nem jel, akkor semmi sem az.;)
Szóval, kezdjük a péntekkel. Már előre feljelentkeztem egy sulis múzeum-látogatásra a Los Angeles County Museum of Art-ba, amit mellesleg nem is lett volna szívem kihagyni, úgyhogy ez is jól jött ki. Az apropóját az adta a dolognak, hogy nyitottak egy új kortárs részleget, volt ott minden, Andy Warhol, Lichtenstein, Jeff Koons, ami nekem külön kulturális gyönyört okozott. Mellesleg nem lehetett fotózni, de a helyszínen kószáló látogatók 95%-a folyamatosan megpróbálta kijátszani a rendszert, szegény őrök meg alig bírták az iramot. A végén néhány ismerősömmel úgy kihúztuk a gyufát, hogy kedvesen megfenyegettek minket, hogy ha folyton sunyiban próbálunk fotózni, szépen kikísérnek minket.:D Szerencsére erre nem volt végül szükség. Volt egy fotókiállítás is a Vanity Fair számára készített, különböző korszakokból származó sztárportrékból is, az is elég érdekes volt. A klasszikus múzeumrészlegeken csak átszaladtam, mert nekem sajnos az európai látkép-gyümölcsöstál-Madonna festmények már nem dobogtatják meg a harcedzett szívemet.
Szombat - Újabb szerencsés momentumként hála az égnek last minute mégis sikerült feljelentkeznem a whale watching (bálna-nézős) kirándulásra is, amire a családi ismerőseinkkel mentem volna (vagyis mentem, de hagyjuk a szemiotikai meg metafizikai magasságokat), ha nem megyek San Francisco-ba (mint ahogy nem mentem). Szerencsére volt egy fölös jegyük, úgyhogy be tudtam társulni. Előző este náluk aludtam, mert túl messze lett volna a USC-gettóból az út San Pedro-ig, ahonnan a hajónk indult, úgyhogy évek óta először már fél 11-kor ágyba kerültem. Eszméletlen. A hajónk szombat reggel futott ki ragyogó napsütésben (tudom, hogy ez erősen nyálas volt), kábé hatvan-hetven emberrel a fedélzeten. Mellesleg valami egyház szervezte a túrát, talán Unity Church, de nem vagyok benne biztos. Kedves emberek voltak, az átlagéletkor csak azért volt 33 körül, mert mindenki vagy 60 éves volt, vagy 6.;) Rajtam kívül, persze. Az út háromnegyedénél már mindenki temette a kezdeti célt, nevezetesen, hogy szürke bálnákat is lássunk (elvileg ilyenkor vándorolnak Mexikó felé, de ettől függetlenül erősen kétesélyes, éppen beleszaladsz-e egybe a nagy Csendes-óceánon), de végül mégis feltűnt egy a hajónk közelében, tehát bálna: pipa. Mellesleg én delfinekkel is beértem volna, és végül abból is láttunk jó párat, sőt, még egy pár fókát is, szóval abszolút mértékben ki lettem elégítve, az tuti. Már maga a hajókázás is szuper volt, de hogy ilyen, számomra halál egzotikus állatokba botlottunk bele, külön feltette az i-re a pontot. Az egyetlen szépséghibája az volt a dolognak, hogy sikerült leégnem a napon - nem tudom, miért nem kalkuláltam ezzel. Csak a lakótársaim aloe verás krémje mentett meg, az tuti, most meg várhatom, hogy végre ne nézzek ki úgy, mint Giorgio Armani.
Vasárnap - Nos, a vasárnap délelőtt az előző esti bulizáshoz kötődő regenerálódási fázissal telt, délután pedig a lakótársaimmal softball-meccsre mentünk - játszani. Én a szabályokat se ismertem rendesen, de szerencsére annyira nem égtem, mert kollektíven borzasztóak voltunk a másik csapathoz képest - vagy éppen ők voltak túlzottan profik, nézőpont kérdése. Örültem, hogy egyszer elkaptam a labdát, egyszer meg bele tudtam ütni ütővel. Már ez is haladás egy halál kezdő softball-ostól. Este a gitáros lakótársam koncertezett az egyik haverjával egy közeli kávézóban (ami az európai kávéházakra emlékeztetett, hála az égnek, ez már hiányzott), és komolyan mondom, baromi jó zenét játszottak, nagyon profi volt. Ebben az Ámerikában tényleg sok a tehetséges embör, ez télleg a lehetőségek országa.
2009. február 26., csütörtök
A világot jelentő deszkák
Nos, lelkiismeret-furdalásom és lappangó grafomániám végre győzedelmeskedett a lustaságom felett, úgyhogy ismét billentyűzetet ragadok, hogy beszámoljak végre arról, mi mindent csináltam az elmúlt héten.
Kezdjük azzal, hogy ma megkezdtem tévé-sztár karrieremet. Micsoda mulasztás lett volna, ha Los Angeles-ből úgy távozom, hogy nem is szerepeltem a médiában. Haha. Na jó, igazából persze csak az egyetemi tévécsatornáról van szó, ahol a szobatársnőm egy délutáni vitatkozós-kerekasztalbeszélgetős vitafórum műsorvezetője. Ma gyakorlatilag 4 ismerőssel plusz még egy lánnyal vitáztunk a guantánamói fogolytábor bezáratása kapcsán. Fél óra volt az egész, de az is olyan gyorsan elment, hogy nem is gondoltam volna. Mindenesetre az elején bántam, hogy miért voltam olyan hülye, hogy nem dobtam be egy felest. Azért megpróbálom neten megnézni az ismétlést, csak hogy szörnyülködhessek az akcentusomon meg egyebeken. Óh, jeh, mondtam volna az otthoniaknak is, hogy nézzék, ha tudják neten keresztül, de olyan elcseszett időszakadék van LA-BP között, hogy elég kegyetlen dolog lett volna. Meg nem is tudom, lehet-e streamingelni otthoni IP-címről. De hagyjuk ezeket a technikai dolgokat, mert nem akarok átmenni PC Guru-ba, főleg, mert általában fogalmam sincs, mi merre hány óra IT terén.
Vasárnapra visszaugorva az időben, természetesen nem voltam olyan elszánt, elvetemült, sztárbuzi satöbbi, hogy megpróbáljak meggyőzni valakit, hogy vigyen el Hollywood-ba, hogy azért verekedjek, hogy a vörös szőnyeg közelébe kerülhessek az Oscar-díj átadáson - mielőtt valaki megint megkérdezi - de itthonról végre először és utoljára életemben élőben és teljes egészében végignézhettem az egész ceremóniát. Egész izgalmas volt, én unalmasabbra számítottam. Éppen hogy idejében értem haza újabb belvárosi biciklis kalandtúrámról, ugyanis spontán ötlettől vezérelve rávettem magam, hogy elkerekezzek egy filmkosztüm-kiállításra, amit a Fashion Institute-ban tartottak. Kábé az összes nagyobb tavaly készült filmből (lásd Batman, A másik Boleyn lány, The Reader, Indiana Jones, Mamma Mia, Milk satöbbi) voltak kosztümök, és tök érdekes volt látni, hogy mennyire műnek hatnak néha valójában, másrészt néha mennyire kidolgozottak a hímzések, satöbbi. Másrészt az sem semmi, hogy például ott volt az eredeti mélylila Joker-öltöny is, amelyet Heath Ledger viselt, meg ilyenek, szóval szerintem érdemes volt elnézni oda.
A hét közbeeső részében semmi érdekes nem történt azon kívül, hogy kedd este az egyik lakótársam valahonnan ingyen és bérmentve beszerzett egy hordó sört (kábé száz adag, még mindig van belőle), és spontán Mardi Gra partit csaptunk. (Valójában ezt New Orleans-ban ünneplik, és a kosztümök/álarcok/láncok viselése mellett az ivászat a legfőbb lényege.) Másnap sikerült totál másnaposan bemennem az egyetlen órámra, ami hihetetlen teljesítmény volt. Főleg, ha azt tekintjük, hogy megint videóra vettek minket, és egy szituációs játékot kellett csoportban előadnunk kábé negyven percen át. A helyzet lényege az volt, hogy egy ruhaipari cég szennyez egy folyót, ami kihat egy kisváros egészségére, és ezt a helyzetet kellett vita/tárgyalás útján megoldania az érintetteknek, polgármester, vállalati vezető, lakosság, satöbbi. Én voltam a felháborodott lakosság, és általános vélemény szerint nagyon viccesen és hitelesen alakítottam a dolgot, ami persze közel állt a röhejeshez is néha, de ebben nagy szerepe volt az alkoholos befolyásoltságnak, asszem. Mellesleg rég nevettünk ennyit iskolában, az tuti, szóval nagyon élveztem a dolgot.;)
Vasárnap
Kezdjük azzal, hogy ma megkezdtem tévé-sztár karrieremet. Micsoda mulasztás lett volna, ha Los Angeles-ből úgy távozom, hogy nem is szerepeltem a médiában. Haha. Na jó, igazából persze csak az egyetemi tévécsatornáról van szó, ahol a szobatársnőm egy délutáni vitatkozós-kerekasztalbeszélgetős vitafórum műsorvezetője. Ma gyakorlatilag 4 ismerőssel plusz még egy lánnyal vitáztunk a guantánamói fogolytábor bezáratása kapcsán. Fél óra volt az egész, de az is olyan gyorsan elment, hogy nem is gondoltam volna. Mindenesetre az elején bántam, hogy miért voltam olyan hülye, hogy nem dobtam be egy felest. Azért megpróbálom neten megnézni az ismétlést, csak hogy szörnyülködhessek az akcentusomon meg egyebeken. Óh, jeh, mondtam volna az otthoniaknak is, hogy nézzék, ha tudják neten keresztül, de olyan elcseszett időszakadék van LA-BP között, hogy elég kegyetlen dolog lett volna. Meg nem is tudom, lehet-e streamingelni otthoni IP-címről. De hagyjuk ezeket a technikai dolgokat, mert nem akarok átmenni PC Guru-ba, főleg, mert általában fogalmam sincs, mi merre hány óra IT terén.
Vasárnapra visszaugorva az időben, természetesen nem voltam olyan elszánt, elvetemült, sztárbuzi satöbbi, hogy megpróbáljak meggyőzni valakit, hogy vigyen el Hollywood-ba, hogy azért verekedjek, hogy a vörös szőnyeg közelébe kerülhessek az Oscar-díj átadáson - mielőtt valaki megint megkérdezi - de itthonról végre először és utoljára életemben élőben és teljes egészében végignézhettem az egész ceremóniát. Egész izgalmas volt, én unalmasabbra számítottam. Éppen hogy idejében értem haza újabb belvárosi biciklis kalandtúrámról, ugyanis spontán ötlettől vezérelve rávettem magam, hogy elkerekezzek egy filmkosztüm-kiállításra, amit a Fashion Institute-ban tartottak. Kábé az összes nagyobb tavaly készült filmből (lásd Batman, A másik Boleyn lány, The Reader, Indiana Jones, Mamma Mia, Milk satöbbi) voltak kosztümök, és tök érdekes volt látni, hogy mennyire műnek hatnak néha valójában, másrészt néha mennyire kidolgozottak a hímzések, satöbbi. Másrészt az sem semmi, hogy például ott volt az eredeti mélylila Joker-öltöny is, amelyet Heath Ledger viselt, meg ilyenek, szóval szerintem érdemes volt elnézni oda.
A hét közbeeső részében semmi érdekes nem történt azon kívül, hogy kedd este az egyik lakótársam valahonnan ingyen és bérmentve beszerzett egy hordó sört (kábé száz adag, még mindig van belőle), és spontán Mardi Gra partit csaptunk. (Valójában ezt New Orleans-ban ünneplik, és a kosztümök/álarcok/láncok viselése mellett az ivászat a legfőbb lényege.) Másnap sikerült totál másnaposan bemennem az egyetlen órámra, ami hihetetlen teljesítmény volt. Főleg, ha azt tekintjük, hogy megint videóra vettek minket, és egy szituációs játékot kellett csoportban előadnunk kábé negyven percen át. A helyzet lényege az volt, hogy egy ruhaipari cég szennyez egy folyót, ami kihat egy kisváros egészségére, és ezt a helyzetet kellett vita/tárgyalás útján megoldania az érintetteknek, polgármester, vállalati vezető, lakosság, satöbbi. Én voltam a felháborodott lakosság, és általános vélemény szerint nagyon viccesen és hitelesen alakítottam a dolgot, ami persze közel állt a röhejeshez is néha, de ebben nagy szerepe volt az alkoholos befolyásoltságnak, asszem. Mellesleg rég nevettünk ennyit iskolában, az tuti, szóval nagyon élveztem a dolgot.;)
Vasárnap
2009. február 21., szombat
Harmonikus terek és nagy zabálások
Már megint teljesen szürke az ég, és esőre áll az idő - teljesen a poszt-atomháború érzetét kelti. Valószínűleg a szmog miatt ilyen seszínű minden, de nagyon furcsa, és eléggé ki is hat az egész az ember szellemi és lelkiállapotára. Azért megpróbálom összekaparni megfáradt agysejtjeimet, és röviden leírni, mi mindent csináltam és zabáltam össze az elmúlt másfél napban.
Tegnap teljesen spontánul becsatlakoztam a szobatársnőmhöz, illetve néhány további lakótárshoz/ismerőshöz, hogy Malibu felé vegyük az irányt, ahol a szobatársnőm anyja és húga lakik. Az apropó az volt, hogy megnézzük a szobatársam húgát egy középiskolai színdarabban a Malibu High School-ban. A forgalom borzalmas volt, de mivel az óceán mellett vezetett az út, legalább kiélvezhettük a naplemente minden pillanatát, és kielemezhettük a part menti, több millió dollárt érő apartmanokat (amik mellesleg gyakran közel se néznek ki jól kívülről, de ugye az elhelyezkedés...). Mindenesetre tényleg hihetetlen időtartamokat lehet errefelé (is) dugóban eltölteni. Ugyanez a USC gettóban már közel sem lett volna annyira élvezetes.:P
A darab maga egyébként hihetetlen szórakoztató volt, valljuk be, ezerszer jobb, mint a Vagina Monológok.;) 12-16 éves gyerekek (már ha ezzel nem öregítem túlzottan magam) adtak elő egy musicalt, ami egy amerikai író (Dr. Seuss vagy kicsoda) meséire épült - mellesleg ő írta a Grincset is. Egyébként én is csak távolról hallottam ezekről a történetekről, de az egész nagyon vicces volt (főleg maguk a gyerekek), imádnivaló, színes, és meglepően profi - szuper díszlet, szuper jelmezek, minden színes-szagos. Persze valószínűleg akadt lóvé rá. Jah, és minden szereplő pár év múlva már akár a Megasztárban is indulhatna, szóval az amatőrségnek a szikráját se lehetett érezni rajtuk.
Előadás után elugrottunk a szobatársnőm házába, ahol az anyjuk az előadás és az egybegyűlt ismerősök részére kisebb eszegetős estet szervezett (mellesleg a kaja isteni volt, tonhal-tartárral, crabcake-kel, párolt csirkével, egyebekkel...rég zabáltam ennyire tele magam). Nem túl nagy a házuk, de annyira harmonikusan van berendezve, hogy rég éreztem ennyire nyugalmoban és otthon magam egy idegen házban. Minden krémszínű, vagy fehér, az egész padló süppedős szőnyeggel van leterítve, puhák voltak a fények, és különösen a nappali fogott meg, ahol volt egy kandalló is, ami felett egy aranykeretes tükör lógott, és az egész szoba annyira tökéletes volt, mint egy lakberendezési magazinban. A ház közepén egy kis belső udvar helyezkedett el, égősorral, egy asztallal, székekkel, gyertyákkal, de olyan imádnivaló, hogy legszívesebben minden nap ott gyertyafényes-vacsoráznál.:) Mellesleg medencéjük és jacuzzijuk is van, de hát csoda is lenne, ha nem lenne ilyesmi egy malibui házban. A vendégek maguk, akik nagy része a negyvenes-ötvenes éveikben járt, szintén annyira finomak, ízlésesek és kifogástalan modorúak/megjelenésűek voltak, hogy úgy éreztem magam, mintha valaki mindent az utolsó mozzanatig megtervezett volna, és ezt pozitív értelemben véve mondom.
Ma reggel (vagyis inkább déltájt) becsatlakoztam a lakótársaimhoz, akik Beverly Hills-be indultak reggelizni (nyugi, azért ez itt sem mindennapos) egy Jack n' Jills nevű totál népszerű és amúgy az árakat leszámítva teljesen emberi és barátságos reggelizőhelyre (kábé fél órát kellett várni, hogy asztalhoz jussunk. Azt nem írom le, mennyit vesztegettek a kajákért (nem is járnék oda minden nap...), mert mindenki szívinfarktust kap (kábé egy full főétel árához közelít otthoni viszonylatban egy jobb étteremben), de minden annyira egészséges, ízletes és stílusos volt - én például omlettet ettem kecskesajttal, napon szárított paradicsommal, avokádóval és bazsalikommal, és mindezt mini áfonyás muffinnal és friss gyümölcssalátával tálalták. Errefelé jócskán meg kell fizetni a kulináris élvezeteket, de az biztos, hogy ha valamire, hát arra nem lehet panaszkodni, hogy a helyiek nem tudnak jól élni és jókat enni. Annyi elbűvölő beülős helyet látni errefelé, hogy csak na. Ugyan a meghitt pesti kávézókat hiányolom, de tény, hogy baromira isteni dolgokat lehet enni ebben a városban, bármerre jársz.
Ó, igen, érdekességképp leírom, hogy egyik este alkalmam nyílt betekinteni egy fraternity és egy sorority életébe - a frat-ben, ahol csupa pasi lakik, valami iszonyatos vedelős dzsemborit tartottak, és én először azt hittem, üdítő élmény, ha a fiú-lány arány 90-10% egy buliban, ám véleményem gyorsan megváltozott mintegy negyed óra után. Egy majomhordával keresztezett futballszurkoló-csapat is elbújhatott volna ezek mellett a tejfelesszájú fiúk mellett, folyt a pia, és iszonyatos hangzavar volt. Elég gyorsan le is léptünk egy házibuliba, de közben útba ejtettünk egy sorority-t is, aminek az a lány is tagja volt, akinek a helyét átvettem. Úristen, az az épület úgy nézett ki, mint egy luxushotel, és most nem túloztam - kristálycsillárok, süppedős szőnyegek, bazi nagy ebédlő-hall, faburkolatok, luxus a köbön, tényleg. Mellesleg kábé ezerhétszáz dollárt kell kipengetni csak azért, hogy egy testvériség tagja lehess, és ebben még nincs benne az, hogy ha ott is akarsz lakni a házukban, akkor persze lakbért is fizetned kell. Mellesleg a frat, ahol voltunk, közel se volt ennyire luxus, inkább egy börtönre hajazott, de ettől a pompától hanyatt vágtam magam. Nem is akarnék ilyen helyen lakni, totál frusztráló lehet. Persze nem vagyok gazdag amerikai hercegnő, szóval lehet, hogy másképp vélekednék róla, ha z lennék?!;)
Tegnap teljesen spontánul becsatlakoztam a szobatársnőmhöz, illetve néhány további lakótárshoz/ismerőshöz, hogy Malibu felé vegyük az irányt, ahol a szobatársnőm anyja és húga lakik. Az apropó az volt, hogy megnézzük a szobatársam húgát egy középiskolai színdarabban a Malibu High School-ban. A forgalom borzalmas volt, de mivel az óceán mellett vezetett az út, legalább kiélvezhettük a naplemente minden pillanatát, és kielemezhettük a part menti, több millió dollárt érő apartmanokat (amik mellesleg gyakran közel se néznek ki jól kívülről, de ugye az elhelyezkedés...). Mindenesetre tényleg hihetetlen időtartamokat lehet errefelé (is) dugóban eltölteni. Ugyanez a USC gettóban már közel sem lett volna annyira élvezetes.:P
A darab maga egyébként hihetetlen szórakoztató volt, valljuk be, ezerszer jobb, mint a Vagina Monológok.;) 12-16 éves gyerekek (már ha ezzel nem öregítem túlzottan magam) adtak elő egy musicalt, ami egy amerikai író (Dr. Seuss vagy kicsoda) meséire épült - mellesleg ő írta a Grincset is. Egyébként én is csak távolról hallottam ezekről a történetekről, de az egész nagyon vicces volt (főleg maguk a gyerekek), imádnivaló, színes, és meglepően profi - szuper díszlet, szuper jelmezek, minden színes-szagos. Persze valószínűleg akadt lóvé rá. Jah, és minden szereplő pár év múlva már akár a Megasztárban is indulhatna, szóval az amatőrségnek a szikráját se lehetett érezni rajtuk.
Előadás után elugrottunk a szobatársnőm házába, ahol az anyjuk az előadás és az egybegyűlt ismerősök részére kisebb eszegetős estet szervezett (mellesleg a kaja isteni volt, tonhal-tartárral, crabcake-kel, párolt csirkével, egyebekkel...rég zabáltam ennyire tele magam). Nem túl nagy a házuk, de annyira harmonikusan van berendezve, hogy rég éreztem ennyire nyugalmoban és otthon magam egy idegen házban. Minden krémszínű, vagy fehér, az egész padló süppedős szőnyeggel van leterítve, puhák voltak a fények, és különösen a nappali fogott meg, ahol volt egy kandalló is, ami felett egy aranykeretes tükör lógott, és az egész szoba annyira tökéletes volt, mint egy lakberendezési magazinban. A ház közepén egy kis belső udvar helyezkedett el, égősorral, egy asztallal, székekkel, gyertyákkal, de olyan imádnivaló, hogy legszívesebben minden nap ott gyertyafényes-vacsoráznál.:) Mellesleg medencéjük és jacuzzijuk is van, de hát csoda is lenne, ha nem lenne ilyesmi egy malibui házban. A vendégek maguk, akik nagy része a negyvenes-ötvenes éveikben járt, szintén annyira finomak, ízlésesek és kifogástalan modorúak/megjelenésűek voltak, hogy úgy éreztem magam, mintha valaki mindent az utolsó mozzanatig megtervezett volna, és ezt pozitív értelemben véve mondom.
Ma reggel (vagyis inkább déltájt) becsatlakoztam a lakótársaimhoz, akik Beverly Hills-be indultak reggelizni (nyugi, azért ez itt sem mindennapos) egy Jack n' Jills nevű totál népszerű és amúgy az árakat leszámítva teljesen emberi és barátságos reggelizőhelyre (kábé fél órát kellett várni, hogy asztalhoz jussunk. Azt nem írom le, mennyit vesztegettek a kajákért (nem is járnék oda minden nap...), mert mindenki szívinfarktust kap (kábé egy full főétel árához közelít otthoni viszonylatban egy jobb étteremben), de minden annyira egészséges, ízletes és stílusos volt - én például omlettet ettem kecskesajttal, napon szárított paradicsommal, avokádóval és bazsalikommal, és mindezt mini áfonyás muffinnal és friss gyümölcssalátával tálalták. Errefelé jócskán meg kell fizetni a kulináris élvezeteket, de az biztos, hogy ha valamire, hát arra nem lehet panaszkodni, hogy a helyiek nem tudnak jól élni és jókat enni. Annyi elbűvölő beülős helyet látni errefelé, hogy csak na. Ugyan a meghitt pesti kávézókat hiányolom, de tény, hogy baromira isteni dolgokat lehet enni ebben a városban, bármerre jársz.
Ó, igen, érdekességképp leírom, hogy egyik este alkalmam nyílt betekinteni egy fraternity és egy sorority életébe - a frat-ben, ahol csupa pasi lakik, valami iszonyatos vedelős dzsemborit tartottak, és én először azt hittem, üdítő élmény, ha a fiú-lány arány 90-10% egy buliban, ám véleményem gyorsan megváltozott mintegy negyed óra után. Egy majomhordával keresztezett futballszurkoló-csapat is elbújhatott volna ezek mellett a tejfelesszájú fiúk mellett, folyt a pia, és iszonyatos hangzavar volt. Elég gyorsan le is léptünk egy házibuliba, de közben útba ejtettünk egy sorority-t is, aminek az a lány is tagja volt, akinek a helyét átvettem. Úristen, az az épület úgy nézett ki, mint egy luxushotel, és most nem túloztam - kristálycsillárok, süppedős szőnyegek, bazi nagy ebédlő-hall, faburkolatok, luxus a köbön, tényleg. Mellesleg kábé ezerhétszáz dollárt kell kipengetni csak azért, hogy egy testvériség tagja lehess, és ebben még nincs benne az, hogy ha ott is akarsz lakni a házukban, akkor persze lakbért is fizetned kell. Mellesleg a frat, ahol voltunk, közel se volt ennyire luxus, inkább egy börtönre hajazott, de ettől a pompától hanyatt vágtam magam. Nem is akarnék ilyen helyen lakni, totál frusztráló lehet. Persze nem vagyok gazdag amerikai hercegnő, szóval lehet, hogy másképp vélekednék róla, ha z lennék?!;)
2009. február 16., hétfő
Kul-túra
Most egy kissé NAGYON ideges vagyok, mert megint kiment az internet (és éppen megint a szomszédét lopom, technikailag), és persze mikor máskor, ha nem akkor, mikor (úristen, mennyi időhatározó egy rakáson) éppen a blogomat írom, szóval az egész bejegyzés odalett. Igyekszem rekonstruálni az eredeti verziót, de ebben az idegállapotban nehéz lesz.:P
Szóóóóval....az elmúlt hetem igazán a magas kultúra jegyében telt - múzeumlátogatások, kortárs színházi előadás, miegymás.
Egyik nap suli után ellátogattam a Natural History Museum-ba, ami a campus mellett található, és USC diákoknak nem mellesleg ingyenes a belépés. A múzeum maga nem túl nagy szám - mű-emlősök élethű kasztnikban, amitől kis fantáziával rögtön Alaszkában vagy a sivatagban érezheted magad; kitömött madarak ezrivel; ásványok, stb. Mondjuk a maga nemében érdekesek a tárlatok. Viszont a Discovery Center/Insect Zoo-ban - amit tízévesekre szabtak, de nekem minden hasonló osztályon ott a helyem - akkora előrehaladást tettem pszichológiai érettségem és fejlődésem terén, mint még soha. Hozzáértem egy pókhoz. Ráadásul egy tarantulához. Akik ismernek, vagy tartózkodtak már együtt velem olyan helyiségben, ahol pók fordult elő, azok tudják, milyen nagy szó ez. A dolog úgy esett meg, hogy elkezdtem beszélgetni az ott dolgozókkal, és egy barátságos óriás csótány megsimogatása után az egyik pasas a pókfóbiámat hallva rákérdezett, ne hozzon-e elő nekem egy óriáspókot, hogy közelebb menve hozzá legyőzzem a félelmeimet. Kisebb rábeszélésre engedtem neki, majd többször rákérdezve arra, hogy biztosan nem tud-e ugrani (ergo nem veti-e rám magát kiéhezve...mármint a pók:D), végül hajlandó voltam hozzáérni egy ujjal a hasához. Háromszor is. Hihetetlen büszke vagyok magamra.
Szombaton pedig a szingliként töltött Valentin-napi mizéria elől menekülve három ismerősömmel elugrottunk San Diego-ba megnézni a Vagina monológokat egy egyetemi színjátszókör előadásában, aminek az egyik fiú húga is a tagja (ez volt az apropó, nem a fenomenális feminista felhangú darab maga). Az előadás jó volt, a mű maga néhol röhejes, néhol szórakoztató, elég vegyes érzelmeket hagy az emberben, mindenesetre én rosszabbra és undorítóbbra számítottam az előzetes ismereteim/előítéleteim alapján. Elvileg valós interjúkra épülő monlógok sorából áll - és olyan kérdésekkel is foglalkozik, mint: Milyen ruhát viselne a vaginád? Mit mondana a vaginád? (Úristen, ez a szó maga is iszonyatos. Ó, igen, ezt is kifejtették a darabban.;)) A San Diego-i Állami Egyetem területén volt egy kis halastó is, teknősökkel. Mikor arrafelé sétáltunk, néhány latino gyerek éppen kihalászott egy teknőst, és arra kényszerítették szegény állatot, hogy gördeszkázzon le egy kis lejtőn. Majdnem hívtam a PETA-t. Bár fotódokumentáltam a dolgot, tehát még megtehetem.:)
Előadás után bementünk San Diego belvárosába enni valamit, meg kicsit mászkálni - a környék kenterbe veri mondjuk LA belvárosát, mellesleg, és tele van éttermekkel meg bárokkal. A városból magából nem láttam túl sokat, úgyhogy valamikor biztosan kénytelen leszek visszamenni rendesen is körülnézni arrafelé.:)
Ma pedig ellátogattam a California ScienCenter-be, ami szintén a campus mellett található, és teljesen ingyenes - hihetetlen. Amúgy baromi jól néz ki, és bár a kiállítások kevés kivétellel nem voltak túl izgalmasak (leszámítva egy vitrint, ami tele volt pár napos, illetőleg tojásból éppen kikelő VALÓDI csibékkel), de volt egy CSI Experience kiállításuk, ami elég nagy népszerűségnek örvendett (sorba is kellett állni, hogy bejussál), és tényleg jópofa volt. Teljes mértékben a CSI sorozatra - és azon belül is a Las Vegas-i verzióra - épült, és a bejáratnál kaptál egy "bűnesetet", illetőleg egy "feladatlapot", amit a helyszín megtekintése után a különböző laborokban (ujjlenyomat, DNS, boncterem satöbbi) meghallgatott/kikövetkeztett információk alapján kellett megoldanod. Persze az egész nem igényelt különösebben magas szellemi szintet, hogy 6-tól 99 éves korig bárki élvezhesse, de persze bárkinek, aki kicsit is szereti a Helyszínelőket, totálisan izgalmas volt. Még Grissom irodáját is berendezték. Jah, és kipróbálhattad, hogy UV-fényben a folyadékok és egyéb nedvek tényleg világítanak. Bár én nem tudom, diszkókban még sose észleltem a dolgot, de itt működött. :)
Szóval, ennyit a kultúráról és tudományokról. Holnap újra suli, úgyhogy folytatódik a művelődésem.;)
PS: Illusztrációként itt a legújabb Facebook albumom linkje. Az album a nyugalom megzavarására alkalmas képi hatásokat tartalmaz, úgyhogy én mindenkit előre figyelmeztetek. Akit sért vagy felkavar, hogy egy életnagyságú vagina-kosztümös lánnyal szerepelek egy képen, attól előre is elnézést kérek, és kérem, hogy csukja be a szemét, mikor odaér.
http://www.facebook.com/album.php?aid=104712&id=559072666&l=a18a6
Szóóóóval....az elmúlt hetem igazán a magas kultúra jegyében telt - múzeumlátogatások, kortárs színházi előadás, miegymás.
Egyik nap suli után ellátogattam a Natural History Museum-ba, ami a campus mellett található, és USC diákoknak nem mellesleg ingyenes a belépés. A múzeum maga nem túl nagy szám - mű-emlősök élethű kasztnikban, amitől kis fantáziával rögtön Alaszkában vagy a sivatagban érezheted magad; kitömött madarak ezrivel; ásványok, stb. Mondjuk a maga nemében érdekesek a tárlatok. Viszont a Discovery Center/Insect Zoo-ban - amit tízévesekre szabtak, de nekem minden hasonló osztályon ott a helyem - akkora előrehaladást tettem pszichológiai érettségem és fejlődésem terén, mint még soha. Hozzáértem egy pókhoz. Ráadásul egy tarantulához. Akik ismernek, vagy tartózkodtak már együtt velem olyan helyiségben, ahol pók fordult elő, azok tudják, milyen nagy szó ez. A dolog úgy esett meg, hogy elkezdtem beszélgetni az ott dolgozókkal, és egy barátságos óriás csótány megsimogatása után az egyik pasas a pókfóbiámat hallva rákérdezett, ne hozzon-e elő nekem egy óriáspókot, hogy közelebb menve hozzá legyőzzem a félelmeimet. Kisebb rábeszélésre engedtem neki, majd többször rákérdezve arra, hogy biztosan nem tud-e ugrani (ergo nem veti-e rám magát kiéhezve...mármint a pók:D), végül hajlandó voltam hozzáérni egy ujjal a hasához. Háromszor is. Hihetetlen büszke vagyok magamra.
Szombaton pedig a szingliként töltött Valentin-napi mizéria elől menekülve három ismerősömmel elugrottunk San Diego-ba megnézni a Vagina monológokat egy egyetemi színjátszókör előadásában, aminek az egyik fiú húga is a tagja (ez volt az apropó, nem a fenomenális feminista felhangú darab maga). Az előadás jó volt, a mű maga néhol röhejes, néhol szórakoztató, elég vegyes érzelmeket hagy az emberben, mindenesetre én rosszabbra és undorítóbbra számítottam az előzetes ismereteim/előítéleteim alapján. Elvileg valós interjúkra épülő monlógok sorából áll - és olyan kérdésekkel is foglalkozik, mint: Milyen ruhát viselne a vaginád? Mit mondana a vaginád? (Úristen, ez a szó maga is iszonyatos. Ó, igen, ezt is kifejtették a darabban.;)) A San Diego-i Állami Egyetem területén volt egy kis halastó is, teknősökkel. Mikor arrafelé sétáltunk, néhány latino gyerek éppen kihalászott egy teknőst, és arra kényszerítették szegény állatot, hogy gördeszkázzon le egy kis lejtőn. Majdnem hívtam a PETA-t. Bár fotódokumentáltam a dolgot, tehát még megtehetem.:)
Előadás után bementünk San Diego belvárosába enni valamit, meg kicsit mászkálni - a környék kenterbe veri mondjuk LA belvárosát, mellesleg, és tele van éttermekkel meg bárokkal. A városból magából nem láttam túl sokat, úgyhogy valamikor biztosan kénytelen leszek visszamenni rendesen is körülnézni arrafelé.:)
Ma pedig ellátogattam a California ScienCenter-be, ami szintén a campus mellett található, és teljesen ingyenes - hihetetlen. Amúgy baromi jól néz ki, és bár a kiállítások kevés kivétellel nem voltak túl izgalmasak (leszámítva egy vitrint, ami tele volt pár napos, illetőleg tojásból éppen kikelő VALÓDI csibékkel), de volt egy CSI Experience kiállításuk, ami elég nagy népszerűségnek örvendett (sorba is kellett állni, hogy bejussál), és tényleg jópofa volt. Teljes mértékben a CSI sorozatra - és azon belül is a Las Vegas-i verzióra - épült, és a bejáratnál kaptál egy "bűnesetet", illetőleg egy "feladatlapot", amit a helyszín megtekintése után a különböző laborokban (ujjlenyomat, DNS, boncterem satöbbi) meghallgatott/kikövetkeztett információk alapján kellett megoldanod. Persze az egész nem igényelt különösebben magas szellemi szintet, hogy 6-tól 99 éves korig bárki élvezhesse, de persze bárkinek, aki kicsit is szereti a Helyszínelőket, totálisan izgalmas volt. Még Grissom irodáját is berendezték. Jah, és kipróbálhattad, hogy UV-fényben a folyadékok és egyéb nedvek tényleg világítanak. Bár én nem tudom, diszkókban még sose észleltem a dolgot, de itt működött. :)
Szóval, ennyit a kultúráról és tudományokról. Holnap újra suli, úgyhogy folytatódik a művelődésem.;)
PS: Illusztrációként itt a legújabb Facebook albumom linkje. Az album a nyugalom megzavarására alkalmas képi hatásokat tartalmaz, úgyhogy én mindenkit előre figyelmeztetek. Akit sért vagy felkavar, hogy egy életnagyságú vagina-kosztümös lánnyal szerepelek egy képen, attól előre is elnézést kérek, és kérem, hogy csukja be a szemét, mikor odaér.
http://www.facebook.com/album.php?aid=104712&id=559072666&l=a18a6
2009. február 11., szerda
Belvárosi Kalandtúra
Ma megint rákényszerített az élet (pontosabban az egyik professzorom), hogy videófelvételen legyek kénytelen saját magamat bámulni, amint alaphangon, iszonytató akcentussal beszélek 5 percen keresztül a nagy semmiről. Hogy pontosak legyünk, egy videotaped presentation-ön kellett részt vennem már a második alkalommal a félévben. Oké, kissé eltúlzom az ügy súlyosságát, de higgyétek el, nem egy felemelő élmény egy börtön megfigyelőkameráit idéző minőségű felvételen magadat nézni, ahogy angolul beszélsz. Az, hogy történt egy kis technikai gikszer/intermezzo diavetítés közben, csak feltette az i-re a pontot.;)
Ma délután merész húzással fogtam magam, és biciklivel nekiindultam a belvárosnak (ahol néhány felhőkarcolónak álcázott toronyház magasodik). Nincs nagyon messze, biciklivel körülbelül 20 perc alatt elérhető, de nem voltam biztos benne, hogy a gyengélkedő Mongúz BMX-em túléli az akciót. (A jelek szerint túlélte, de azért nem kínoznám ezzel túl gyakran. A járda tele van huppanókkal, és minden egyes buckánál mindkettőnk feljajdul.) Hát igen, a belváros minden más városban a Földön a legizgisebb, legfényűzőbb, legfejlettebb részt jelentené, de LA olyan, mint egy nagy falu, vagy még inkább egy nagy vidámpark, és hát igen, a belváros olyan groteszk, amilyen csak lehet - ott vannak azok magas, Manhattent idéző irodaházak, az utcán meg olyan üzletek és járókelők sorakoznak, hogy rögtön Brooklynban érzed magad. New York all in one, az biztos. Ja igen, Chinatown is van. Meg Little Tokyo. Meg Korea Town. (Egyik sincs messze tőlünk, de a USC a Latinoland része - bár ilyen hivatalosan nincs;)
Óh, igen, és van Fashion District - ami mintegy olyan, mintha a Westend aluljárót kineveznénk Fashion District-nek, szóval mindenki úgy képzelje el. Ha objektívek akarunk lenni, az egész nem valami felemelő és izgalmas élmény, maximum szociológus szemmel, de nem vagyok ennyire hülye stréber.;) De hogy őszinte legyek, komolyan érdekes a városrész kulturális értelemben - ennyi ellentmondást egy rakáson máshol nem látsz. Mellesleg annyi megjegyzést/kedves beszólást/megbámulást kaptam magamat és a hupilila biciklimet illetően, mint eddig sehol LA-ben. Mondjuk ehhez hozzájárul, hogy elég furcsa jelenség voltam a mozgalmas, ám lepukkant belváros kellős közepén fehér kabátban, gyerekbiciklin.
Ha már ellentmondásoknál tartunk, az időjárás meg van hülyülve. Nem csak egy, de akár fél nap alatt is kábé 15 fokot képes esni és emelkedni a hőmérséklet. Ma konkrétan 10 perc alatt lett olyan hideg, hogy délután még a napfényben szunyókáltam a teraszon, aztán egy óra múlva kabátban indultam neki a belvárosi kalandtúrának. Eszméletlen.
Ma délután merész húzással fogtam magam, és biciklivel nekiindultam a belvárosnak (ahol néhány felhőkarcolónak álcázott toronyház magasodik). Nincs nagyon messze, biciklivel körülbelül 20 perc alatt elérhető, de nem voltam biztos benne, hogy a gyengélkedő Mongúz BMX-em túléli az akciót. (A jelek szerint túlélte, de azért nem kínoznám ezzel túl gyakran. A járda tele van huppanókkal, és minden egyes buckánál mindkettőnk feljajdul.) Hát igen, a belváros minden más városban a Földön a legizgisebb, legfényűzőbb, legfejlettebb részt jelentené, de LA olyan, mint egy nagy falu, vagy még inkább egy nagy vidámpark, és hát igen, a belváros olyan groteszk, amilyen csak lehet - ott vannak azok magas, Manhattent idéző irodaházak, az utcán meg olyan üzletek és járókelők sorakoznak, hogy rögtön Brooklynban érzed magad. New York all in one, az biztos. Ja igen, Chinatown is van. Meg Little Tokyo. Meg Korea Town. (Egyik sincs messze tőlünk, de a USC a Latinoland része - bár ilyen hivatalosan nincs;)
Óh, igen, és van Fashion District - ami mintegy olyan, mintha a Westend aluljárót kineveznénk Fashion District-nek, szóval mindenki úgy képzelje el. Ha objektívek akarunk lenni, az egész nem valami felemelő és izgalmas élmény, maximum szociológus szemmel, de nem vagyok ennyire hülye stréber.;) De hogy őszinte legyek, komolyan érdekes a városrész kulturális értelemben - ennyi ellentmondást egy rakáson máshol nem látsz. Mellesleg annyi megjegyzést/kedves beszólást/megbámulást kaptam magamat és a hupilila biciklimet illetően, mint eddig sehol LA-ben. Mondjuk ehhez hozzájárul, hogy elég furcsa jelenség voltam a mozgalmas, ám lepukkant belváros kellős közepén fehér kabátban, gyerekbiciklin.
Ha már ellentmondásoknál tartunk, az időjárás meg van hülyülve. Nem csak egy, de akár fél nap alatt is kábé 15 fokot képes esni és emelkedni a hőmérséklet. Ma konkrétan 10 perc alatt lett olyan hideg, hogy délután még a napfényben szunyókáltam a teraszon, aztán egy óra múlva kabátban indultam neki a belvárosi kalandtúrának. Eszméletlen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
